Magyar Közigazgatás, 1991 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁGRÓL Az utolsóként említett korlátozásból fakadnak az amerikai rendszerű alkotmánybíráskodás problémái. Az erga omnes hatályú megsemmisítés hiányában ugyanis jogbizonytalanság támadhat abból, hogy az egyik bíróság alkotmányellenesnek nyilvánít valamely jogszabályt, más bíróságok viszont nem. Ennek veszélyét némileg csökkenti a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság kiemelkedő tekintélye az államszervezetben: ha ugyanis e rangos testület egy jogszabályt alkotmányellenesnek nyilvánít, az gyakorlatilag egyenértékű a hatályon kívül helyezéssel, hiszen attól kezdve a szóban forgó jogszabálytegyetlen hatóság sem alkalmazza. Önmagában véve ez azonban nem küszöböli ki a jogbizonytalanságot. Az ilyen ítéletek tudniillik nem szükségképpen jutnak el a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé. Egyrészt ugyanis elképzelhető, hogy jogorvoslat hiányában az ügy alsóbb bírósági szinten lezárul. Másrészt pedig a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság nem rendes jogorvoslati fórum, hanem szuverén módon választja ki a jogorvoslati kérelmek közül azt az évi mintegy százötvenet, amellyel azután érdemben foglalkozik. Ám ama szerencsés esetben is, ha a szóban forgó ügy átjut az említett „szűrőn”, esetenként több év telik el az elsőfokú ítélet meghozatala és a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntése között, lényegében a jogbizonytalanság jegyében. Az amerikai rendszerű alkotmánybíráskodás elvi alapja az, hogy minden bíró az alkotmányra tesz esküt, s épp eme esküjéből eredően köteles nem létezőként kezelni az alkotmányellenes jogszabályt. Miután pedig az alkotmány meghatározza a jogforrások hierarchiáját, alkotmányellenesnek minősül nem csupán az a jogszabály, amely magába az alkotmányba ütközik, hanem az is, amely magasabb szintű jogszabállyal ellentétes. A vázolt szisztéma potenciális veszélyeit küszöböli ki a kontinentális alkotmánybíráskodás rendszere, amely kifejezetten e célra létrehozott és a rendes bírósági szervezettől elkülönült alkotmánybíróságra bízza a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálatát. E rendszer jellemzője a direkt normakontroll (még akkor is, ha a probléma gyökere valamely konkrét bírósági vagy más hatósági ügy), az erga omnes hatályú döntés és a megfellebbezhetetlenség. (Az utóbbi akkor is fennáll, ha valamely szövetségi államban két szintű alkotmánybírósági rendszert építettek ki. A két szint között ugyanis szigorú hatáskör-elválasztás jut érvényre.) Az említett közös jellemvonások mellett az egyes országokban fontos részletkérdésekben elég jelentős eltérések is kimutathatók (pl. abban, hogy előzetesen vagy utólag kerül-e sor a normakontrollra, az alkotmánybíróság csak a törvények vagy más jogszabályok alkotmányossági vizsgálatával is foglalkozik-e), ezek azonban az alkotmánybíráskodás elvi alapjai szempontjából indifferensek. Az ismertetett rendszer lényegéhez tartozik még, hogy a rendes bíróság nem láthat el alkotmánybírósági funkciót, azaz a bíró nem függetlenítheti magát az általa alkotmányellenesnek vélt, de hatályban levő jogszabálytól, mindössze az a joga - és egyben kötelessége - , hogy alkotmányellenesség észlelése esetén az alkotmánybíróság eljárását kezdeményezze. A kontinentális alkotmánybíráskodás lényegi jellemvonásait tehát úgy lehet sommázni, hogy az alkotmánybíróság mind a parlamenttől, mind a rendes bírósági szervezettől független, önálló hatalmi tényező (ha úgy tetszik: hatalmi ág), amely a törvényhozó (továbbá az országok többségében a végrehajtó) hatalom egyik korlátjaként fontos szerepet játszik „a fékek és ellensúlyok” elvét megvalósító, a hatalmi ágak elválasztásának talaján álló államszervezetben. Az alkotmánybíróság az alkotmányosság időtálló értékeinek a pártérdekeken felül álló és a napi politika által nem befolyásolt letéteményese, amelynek nevében a „bíróság” szó sokkal inkább a testület függetlenségét, mint tevékenységének jellegét juttatja kifejezésre. Maga a tevékenység ugyanis lényegesen közelebb áll a jogalkotáshoz, mint az igazságszolgáltatáshoz. Az államszervezetben az alkotmánybíróság az a szerv, amely elsődlegesen a stabilitást testesíti meg. Az adott esetben a „stabilitás” szónak nincs semmiféle pejoratív mellékíze: nem jelent sem konzervativizmust, sem változatlanságot. Je- 3