Magyar Közigazgatás, 1991 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁGRÓL Az utolsóként említett korlátozásból fakadnak az amerikai rendszerű alkotmánybírás­kodás problémái. Az erga omnes hatályú megsemmisítés hiányában ugyanis jogbizonyta­lanság támadhat abból, hogy az egyik bíróság alkotmányellenesnek nyilvánít valamely jogszabályt, más bíróságok viszont nem. Ennek veszélyét némileg csökkenti a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság kiemelkedő tekintélye az államszervezetben: ha ugyanis e rangos tes­tület egy jogszabályt alkotmányellenesnek nyilvánít, az gyakorlatilag egyenértékű a hatá­lyon kívül helyezéssel, hiszen attól kezdve a szóban forgó jogszabályt­­egyetlen hatóság sem alkalmazza. Önmagában véve ez azonban nem küszöböli ki a jogbizonytalanságot. Az ilyen ítéletek tudniillik nem szükségképpen jutnak el a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé. Egyrészt ugyanis elképzelhető, hogy jogorvoslat hiányában az ügy alsóbb bírósági szinten lezárul. Másrészt pedig a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság nem rendes jogorvoslati fórum, hanem szuverén módon választja ki a jogorvoslati kérelmek közül azt az évi mintegy százötvenet, amellyel azután érdemben foglalkozik. Ám ama szerencsés esetben is, ha a szóban forgó ügy átjut az említett „szűrőn”, esetenként több év telik el az elsőfokú ítélet meghozatala és a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntése között, lényegében a jogbizony­talanság jegyében. Az amerikai rendszerű alkotmánybíráskodás elvi alapja az, hogy minden bíró az alkotmány­ra tesz esküt, s épp eme esküjéből eredően köteles nem létezőként kezelni az alkotmányelle­nes jogszabályt. Miután pedig az alkotmány meghatározza a jogforrások hierarchiáját, alkot­mányellenesnek minősül nem csupán az a jogszabály, amely magába az alkotmányba ütközik, hanem az is, amely magasabb szintű jogszabállyal ellentétes. A vázolt szisztéma potenciális veszélyeit küszöböli ki a kontinentális alkotmánybírásko­dás rendszere, amely kifejezetten e célra létrehozott és a rendes bírósági szervezettől elkülönült alkotmánybíróságra bízza a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálatát. E rendszer jellemzője a direkt normakontroll (még akkor is, ha a probléma gyökere vala­mely konkrét bírósági vagy más hatósági ügy), az erga omnes hatályú döntés és a megfel­­lebbezhetetlenség. (Az utóbbi akkor is fennáll, ha valamely szövetségi államban két szintű alkotmánybírósági rendszert építettek ki. A két szint között ugyanis szigorú hatáskör-el­választás jut érvényre.) Az említett közös jellemvonások mellett az egyes országokban fontos részletkérdésekben elég jelentős eltérések is kimutathatók (pl. abban, hogy előze­tesen vagy utólag kerül-e sor a normakontrollra, az alkotmánybíróság csak a törvények vagy más jogszabályok alkotmányossági vizsgálatával is foglalkozik-e), ezek azonban az alkotmánybíráskodás elvi alapjai szempontjából indifferensek. Az ismertetett rendszer lényegéhez tartozik még, hogy a rendes bíróság nem láthat el alkotmánybírósági funkciót, azaz a bíró nem függetlenítheti magát az általa alkotmányellenesnek vélt, de hatályban levő jogszabálytól, mindössze az a joga - és egyben kötelessége - , hogy alkotmány­ellenesség észlelése esetén az alkotmánybíróság eljárását kezdeményezze. A kontinentális alkotmánybíráskodás lényegi jellemvonásait tehát úgy lehet sommázni, hogy az alkotmánybíróság mind a parlamenttől, mind a rendes bírósági szervezettől füg­getlen, önálló hatalmi tényező (ha úgy tetszik: hatalmi ág), amely a törvényhozó (továbbá az országok többségében a végrehajtó) hatalom egyik korlátjaként fontos szerepet játszik „a fékek és ellensúlyok” elvét megvalósító, a hatalmi ágak elválasztásának talaján álló államszervezetben. Az alkotmánybíróság az alkotmányosság időtálló értékeinek a pártér­dekeken felül álló és a napi politika által nem befolyásolt letéteményese, amelynek nevé­ben a „bíróság” szó sokkal inkább a testület függetlenségét, mint tevékenységének jellegét juttatja kifejezésre. Maga a tevékenység ugyanis lényegesen közelebb áll a jogalkotáshoz, mint az igazságszolgáltatáshoz. Az államszervezetben az alkotmánybíróság az a szerv, amely elsődlegesen a stabilitást testesíti meg. Az adott esetben a „stabilitás” szónak nincs sem­miféle pejoratív mellékíze: nem jelent sem konzervativizmust, sem változatlanságot. Je- 3

Next