Alkotmány, 1902. április (7. évfolyam, 78-103. szám)
1902-04-08 / 84. szám
Kedd» Budapest, 1902. április 8. VII. évfolyam. 84. szám. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL*. VDX, Szentkirályi utca 23a. HIRDETÉSEK felvételnek 5 kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VIL, Matzkeinsdorfer-Strasse T* Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^éss évre ______tor. 28.Félévre ....... « 34.— negyedévre........... « 7.— Egy hónapra .. .. „ « 2.40 Egyes szám 8 áli., vidéken 10 fill. ^Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—66. A tarpéji szikla. Budapest, április 7. Nyalánk képviselők, főrendek és úgynevezett államférfiak összejöttek a liberális bálvány, Széll Kálmán tiszteletére lakomázni. Nem mondhatjuk, hogy jóllaktak vele, bármekkora tetszést aratott pohárköszöntőjével. A szabadelvű ízlés mindent bevesz és mindent megemészt és mindent jónak talál, amit a miniszterelnök feltálal. Pedig ez a lakoma, melyre oly nagy előkészületeket tettek, s oly nagy hírét költötték, mint politikai tüntetés, — mert az akart lenni, — meglehetősen üres volt. A két beszédet Széll Kálmánhoz és Széll Kálmántól figyelemmel olvastuk, de a dicsőítéstől és öndicsőítéstől eltekintve, azokban nagyon kevés politikai tartalmat találtunk. És mégis jelentősnek mondjuk ezt a lakomát. Miért? Mert szörnyen jellemző Magyarország jelenlegi állapotára a társadalom és a politikusok önérzetének hanyatlására, az elvek összezavarodására, s az emberek hizelkedésére, hogy egy miniszterelnöknek, ki három év alatt semmi nagy dolgot nem mivelt, a nagy feladatok elöl csak kitért, az ország érdekei felett csak alkudozik, eredményeket és alkotásokat felmutatni még egyáltalán nem képes, csupán, mert a kormánynak feje, s a parlamenti többség vezére, minden ok és alkalom nélkül összejön kétszáznyolcvan ember ünnepelni és éljenezni. Nem kicsinyeljük a hódoló társaságot, mely Széll Kálmán előtt hajlongott, s őt az asztalnál körülvette. A szabadelvű párt uralkodó miniszterei és exminiszterei — Bánffy kivételével — kegyelmes urai és főrendi tagjai mind ott voltak. Természetesen az államtitkárok is megjelentek, a legtöbb katonai hatóságok sem hiányoztak, főváros, főispánok, de mindenekfelett a képviselőház közel kétszáz tagja sereglett össze, hogy Széll Kálmán jelenlétükben gyönyörködhessék. Senki távolmaradni nem akart, nehogy tartózkodása feltűnjék a hatalom birtokosainak. A függetlenségi párt két árnyalata is tíz tagjával vonult ki ünnepelni a kormány fejét s a szabadelvű párt vezérét, azt, kinek a parlamentben sokszor pro forma bizalmatlanságot szavazott. Hol van a függetlenség — országunk és társadalmunk függetlensége — ha nincs meg főurainkban, népképviselőinkben s a legnagyobb ellenzéki táborban, a függetlenségi pártban sem. Egyedül a néppárt maradt el egytőlegyig. A meghívásnak nem engedett egy sem közülünk. Elveinkhez következetesen ragaszkodva nem toljuk Széll Kálmán szekerét a képviselőházon kívül, a társas életben sem. Mert a néppárt nem akarja, hogy félreértsék s komoly ellenzék akar maradni. A nagy áldomás kizárólag Széll Kálmán személyének ünneplésére való volt; persze, hogy Deák Ferenchez hasonlították. Ezt ő szívesen veszi mindenkor, sőt talán el is hiszi, hogy ő a második irhaza bölcsen. Válaszában folyton magáról beszélt, hogy ő milyen régi tagja a parlamentnek, ifjú korától mennyire összeolvadt a közélettel, a munkában elöljár, az elvek bajnoka, aki a hatalmat, mint közkincset kezeli s azon az utón jár, mely «a csillagokhoz is elvihet, de a tarpéji szikla mellett vezet el.» A csillagos ég — ha csillagok alatt nem a rendjeleket érti, — még messze van tőle s még nagy út van hátra, hogy a halhatatlanságot elérje. A tarpéji szikla sokkal közelebb van, talán rajta is áll már, csak nem veszi észre, mert nem néz körül. Minapában, mikor a kiegyezési tárgyalásokról azok a válságos hírek jártak, vagy azelőtt pár héttel, mikor Hegedűs Sándort menesztette s Horánszky miatt Fejérváry bejelentette lemondását, a hatalom tarpéji sziklájáról már majdnem a gödörbe bukott. Akik vele koccintanak, azok közül sokan szívesen lelöknék. Anynyira elfogult a saját nagysága szemlélésében, hogy észre sem veszi a szabadelvű körben lappangó ellenségeit s nem hallja meg azok csúfolódását a háta mögött, melylyel azok illetik, kik szemben szuperlativumokban dicsérik. Elfogultabb miniszterelnöke nem volt még Magyarországnak, hiúsága egész közéletünket inficiálja, sajtónk soha sem volt szolgalelkűbb és émelyítőbb törvényhatóságok, választókerületek, pártkörök a bizantinizmusban versenyeznek egymással. Parlamentünkben valamennyi szabadelvű szónok himnuszt zeng Széll Kálmánnak és bizalmi nyilatkozattal végzi beszédét. A függetlenségi pártiak görbe háttal állnak meg előtte s mentegetőznek, hogy ha nyilvános ülésben politikáját kritizálni A premontreiek száz éves ünnepe. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Irta: Dr. Tóth-Szabó Pál. II. A történetírásnak fontos szabálya, hogy az eseményeket sohasem szabad a maguk elszigeteltségében vizsgálni s róluk ítéletet mondani. Az egyes események mindig visszavezethetők — sőt visszavezetendők — egy közös eredő pontra, valamely általánosabb eszmére, melyet ismerve valamennyit valója szerint értékelhetjük, így a szerzetes rendek visszaállításának okát sem kereshetjük egyedül I. Ferenc király veleszületett kegyességében, mert annak sokkal távolibb, egyetemesebb oka van.Bár másfelől tagadhatatlan, hogy az egyéni érzés, az egyed ereje nem egy esetben volt világra szóló eseményeknek indító oka, megteremtője. A jelen alkalommal nem ez esettel állunk szemben. Midőn Ferenc királynak látnia kell, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi a franciák kezében sajnálatosan elváltoznak, hogy az ígért boldogság helyét a fékevesztett emberi szenvedély felkoncolt áldozatainak boszáért kiáltó vére lepi el, bizalmatlanná lesz a különben nemes eszmék iránt s kiirtásukra egy egész életet szentel. Ebbéli szándéka megvalósítására két utat lát célravezetőnek. Meggátolni e szabad eszméknek bejövetelét országaiba s elnyomni a már bennlevőket; másfelől oly nemzedéket nevelni, mely a vallás-erkölcsi eszmék befolyása alatt a társadalmi rendnek és békének hit őre leszen. Míg amaz egy szűk látkörű felfogás alapján kelt okoskodás szánandó következménye, addig emez az emberiség évezredeket számláló múltjának tapasztalatain átszűrődött meggyőződés nyilvánulása. S éppen ezért, mig a kifolyásra kárhoztatott szabadelvű eszmék, létjogot követelve maguknak, a hosszú évtizedek szívós küzdelmeit fejtik ki s feltartózhatatlanul haladnak előre, romba döntve, megsemmisítve mindent, embert, intézményt egyaránt, mi megvalósulásuknak útját állja, addig a megbízható nemzedék képzésére maga az emberi társadalom is készséggel ajánlotta fel segítő jobbját, örömmel üdvözölvén körében azon munkásokat, kik a haza, az emberiség üdvét, földi jólétét, jövő boldogságát az ész és szívképzés tisztultabb világában szolgálni készek. Az utóbbi it — a sziklaszilárd valláserkölcsi meggyőződésű nemzedék képzése — buzgó munkásaiul, fáradalmat nem ismerő apostolaiul szemelte ki Ferenc király a szerzeteseket. Ez a szempont lebegett I. Ferenc király előtt, midőn a már 1801-ben megkezdett bizalmas jellegű tanácskozások alapján 1802. március 12-én kiadta híres oklevelét,a «Diploma restitutionale»-t, melynek erejénél fogva az eltörölt szerzetesrendeket, nevezetesen a bencéseket, a cisztercitákat és prémentreieket uj életre hívta, visszaadta nekik az abolíció előtt birt birtokaikat, régi kötelmeik, nevezetesen az istentisztelet ápolása, a lelkipásztorkodás és hiteles helyi működések mellé kitűzött céljához képest egy újat csatolt: reájuk bízta a nemzet üde csemetéinek, a serdülő ifjúságnak a nevelését. A diploma restitutionale nagyjában megnevezi azokat a helyeket, hol tanítaniok kell a középiskolákban, a gimáziumokban. Nevezett diploma a prémontreiek számára két prépostságot szervez, úgy azonban, hogy mindkettő több más prépostságot egyesít magában. E két prépostság: a jászai, melylyel egyesíttetett a váradelőhegyi és a leleszi prépostság, továbbá a csornai, a horpácsi, a türjei és jánoshidai prépostságokkal. A Magyarországon hajdan virágzott több mint ötven prépostság közül tehát ma hat van életben. A visszaállított prépostságoknak a következő gimnáziumok gondozását, fenntartását s tanárokkal való ellátását tette a diploma kötelességévé, nevezetesen a jászai prépostságnak: a nagyváradi, lőcsei, rozsnyai és ungvári vagy ez utóbbi helyett egy később megválasztandó gimnáziumot, aminthogy tényleg a kassait vették át, a csornai prépostság számára pedig a keszthelyi és szombathelyi középiskolák ellátását és vezetését. Minthogy pedig az így visszaállított rend nem rendelkezett annyi rendtaggal, hogy a kijelölt intézeteket ez idő szerint tanárokkal láthatta volna el, hat évet enged a diploma ez intézetek tényleges átvételére. Bár Ferenc király biztosította a rendeket, hogy jövőben a rendfőnököt illető választásokat tisztelni fogja s mindig a rend ünnepélyes fogadalmat tett tagjaitól megválasztott három jelölt közül fogja a leendő főpapot és prépostot kinevezni, ez alkalommal önmaga nevezte ki a prépostokat, nevezetesen jászai préposttá a már előnyösen ismert Zasio András pesti egyetemi tanárt, csornai préposttá pedig