Alkotmány, 1902. április (7. évfolyam, 78-103. szám)

1902-04-08 / 84. szám

Kedd» Budapest, 1902. április 8. VII. évfolyam. 84. szám. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL*. VDX, Szentkirályi­ utca 23a. HIRDETÉSEK felvételnek 5 kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VIL, Matzkeinsdorfer-Strasse T* Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^éss évre ______tor. 28.­Félévre ....... « 34.— negyedévre........... « 7.— Egy hónapra .. .. „ « 2.40 Egyes szám 8 áli., vidéken 10 fill. ^Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—66. A tarpéji szikla. Budapest, április 7. Nyalánk képviselők, főrendek és úgy­nevezett államférfiak összejöttek a liberális bálvány, Széll Kálmán tiszteletére lako­­mázni. Nem mondhatjuk, hogy jóllaktak vele, bármekkora tetszést aratott pohár­­köszöntőjével. A szabadelvű ízlés mindent bevesz és mindent megemészt és mindent jónak talál, amit a miniszterelnök feltálal. Pedig ez a lakoma, melyre oly nagy elő­készületeket tettek, s oly nagy hírét köl­tötték, mint politikai tüntetés, — mert az akart lenni, — meglehetősen üres volt. A két beszédet Széll Kálmánhoz és Széll Kál­mántól figyelemmel olvastuk, de a dicsőí­téstől és öndicsőítéstől eltekintve, azokban nagyon kevés politikai tartalmat találtunk. És mégis jelentősnek mondjuk ezt a lakomát. Miért? Mert szörnyen jellemző Magyarország jelenlegi állapotára a társa­dalom és a politikusok önérzetének ha­nyatlására, az elvek összezavarodására, s az emberek hizelkedésére, hogy egy mi­niszterelnöknek, ki három év alatt semmi nagy dolgot nem mivelt, a nagy feladatok elöl csak kitért, az ország érdekei felett csak alkudozik, eredményeket és alkotá­sokat felmutatni még egyáltalán nem ké­pes, csupán, mert a kormánynak feje, s a parlamenti többség vezére, minden ok és alkalom nélkül összejön kétszáznyolc­van ember ünnepelni és éljenezni. Nem kicsinyeljük a hódoló társaságot, mely Széll Kálmán előtt hajlongott, s őt az asztalnál körülvette. A szabadelvű párt uralkodó miniszterei és exminiszterei — Bánffy kivételével — kegyelmes urai és főrendi tagjai mind ott voltak. Termé­szetesen az államtitkárok is megjelentek, a legtöbb katonai hatóságok sem hiányoz­tak, főváros, főispánok, de mindenekfelett a képviselőház közel kétszáz tagja sereg­lett össze, hogy Széll Kálmán jelenlétük­ben gyönyörködhessék. Senki távolma­radni nem akart, nehogy tartózkodása fel­tűnjék a hatalom birtokosainak. A függet­lenségi párt két árnyalata is tíz tagjával vonult ki ünnepelni a kormány fejét s a szabadelvű párt vezérét, azt, kinek a par­lamentben sokszor pro forma bizalmat­lanságot szavazott. Hol van a függetlenség — országunk és társadalmunk függetlensége — ha nincs meg főurainkban, népképviselőinkben s a legnagyobb ellenzéki táborban, a függet­lenségi pártban sem. Egyedül a néppárt maradt el egytől­­egyig. A meghívásnak nem engedett egy sem közülünk. Elveinkhez következetesen ragaszkodva nem toljuk Széll Kálmán szekerét a képviselő­házon kívül, a társas életben sem. Mert a néppárt nem akarja, hogy félreértsék s komoly ellenzék akar maradni. A nagy áldomás kizárólag Széll Kálmán személyének ünneplésére való volt; persze, hogy Deák Ferenchez hasonlították. Ezt ő szívesen veszi mindenkor, sőt talán el is hiszi, hogy ő a második irhaza bölcsen. Válaszában folyton magáról beszélt, hogy ő milyen régi tagja a parlamentnek, ifjú korától mennyire összeolvadt a közélettel, a munkában elöljár, az elvek bajnoka, aki a hatalmat, mint közkincset kezeli s azon az utón jár, mely «a csillagokhoz is elvihet, de a tarpéji szikla mellett ve­zet el.» A csillagos ég — ha csillagok alatt nem a rendjeleket érti, — még messze van tőle s még nagy út van hátra, hogy a halhatatlanságot elérje. A tarpéji szikla sokkal közelebb van, talán rajta is áll már, csak nem veszi észre, mert nem néz körül. Minapában, mikor a kiegyezési tár­gyalásokról azok a válságos hírek jártak, vagy azelőtt pár héttel, mikor Hegedűs Sándort menesztette s Horánszky miatt Fejérváry bejelentette lemondását, a ha­talom tarpéji sziklájáról már majdnem a gödörbe bukott. Akik vele koccintanak, azok közül sokan szívesen lelöknék. Any­­nyira elfogult a saját nagysága szemlélé­sében, hogy észre sem veszi a szabadelvű körben lappangó ellenségeit s nem hallja meg azok csúfolódását a háta mögött, melylyel azok illetik, kik szemben szuper­­lativumokban dicsérik. Elfogultabb miniszterelnöke nem volt még Magyarországnak, hiúsága egész köz­életünket inficiálja, sajtónk soha sem volt szolgalelkűbb és émelyítőbb­ törvényha­tóságok, választókerületek, pártkörök a bizantinizmusban versenyeznek egymás­sal. Parlamentünkben valamennyi szabad­elvű szónok himnuszt zeng Széll Kálmán­nak és bizalmi nyilatkozattal végzi beszé­dét. A függetlenségi pártiak görbe háttal állnak meg előtte s mentegetőznek, hogy ha nyilvános ülésben politikáját kritizálni A premontreiek száz éves ünnepe. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Irta: Dr. Tóth-Szabó Pál. II. A történetírásnak fontos szabálya, hogy az eseményeket sohasem szabad a maguk elszige­teltségében vizsgálni s róluk ítéletet mondani. Az egyes események mindig visszavezethetők — sőt visszavezetendők — egy közös eredő pontra, valamely általánosabb eszmére, melyet ismerve valamennyit valója szerint értékelhetjük, így a szerzetes rendek visszaállításának okát sem ke­reshetjük egyedül I. Ferenc király veleszületett kegyességében, mert annak sokkal távolibb, egyetemesebb oka van.Bár másfelől tagadhatatlan, hogy az egyéni érzés, az egyed ereje nem egy esetben volt világra szóló eseményeknek indító oka, megteremtője. A jelen alkalommal nem ez esettel állunk szemben. Midőn Ferenc királynak látnia kell, hogy a szabadság, egyenlőség, test­vériség eszméi a franciák kezében sajnálatosan elváltoznak, hogy az ígért boldogság helyét a fékevesztett emberi szenvedély felkoncolt áldo­zatainak boszáért kiáltó vére lepi el, bizalmat­lanná lesz a különben nemes eszmék iránt s ki­irtásukra egy egész életet szentel. Ebbéli szándéka megvalósítására két utat lát célravezetőnek. Meggátolni e szabad eszméknek bejövetelét országaiba s elnyomni a már benn­levőket; másfelől oly nemzedéket nevelni, mely a vallás-erkölcsi eszmék befolyása alatt a társa­dalmi rendnek és békének hit őre leszen. Míg amaz egy szűk látkörű felfogás alapján kelt okoskodás szánandó következménye, addig emez az emberiség évezredeket számláló múlt­jának tapasztalatain átszűrődött meggyőződés nyilvánulása. S éppen ezért, mig a kifolyásra kárhoztatott szabadelvű eszmék, létjogot köve­telve maguknak, a hosszú évtizedek szívós küz­delmeit fejtik ki s feltartózhatatlanul haladnak előre, romba döntve, megsemmisítve mindent, embert, intézményt egyaránt, mi megvalósulá­suknak útját állja, addig a megbízható nemze­dék képzésére maga az emberi társadalom is készséggel ajánlotta fel segítő jobbját, örömmel üdvözölvén körében azon munkásokat, kik a haza, az emberiség üdvét, földi jólétét, jövő bol­dogságát az ész és szívképzés tisztultabb világá­ban szolgálni készek. Az utóbbi it — a sziklaszilárd valláserkölcsi meggyőződésű nemzedék képzése — buzgó mun­kásaiul, fáradalmat nem ismerő apostolaiul sze­melte ki Ferenc király a szerzeteseket. Ez a szempont lebegett I. Ferenc király előtt, mi­dőn a már 1801-ben megkezdett bizalmas jel­legű tanácskozások alapján 1802. március 12-én kiadta híres oklevelét,a «Diploma restitutionale»-t, melynek erejénél fogva az eltörölt szerzetes­­rendeket, nevezetesen a bencéseket, a ciszterci­tákat és prémentreieket uj életre hívta, vissza­adta nekik az abolíció előtt birt birtokaikat, régi kötelmeik, nevezetesen az istentisztelet ápolása, a lelkipásztorkodás és hiteles helyi működések mellé kitűzött céljához képest egy újat csatolt:­­ reájuk bízta a nemzet üde csemetéinek, a serdülő ifjúságnak a nevelését. A diploma restitutionale nagyjában megnevezi azokat a helyeket, hol ta­­nítaniok kell a középiskolákban, a gimáziumok­­ban. Nevezett diploma a prémontreiek számára két prépostságot szervez, úgy azonban, hogy mindkettő több más prépostságot egyesít magá­ban. E két prépostság: a jászai, melylyel egye­sítt­etett a váradelőhegyi és a leleszi prépostság, továbbá a csornai, a horpácsi, a türjei és jános­­hidai prépostságokkal. A Magyarországon haj­dan virágzott több mint ötven prépostság közül tehát ma hat van életben. A visszaállított pré­­postságoknak a következő gimnáziumok gondo­zását, fenntartását s tanárokkal való ellátását tette a diploma kötelességévé, nevezetesen a jászai prépostságnak: a nagyváradi, lőcsei, rozs­­nyai és ungvári vagy ez utóbbi helyett egy ké­sőbb megválasztandó gimnáziumot, aminthogy tényleg a kassait vették át, a csornai pré­postság számára pedig a keszthelyi és szombat­helyi középiskolák ellátását és vezetését. Mint­hogy pedig az így visszaállított rend nem rendel­kezett annyi rendtaggal, hogy a kijelölt intéze­teket ez idő szerint tanárokkal láthatta volna el, hat évet enged a diploma ez intézetek tényleges átvételére. Bár Ferenc király biztosította a rendeket, hogy jövőben a rendfőnököt illető vá­lasztásokat tisztelni fogja s mindig a rend ünnepélyes fogadalmat tett tagjaitól megválasz­tott három jelölt közül fogja a leendő főpapot és prépostot kinevezni, ez alkalommal önmaga nevezte ki a prépostokat, nevezetesen jászai préposttá a már előnyösen ismert Zasio András­­ pesti egyetemi tanárt, csornai préposttá pedig

Next