Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1989. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1989-03-31 / 12. szám

1989.Március 31. AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 17.OLDAL GONDOLATOK A ROMÁN NACIONALIZMUSRÓL. UTOLSÓ FOLYTATÁS V. rész Előző kis értekezésemben azt igyekez­tem fejtegetni, hogy Erdély mindig köz­ponti helyet foglalt el a román politikában és amikor az az úgynevezett „kis­ antant” megszervezése következtében a románság ölébe hullt, valóságos traumát váltott ki: igyekezni kellett történelmi jogcímet keres­ni a térhódításra. Ez volt az úgynevezett dákó—román kontinuitás elmélete, de ugyanakkor megindítani a harcot a magyar irredentizmus és revizionizmus ellen, amely akkor is, de ma is egyik oka és magya­rázata a ma is érvényes politikának: eltö­rölni mindent ami a történelmi gyökerekre emlékeztet. A harmincas években ez a „kiradírozás” volt érvényben és ez a ma­gyarázata a mai dömper-politikának is: elvágni a gyökereket. De akkor sokkal jobb volt a helyzet: a magyarság onnan kapott segítséget, ahonnan a legkevésbé várt­a a románságtól. Addig, amíg a jobb­oldali román sajtó, élen az Universul és Curentul című lapokkal, valamint Stelian Popescuval, a román antirevizionista liga elnökével mindent elkövetett, hogy uszít­son a magyar kisebbség ellen, voltak, akik felemelték szavukat, így — amint azt Pomogács Béla írja a Magyar Nemzetben megjelent kisebb tanulmányában —, töb­bek között Emil Isac, aki egy 1920-ban keltezett írásában a következőket fejtette ki: „Romániában csak egyetlen lehetséges politika van és ez az igazi demokrácia politikája. Ez a politika biztosítja minden­ki jogait, a miénket, a románokét épp úgy, mint az önökét, a magyarokét. ” Ő volt az, aki Erdély meghódításának lázában arra figyelmezteti a románságot, hogy nem sza­bad revansot venniük a kisebbségi sorsban elszenvedett sérelmekért. De ugyancsak síkra szállt a magyarság védelmében Nico­­lae Iorga író és történettudós — akit a vasgárdisták meggyilkoltak —, és aki egy eszmecserében, amelyet a német nyelvű Siebenbürgisches Deutsches Tageblatt kezdeményezett, a következőket írta a kolozsvári Pásztortűz című folyóirat egyik 1927. évi számában: „Az erdélyi lélek, a maga tapasztalataival és eredményeivel, nagy hasznára lehet az illető nagyobb nem­zeti kultúrának és legyőzhetetlen erők hajtanak az új, civilizációs szintézisek felé. Ha pedig ez elkészül, annak be kell hatolnia a nagy német, magyar, román nemzettestekbe. Ez pedig mérhetetlen hasznot jelent a civilizáció új hódításának ”. Ennél sokkal tovább ment Victor Efti­­miu, valamint Liviu Rebreanu — mindket­ten európai hírű irodalmárok —, akik vé­delmére keltek Daday Lórántnak, aki Szé­kely Mózes néven írt egy könyvet, amelyért a kolozsvári hadbíróság izgatás címén hat hónapi börtönbüntetésre ítélte. Eftimiu — miután heves támadást indított ellene az Universul c. lap — nyilatkozatot küldött meg a bukaresti lapoknak, amely­ben a következőket jelentette ki: „Nem olvastam a könyvet, Dadayit sem ismerem. De, mint teljes szabadságot élvező író, a román Pen-klub elnöke, azt hiszem, hogy a börtönök csalók, gyilkosok, kémek, gyújto­­gatók és egyéb gonosztevők számára épül­tek és nem azok számára, akik regényeket írnak. Ez az én meggyőződésem. Nem lehet nemzeti eszmét felhozni ebben az ügyben. Az Universal szerint engem budapesti re­vizionista társaim ünnepeltek abból az al­kalomból, hogy előadták egyik darabomat. Nem ünnepeltek semmiféle banketten és nem adták elő darabomat. Minden vitatko­zásnak van határa és mi ne lépjük át ezt a határt soha. ” Ezt a nyilatkozatát az Uni­versul nem közölte le, sőt levették egyik műsoron levő darabját is a bukaresti Nem­zeti Színházban. Eftimiu a „Zorile” c. lap­ban magát Stelian Popescut támadta meg, aki a román antirevizionista liga vezetője volt, főszerkesztője a lapnak. Eftimiu így írt: „Nem érdekel engem hogyan lett Ste­lian Popescu főszerkesztő. A jó Cazavillan lapalapító sajtóját a gyűlölet szolgálatába állította, majd a háború idején a németek­nek eladta. Azóta egyebet sem tesz, mint­hogy közéletünk jelenségeit támadja, nagy­arányúnak tüntetve fel a társadalmi viszo­nyokat, elkedvetlenítve a lelkeket és meg­tölti azokat pesszimizmussal Nincs szük­ségük a magyaroknak arra, hogy ellenük írjanak. Elég, ha kiadják az Universal cikkeit naponta, így az ország legveszedel­mesebb képét mutatva a világnak. Becsü­letes ember nem beszél a becsületről igazi hazafi nem szellőzteti hazafiságát, amely mesterséggé lett. A becsület és a hazafiság nagyobb dolgok és az ország zászlaja szent. Nem arra kell használni, hogy palotákat építsünk vagy cipőt tisztítsunk vele. Min­denki úgy értékeli az igazságot, ahogyan tudja. Mindenki az Istentől adott arcbőrrel és lélekkel marad. ” Prófétai szavak. Mi az, amit végsőfokon a román nacio­nalizmusról megállapíthatunk? Mindenek­előtt az, hogy a ki nem mondott, be nem vallott kisebbrendűségi érzésből táplálko­zik. Ez a nemzet — amely hajdani szövetsé­geseit két ízben történt elárulása követ­keztében — jutalomképpen megszerezvén Erdélyt, most azon igyekszik, hogy a mes­terségesen felduzzasztott államképződ­mény — Nagyrománia — lebegését, létét, instabilitását bizonyítsa, igazolja. Ennek pedig útjában állottak a nemzeti kisebb­ségek — következményképpen ki kell őket a köztudatból „radírozni”. Ennek első állo­mása az volt, hogy 1944 után összeszedték és begyűjtötték minden olyan irányú anya­got, amelyek oklevelekkel bizonyíthatták az előttük élt magyar csoportok létezését. A következő lépés a nemzeti nyelv kiirtása volt. „ Vorbiti numai romaneste!" — „Csak románul beszéljünk­” hirdették a feliratok hivatalokban, de még az üzlethelyiségek­ben is. A magyar iskolák megszüntetése és még annak a látszatnak is eltüntetése, hogy Erdélyhez nem egy homogén, román néptömb az egyetlen létező valóság. Most a falvak fizikai megsemmisítése a dédelgetett terv következő mozzanata: szétszórni, beköltöztetni a falvak népét a szörnyűséges blokkházakba, hogy ott a ro­mánsággal összekeveredve identitásukat feladják. De szörnyű bosszúvágy is vezeti őket, mert hiszen Erdélyben keresnek kár­pótlást az elveszett Bukovináért és Basa­­rabiáért és ezért igyekeznek a gyűlöletet felkelteni a magyarság iránt. Egy vicc így szól: „Mit visz a román macska a szájában? Egérjegyet!” Hát a gyűlölet felszítását adják kenyér, zsír és olaj helyett a szen­vedő és nélkülöző románságnak, amely — mint a vasgárda példája bizonyította — mindig hajlamos volt szélsőségekben gon­dolkodni. Kivételt képezett egy igen vé­kony, francia műveltségű értelmiségi réteg, amely igyekezett kiegyensúlyozottan gon­dolkodni, de tehetetlen volt, mert a szélső­­jobboldali sajtó — az Universul és a Curen­tul — minden egyes száma magyar­ellenes támadásoktól hemzsegett. Ez már több volt, mint nacionalizmus. Ez sovinizmus volt, amelynek lángjai még a párizsi béke­­szerződés után is magasan lobogtak, mert az elbocsájtott Mihály király Frankfurtban mondott beszédében azzal vádolta az er­délyi magyarokat, hogy 1944 után kollabo­ráltak az oroszokkal és lehetővé tették, hogy Románia kommunista uralom alá kerüljön. A románok 1848-ban — együttműköd­ve a császári csapatokkal — hátbatámad­­ták az osztrák igát lerázni akaró magyaro­kat és egyik leglángolóbb lelkű harcosát, Vasvári Pált lemészárolták a gyulai hava­sokban. 1918-ban kiugorván a központi hatalmak szövetségéből Magyarország te­rületére vonultak és megütköztek a seb­tében felállított magyar Vörös Hadsereg­gel. Az összeomlás zűrzavarában bevonul­tak Budapestre — és az öregek mesélik, hogy —, a vár alatti alagútban tartottak trombita gyakorlatokat, mert ott szépen visszhangzottak a falak. 1940-ben ők is kérték és elfogadták a bécsi döntést, majd Szevasztopolnál gyilkolták az oroszokat, miközben volt gondjuk, hogy gyorsan ro­mán névre kereszteljék el az utcákat. Akkor ott volt Nagyrománia határa. 1944. augusztus 23-án, titokban ismét kiugrottak és szolgálatuk eredményeképpen vissza­kapták Észak-Erdélyt. Ennek ellenére nem maradtak sokáig hű szövetségesek. Azóta Románia negatív különállásával tűnik ki az európai nemzetek sorából: nem vonultak be Csehszlovákiába, nem szakí­tották meg diplomáciai kapcsolatukat Iz­raellel és egy időben Ceausescu volt a posta­láda, ahová a palesztin szervezetek és Izrael egyidőben dobhatták be a leve­leket. Nem írták alá a budapesti kulturális találkozó közös jegyzőkönyvét és most 35 nemzet közül ők egyedül nem hajlandók aláírni a bécsi, helsinki utótalálkozó jegy­zőkönyvét. SILVANUS AMMA

Next