Alkotmány, 1901. július (6. évfolyam, 156-181. szám)
1901-07-02 / 156. szám
VI. évfolyam. 156. szám. Kedd Budapest, 1901. julius 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL. Vin., Szentkirályi-utca 28. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN : Friedl Hubertnél YH., MatzIeinsdorfer-StrasseT. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre ........ kor. 28__ Félévre .. .......... « 34.— Kegyedésre........... « 7.— Egy hónapra _ .. .. « 2.40 Egyes szám Süli., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma 58—68. Fehér holló, első fecske. Budapest, julius 1. (b.) Van szerencsénk a szabadelvűpárti madárvilágnak két ma még ritka példányát bemutatni. Üdvözöljük mind a kettőt. Egyik sem tartozik a magyarországi szabadelvűség antidiluviális korszakába. Ellenkezőleg : mindegyiknek szárnycsattogásai jelzik a jövőt. A baruspexek álljanak álljanak össze és figyeljék meg jól a fehér hollónak és az első fecskének röpülését. És aztán jósolgassák: mi lesz? hogyan lesz ? Egy új szabadelvű képviselő, Apponyinak egy régi híve, egy képviselő, aki sem a parlamentben, sem egyáltalán a nagy nyilvánosság előtt nem vitt feltűnő szerepet, akit mint közgazdasági tevékenynököt nem igen ismertünk. Tomcsányi László, aki már huszonöt év óta képviseli Ungmegye szobránci kerületét, aki csak Bánffy bukása után lépett be Apponyival együtt a kormánypártba, ez a Tomcsányi László most nyílt levelet intézett választóihoz, amelyben kijelenti, hogy ő a következő általános választásoknál mandátumot nem vállal. «Mandátumot nem vállal.» Ez nem ritka elhatározás. Találkozunk a politikába belefáradt, beleunt, a politikától megcsömörlött képviselőkkel minden általános változás előtt. Az idén különösen nagy a politikától visszavonuló képviselők száma és — sajnáljuk — a volt nemzeti párt számos tagját találják ezúttal ezen képviselők sorában. Ők tudják, miért nem akarnak egyelőre közszerepet vállalni. Az ok talán a régi liberálisok prepotenciájában keresendő, talán a Széll-irányzat ingadozásaiban. Nem is a visszavonulás adja meg Tomcsányi László lépésének jelentőségét, hanem a visszavonulás indokolása. Azt mondja Tomcsányi a választóihoz intézett nyílt levelében, hogy nem vállal többé jelöltséget, mert mandátuma az új összeférhetlenségi törvény szerint összeférhet- len lenne, lévén ő elnöke egy irodalmi és egy közgazdasági társaságnak, amelyek a kormánynyal szerződéses viszonyban állanak. Minthogy pedig ő, Tomcsányi közgazdasági tevékenységéről lemondani nem akar, inkább lemond a képviselőségről. Nem tudjuk, hogy Tomcsányi László minő közgazdasági társaságnak vagy társaságoknak elnöke. Nemrégiben hetven kormánypárti képviselőt soroltunk fel, akik egy usque harminc baknál, vállalatnál és részvénytársaságnál fejtik ki közgazdasági tevékenységöket. Igaz, mind a hetven régi liberális s már ezért sem szerepel köztük az új-liberális Tomcsányi, amint hogy igaz az is, hogy új-liberális alig akad egy-kettő, aki szigorú mértékkel mérve inkompatibilis szájába menne. És lám: az új-liberális Tomcsányi égő parazsat gyűjt a régi liberálisok fejeire. Megszégyeníti őket. Bebizonyítja, hogy ő igenis becsületesen értelmezi az új összeférhetlenségi törvényt. A hetven-liberális összeférhetlen képviselők egyikéről sem tudja még az ország, mi között fognak optálni: a mandátum között-e vagy inkompatibilis állásaik között? Sőt egyikmásik, aki nyolc-tízszeres összeférhetlenségben leledzik, máris nyíltan fellépett képviselőjelöltnek és akad olyan is, aki tüntetőleg kijelenti, hogy ő igenis összeférhetlen állásai élvezetében megválasztaná magát képviselőnek s csak azután, az uj mandátum birtokában fog optálni. Ezek az urak vakmerően cinikus játékot űznek. Meg akarják mutatni, hogy nekik az «uj éra» nem imponál. Hogy nekik az összeférhetlenségi revízió, a parlament tisztessége Hekuba. Hogy ők fittyet hánynak minden jó törvénynek. Hogy ők a maguk érdekében nem bíznak az új összeférhetlenségi törvény becsületes végrehajtásában, hanem igenis bíznak, a maguk érdekében, a képviselői zsűriben, ezen zsűri szabadelvű többségében. A Mezeiek, a Láncziak, a Bedök, Gajáriak, Szájhelyek, Rosenbergek, Arányiak, a Berzeviczyek, Chorinok, Egyediek, Heltaiak, Tiszák, a Kubinyiak, Lángok, Lévaiak, a Mandelek, Mikszáthok, Neumannok, az Óváriak, Polyákok, Radoczák, a Ráthok, Szemerék, Szulyovszkyak, Wolfnerek: mindezek az üzleti vagy poli- Lubrich Ágost. Irta: Tömör Ferenc. Lubrich neveléstörténelme.* Nemi nem, a harmincéves háborút akarják fölidézni, akik így imák, hanem ama sebeket akarják behegeszteni, amelyeket a vallási szakadás okozott. E szakadás nemcsak a németeket, hanem a magyarokat is két egymással küzdő részre szakította. És amit az okos német szerencsétlenségnek tart, azt egy magyar miniszter, katolikus ember, nem restelte az országgyűlésen szerencsének nyilvánítani! Iszonyú vakság! vagy csak képmutatás ? Akkor mérhetetlen ostobaság, nem kimondhatatlan gonoszság! Az igazság az, hogy Lubrich elismeri az érdemet nemcsak a protestánsokban (sic!), hanem a katolikusokban is, és már csak vallása iránti kegyeletből is tartózkodik az olyan rúgásoktól, aminekben a hatalom polcára felkapaszkodott protestánsok, kivált kálvinisták kegyeinek megnyerése végett igen sok gyenge jellemű katolikus is kedvét találta. Mert tudni való, mikor Lubrich Neveléstörténelme megjelent akkor már a legfontosabb,legzárosabb állásokban kálvinisták nyújtózkodtak, nem érdemükért, hanem egyszerűen abból a politikából, hogy ha kibünó embereik száját betömik, a többiek is megjuhászodnak, nem elégedetlenkednek, nem ellenzékeskednek, mint már három-négy századon át, mióta csak Luther Kálvin megmintázták őket. Csoda-e aztán, hogy a kevésbbé udvarias, de annál nyersebb kálvinista főemberekből csakhamar kitört az eredeti természet, amelyet Luther hagyott örökül felekezetének, midőn egyszer nagy betegségében a körülötte busongó tanítványaira e szavakkal adta áldását: «Töltsön el benneteket az Ur a,ó áldásával és a pápa gyűlöletével. A pápa alatt természetesen az egész katolikusságot kell érteni. Hallott valaki valaha ilyen katolikus áldást, kivált haldokló embertől? Qualis vita, talis mors. Amilyen az élet, olyan a halál. Ez a gyűlölet a kálvinistákban ma is oly izzó, mint Lutherben és követőiben volt. Ebben az egyben mindmáig egyek, lutheristák és kálvinisták, noha hit dolgában nagyon is szánandólag megfogyatkoztak, ugyanynyira, hogy az iskolázott protestánsok papjaikkal együtt ma már inkább politikai pártnak, mint vallásfelekezetnek tekinthetők. E vélemény apaságát nem vitatom magamnak. Kimondották ezt nálamnál sokkal nagyobb emberek, nemcsak katolikusok, hanem protestánsok is. És e megfogyatkozott hittel azt a vakmerő reményt táplálák magukban, hogy amit a 16. században mégis csak valamelyes hittel el nem érhettek, azt a 19. században elérhetik semmi hittel, t. i. az egyház megsemmisítését. És ezek az emberek evangélistáknak, bibliásoknak mondják magukat! Hát az nincs az ő bibliájukban, mint a mienkben, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta ? Hát mért erőködnek ellene ? Mert nem hisznek a bibliában sem! Hát hogyan remélhetnek üdvösséget, holott szerintök a puszta hit elég az üdvösségre? Úgy, hogy nem hisznek a lélek halhatatlanságában! De ha már Krisztusban nem hisznek, ha Krisztusnak nem hisznek, amit szemeikkel láttak, azt mégis csak hinniök kellene. Vagy nem látták a felfuvalkodott Bismarckot ugyanazzal a heródesi szándékkal rontani a katolikus egyházra, hogy azt megtöri, összezúzza, megsemmisíti? És az a Bismarck, aki a hatalmas francia nemzet millióin oly hallatlan diadalt aratott, nem volt-e kénytelen a fegyvertelen egyház előtt lerakni az erőszak fegyverét? És a mi felvilágosult kálvinistáink tanulnak-e a világ leghatalmasabb fejedelmének kudarcából? Olyan vékony dongáju, vékony tudományu, vékony erkölcsű s még vékonyabb jellemű Molnár Aladárok akarják szent Péter szikláját kiforgatni alapjaiból? Mikor lesz már elég az Isten-kisértésből? Vagy, ha Istenben nem hisztek, mikor lesz már elég az emberek bolondításából ? Bismarck a legdurvább erőszakot használta a német katolikusok leigázására, akik a franciák megsarcolásában bizonyosan harcoltak oly vitézül, mint a lutheristák; a mi kálvinistáink a magyar jellemmel alig összeegyeztethető ravaszsággal törtek és törnek még máig is a katolikusok vesztére, akik mindazon forradalmi harcokban már csak többségüknél fogva is nagyobb részt vettek, mint a protestánsok, amely harcokat rendesen holmi alkotmányos sérelem ürügye alatt ők kezdettek, és azoknak előnyeit mindig újabb meg újabb követelésekkel zsákmányolták ki. Keveset törődvén aztán az alkotmánysérelmek orvoslásával. Primum tolerari, deinde acquiparari, demum dominari. Türelni, egyenjogosittatni, végre uralkodni, helyesebben: zsarnokoskodni ! Ez a jelszavuk! Ezért kellett a legjelesebb katolikus államférfiakat, politikusokat, tudósokat háttérbe szorítani, ha lehetséges volt lehetetlenekké tenni, ha másképen nem, még rágalmak terjesztésével is ; míg az ő — többnyire mondva csinált —a fő embereik, nagy embereik, kithűnő embereik mind nebántsd virágok voltak, akik, ha még oly gyűlöltekké tették is magukat a közvéleményben, soha sem haltak meg, soha a cselekvés * Lásd az «Alkotmány» folyó évi március 8., 12., 16., 20., 28., április 2., 5., 18. és 23., május 7., 10., 22., 30., június 5., 14. és 18. számait.