Amerikai Magyar Népszava, 1958. december (60. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-03 / 284. szám

2. Oldal Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és JCladőhlvatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 53 Előfizetési arak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 lias országokba (other countries) egy évre (one year) $25.M| félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Ullance, O., 766 E. Summit Street Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Bethlenem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y„ P. O. Box 152 Niagara Square Station Chicago 19. 111., 8341 Prairie Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J„ 32 Division St. New Brunswick, N. J., 98 French St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Trenton, N. J„ 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 27) College St., Toronto 2-B, Ont.. Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 TITO NEM UTAZIK A jugoszláv kommunista diktátor annak idején amerikai jetrepülőgépet rendelt, hogy újabb világkö­rüli útra induljon. A múlt évben három hónapot töltött külföldön. A helyzet azóta megváltozott. A Kremlin fo­kozza a Jugoszlávia elleni hidegháborút és a bojkottot. Áelgrádban számos titkos szervezkedést lepleztek le. Oroszbarát ügynökök bujtogattak Tito ellen, azzal ér­velve, hogy jó kommunistáknak egy táborban, a szov­jet mögött a helyük. Kruscsev úgy véli, hogy a jugoszláv “független­ség” egy emberen, Titon múlik. Sztálin annak idején megpróbálta eltenni a láb alól Titot, de nem sikerült. Kruscsev azt szeretné, ha a piszkos munkát jugoszlá­­vok végeznék el. Ez a magyarázata annak, hogy Tito miért változ látott a programján és miért marad otthon: szemmel tartani az elvtársak aknamunkáját. TŰZHALÁL Nem múlik el nap, hogy az ország valamelyik ré­szében ne égnének le faházak és ne égnének halálra a tűzben gyermekek. A hálaadás napi hétvég a borzalmak egész soroza­tát hozta magával. Carrolton, Ohioban 2 gyermek, Ok­lahoma Cityben 5, az arkansasi Little Rockban 4 gyer­mek és az édesanyjuk haltak tűzhalált. Elavult, hibás gázkályhák, kopott villanyvezeté­kek okozzák e tragédiákat. Miért várnak a javítások­­kal, cserékkel az utolsó percig? Nehéz megérteni ezt a végzetes, bűnös hanyagságot. Hasonló a helyzet az országutakon is. Az elmúlt évek legtöbb autószerencsétlenségét ócska kocsik okoz­ták. Elkopott gumikerék, rosszul záró fék visznek ha­lálba ezreket. A rendőrség, amely olyan fáradhatatlan szorgalommal osztogatja “ticketjeit” a túlidőt­­parkoló autósoknak, okosabban tenné, ha magát a járművet venné szemügyre és eltiltaná a közlekedéstől a múze­umba, de nem az országutakra való rozoga járműveket. SZOVJET FURFANG Nikita Kruscsev ajánlata, hogy Nyugat-Berlint “sza­bad várossá” tegyék hat hónapi próbaidőre, olyan bű­zös csalétek, amelybe a nyugati hatalmak nem harap­tak bele. Anglia utasította vissza elsőnek a tervet és Washington szintén elfogadhatatlannak nevezte azt. De Dulles külügyminiszter nyelvbotlása, hogy a keletnémet vörös bábkormánnyal, — mint a szovjet ügynökségével — szóba állnak, óriási konsternációt keltett világszerte. A szovjet nem törődik azzal, hogy milyen csoma­golásban adják be a keserű pirulát a nyugati nemze­teknek. A lényeg marad és a keletnémet vörös rádió és sajtó máris ujjongva ismétli, hogy íme Amerika köz­vetlenül fog tárgyalni vele. Megértjük, hogy Dulles szeretné békésen rendezni a válságot. De éppen ő volt az, aki ismételten hangoz­tatta: a szovjetnek nem szabad engedményeket tenni, mert ha a kisujjunkat nyújtjuk feléje,­­egész karunkat kapja be a vörös medve. Nem ártana, ha valaki emlékeztetné a külügymi­nisztert erre a bölcs intelemre. 25 DOLLÁROS PÉNZBÍRSÁG A délafrikai Durban városában a bíróság 25 dol­lár pénzbírsággal sújtott egy fehér nőt, aki agyonlőtt egy négert. — Azt hittem, hogy a férjemet akarja megtámad­ni — mondotta a tárgyaláson az asszony. A bíró “meg­értéssel” kezelte az ügyet. A védekezést elfogadta és a 25 dolláros bírság megfizetését is felfüggesztette egy évre. Ha az asszony az elkövetkező 12 hónap alatt nem lő le több bennszülöttet, a 25 dollárt nem kell megfi­zetnie. Mondja valaki ezek után azt, hogy a délafrikai bí­róság nem méltányos! Amikor Johannesburgban benn­szülöttek tüntettek a “néger ghettok” ellen, az elfogott tüntetőket 5—10 évi kényszermunkára ítélték. Pedig nem lőttek le “tévedésből” senkit. amerikai MAGYAR Népszava Halászat a betűtengerben Ácséi Bánó Múltkoriban belekezdtem a hosszú élet titká­ról szóló kis újsághírekbe. De ezeknek se vége, se hossza. A napokban olvastam egy londoni hírt, amely szerint Azerbejanban él egy százötvenéves öreg­ember, aki azt mondja, hogy a hosszú élethez csak jó­­kedv kell. Ez nem nehéz recept, de alig pár napra rá egyik newyorki lap, sportrovatában színes riport volt Billy Ray boxbajnokról, aki jelenleg 94 éves és azt állítja, hogy a hosszú élethez verekedni kell, először csak az utcán, később a porondon. Ma már érthető okokból nem igen verekedik ugyan, de ma is rit­kán fekszik le éjjel két óra előtt. Már most, hogy legyen okos az ember? . . . Igaz, hogy a vidám em­ber már százötven éves és a haragos még csak 94, de hát amaz túlságosan messzi van és nem csak a messziről jött ember hazudik, hanem a messzi lakó emberről is hazudnak . . . * 9 Egy könyv jelent meg a napokban, amelynek tudós szerzője a homályos, sőt egyáltalában meg nem érthető versek problémájával foglalkozik. Figyelmezteti olvasóit arra, hogy nagyon sok nagy költőről — többek közt Shakespeareről is — mondták már, hogy homályos. Ez tökéletesen igaz, többek közt a mi Adynkat is évekig érthe­tetlennek tartották, míg később már azon cso­dálkoztak, mit nem értettek rajta. De ez a hivat­kozás a korukban meg nem értett költőkre talán az egész homálykultusz magyarázata. Miután sok félreiismert zseni v volt a világ­irodalomban, a kri­tikusok állandóan félnek, hogy szégyenben ma­radnak az utókor előtt. De ha valakit nem ismer­nek el, az még nem bizonyítja, hogy zseni. Csak hadd maradjon az ember szégyenben az utókor­lőtt. — még mindig jobb, mint ha szégyent hoz a saját korára. Ha valaki egy verset meg nem ért és megértés nélkül semmi szórakozást nem talál benne, ne tettesse, hogy el van ragadtatva tőle. Igaz, tévedhet, de tévedni emberi dolog, viszont másokat megtéveszteni ördögi dolog . . . , *** Tokióból írják, hogy a japán trónörökös egy ma­lomtulajdonos leányát veszi el feleségül. Idősebb olvasóink tudják, hogy ez milyen izgalmas hír lett volna csak ötven évvel ezelőtt is, de ma már az olvasó első gondolata: hát aztán? Egy trón­örökösről általában kevesen tartják, hogy nagy­, jövőjű fiatalember. *** Az amerikai belügyminiszter — írják a lapok , rengeteg levelet kap, amelyek í­ói földet akar­nak venni a holdban, vagy épen igényüket jelen­tik be a hold néhány holdjára. Az igénylők száma akkora, mondja a riporter, hogy a minisztérium enytelen volt kész válaszokat nyomtatni, amely­ben a levélírókat sajnálattal értesítik, hogy ma­gának az amerikai kormánynak sincs még sem­miféle jogigénye a holdra és a csillagokra. Ha pe­dig, — mondja a formalevél, — egyes magánsze­mélyek azt állítanák, hogy ők a holdon valamilyen törvényes igénnyel rendelkeznek és ezt az igény felét árusítani próbálják, a minisztérium figyel­mezteti a vevőket, hogy nincs olyan törvény, amelyre ilyen igényeket alapítani lehetne. Ki­váló tisztelettel . . . Az emberi hiszékenység tetejének szokás idéz­ni azokat, — mert többen is voltak — akiknek New Yorkban el lehetett adni a Brooklyni hidat. De hát mi ez a holdban holdakat igénylőkhöz ké­pest? Meg se lehetne érteni, ha nem tudnánk, milyen sokan sopánkodnak azon, hogy nem vettek meg idejében egy bizonyos telket — vagy képet — amely ma már vagyonokat ér. Hát a holdról nem akarnak lemaradni. Ábrándjuk gyermekes­sége mutatja, hogy ők azt a megsiratott alkalmat nem mulasztották el, mert hiszen az valóságos alkalom volt és így észre sem vehették volna. Az a szomorú, hogy aki nem lát közelre, többnyire azt hiszi, hogy messzire el tud látni . . . Visszajött Amerikából... Vető Sándor Huszonnyolc esztendős fekete magyar fiú. Nem ez az érdekes rajta, hanem az, hogy visszajött Amerikából. Mindent meggondolt, zsebrevágta a spórolt pénzét és visszahajózott az Óvilágba. Evvel a cselekede­tével fehér hollószerü riut­aság lett a bécsi emigránsok előtt, akiknek nagy része úgy gondol Amerikára, mint az ígéret föld­jére. T. Lajos 1956 decemberében már az Egyesült Államokban volt, nyelvtudás nélkül, egyedül. Otthon három évet végzett a Műegyetem gépészeti fakultá­sán. Az Új Világ számtalan ijesztő újdonságával vette körül és ő félve tapogatózott előre. Los Angelesben, majd New Yorkban vállalt munkát, mint műszaki rajzoló egy cégnél. Továbbtanulás­ról egyelőre szó sem lehetett. Dolgozni kellett, ha meg akart élni. Jól keresett. Kocsit vett magának és szép kis lakást bérelt. Mindez otthon elérhe­tetlen lett volna. Mégsem érezte jól magát. Tudod — meséli — egy szót sem szólt hozzám senki. Munkatársaim reggel rajzasztalaikhoz áll­tak és szó nélkül dolgoztak munkaidő leteltéig. Azután vették a kabátjukat, kalapjukat és elro­hantak. Még a főnököm sem kérdezett soha az életem felől. Úgy vártam, hogy néha valaki ér­deklődést mutasson a sorsom iránt. Megérdeklőd­je hol lakom, vagy hogyan érzem magam. Nem kellett volna a segítségük. Elég lett volna, ha a legkisebb együttérzést tapasztaltam volna. Erről szó sem volt. Mindenki elnézett felettem, mintha ott sem lettem volna. Hiába vártam az amerikai segítőkészséget, barátkozó szellemet, melyet any­­a­gi filmen láttam. Inkább mérhetetlen bizalmat­lanságot tapasztaltam. Egyszer egy idős néninek akartam csomagjai cipelésében segíteni. Rendőr­ért kiabált. Alig tudtam lecsitítani és csak nagy nehezen vette tudomásul, hogy nem akarom a holmiját ellopni. Akkor éreztem, hogy más föld­részen vagyok, mikor itt Bécsben a villamoska­lauz szó nélkül hajolt a bőröndjeimért és segített áthelyezni azokat. Nem volt könnyű dolog az osztrák vízumot meg­szereznem. Ötszáz dollárt kellett letétbe helyez­nem, hogy megengedjék a beutazásomat. Már­ciusig tartózkodhatom csak itt, aztuán vissza kell utaznom. Ha nem megyek, ebből az ötszáz dollár­ból veszik meg a hajójegyemet és kiutasítanak. — Az egyetemre már beiratkoztam. Itt szeret­ném befejezni tanulmányaimat és megszerezni a diplomát. Nem tudom milyen módon sikerül ter­vem véghezvinni. Csak ezer dollárt tudtam odaát Irta: VETŐ SÁNDOR (Bécs.) megspórolni, abból pedig az ötszáz dollár letéti kivül az ideutazásomat is fedeznem kellett. — Itt nem kapok ösztöndíjat, mint többi men­kült kollégám. Amerikainak tekintenek. Az Á­lamokban nem voltam képes megfizetni azokna az egyetemeknek a tandíját, melyekre szívese iratkoztam volna. Tényleg nem tudom mi lesz ve­lem! Ez az utolsó mondat, melyhez megjegyzést sze­retnék fűzni. “Tényleg nem tudom mi lesz velem! Egy fiatalember ismét elveszett a világ útvesz­tőjében. Érzései, vágyai bizonytalanok. Elvesz­tette az otthon támaszát. Megszokta, hogy szült mellett a parancsuralmi állam minden lépését felügyel, minden lépését irányítja. Ide-oda bo­lyong, mert úgy látja nem tartozik sehová. Min­denkire bizalmatlanul néz és úgy érzi, senki nin­csen hozzá bizalommal. Mikor beszélgetni kezdte vele, első kérése volt, hogy ne említsem a név. Mitől fél? Kelettől, nyugattól, vagy talán csa saját magától. Az utóbbi a legrosszabb, mert nem menekülhet előle. T. Lajos sorsa nem egyedülálló a menekülte között. Sokan vannak, akik elhagyják új hazá­jukat, amely befogadta őket, de ezek nem fognak otthont találni soha. Legkevésbbé akkor, ha visz­szatérnek oda, ahonnan elindultak, Magyaror­szágra. Változatok az írógépen Ferencz József, amikor nagyobb hadsereget kért a magyar nemzettől, megtanulta, hogy an­nak anyái nem szülnek évente kétszer. Ez a csoda más nemzetek anyái között sem tartozik a fizikai lehetőségek sorába, s­e alkalomadtán a női nem csodálatos produktivitása csaknem hihetetlen arányú tel­jesítményekkel, nem egyszer felkelti bámulatunkat és tiszte­letünket. A mai gazdasági viszonyok kö­zepette a szegényebb osztály Lnkád* 1*n£ nem engedheti meg magának a nagy család fényűzését és mégis ezek azok, akik legtöbbször nem barátai az “egy­ke” rendszerének. (A gazdag hitestársak ezzel szemben nem valami nagy arányban járulnak hozzá a népszaporításhoz.) Nemrégiben olvastam híradást egy olyan chi­cagói asszonyról, aki huszonhárom gyermekkel ajándékozta meg a hitestársát. Bizonyos orszá­gokban az ilyen anya valamiféle éredemrendet kapott volna kormányköröktől és ki tudja talán még megérdemelten, szobrot is emelt volna meg­­tiszteléséül számára a hálás utókor. Amerikában azonban ,ahol csaknem minden kiemelkedő telje­sítményt szeretnek dramatizálni, az ilyesmi tud­­tunkkal nem történt meg. Egy Alonso Williams nevezetű vakolat­munkás, aki fertőzött víz ivása után állandóan betegeske­dett és így nem volt képes megélhetést biztosíta­ni a maga és családja részére, volt az apja ennek a családnak. Állandóan közsegéllyel tartotta el családját. A segély 414 dollár volt havonta. Elég szép összeg, de huszonhárom gyermeknek sok mindenre van szüksége és így a Mindennapi meg­élhetés nem volt minden nehézség nélküli gaz­dálkodás. A közsegélyen kívül sohasem fogadott el magánosoktól adományokat, azzal érvelve, hogy majd csak megy valahogy az Úristen segít­ségével. Ment is ez így mindaddig, amíg felesége, Alberta huszonkettedik és huszon­harmadik gyer­mekének születése után, elköltözött az élők sorá­ból. Nagy csapás volt ez férje számára, nem is szólva az anyátlan gyermekekről. Williams bá­natával pincelakásába zárta magát és gyászos hangulatába papírt és tollat vett kezébe. Iskolá­zatlan egyén volt, akinek nem volt könnyű kife­jezni mérhetetlen fájdalmát és szívének keserű­ségét és mégis afféle gyászbeszédszerű­ írásba örökítette meg annak emlékét, aki gyermekei és a maga számára pontolhatatlan vesztességet je­lentett. Töbek között ezeket írta nekrológjában: — Huszonhárom gyermek anyja voltál. Gondok­kal és munkával volt teljes az életed. Bajnoki küzködéseid bátorsága egyedülálló. Kezeid ro­botjáról és gyötrelmeidről az igazság felét sem írhatnám le. Imádkozunk azért, h­ogy mentes le­gyél végre az aggodalomaktól és szenvedésektől... Mindenkor védték kicsinyeink életét és távol tar­tottad töltik a nagy Kaszást. Negyven éves ko­rodban most itthagytál bennünket és elköltöztél az Úristen rejtelmes birodalmába. A fenti egyszerű és bánattal terhes gondolata­ írta: LUKÁCS JENŐ kát halotti beszédbe formálva mondotta el Wil­lams a gyászszertartáson egybegyűlt rokonság és barátok előtt.* *** A huszonhárom gyermekből otthon maradt ti­zenegy apróságról Williams 22 éves férjezett leá­nya —, akinek magának is négy gyermeke van — fog gondoskodni. Ezek a gyermekek — mondot­ta — az én családomba tartoznak. Velem gyűlik meg a baja azo­knak, akik ezeket az apróságo­kat el akarják venni tőlem. Édesanyám halálos ágyán könnybelábadt szemekkel kért, hogy őket együtt tartsam és felneveljem. Majd csak átúsz­­szuk ezt is, anélkül, hogy jótékonyságra szorul­junk . . . ❖ ** Mi ezen a sírni való? A mindennapi életnek egy nem mindennapi tra­gédiája, amelynek van egy “happy ending”-je. Az emberi tisztesség győzelme, egy szerető férj, akit prózai életében talán először ihletett meg a köl­tészet, bár formátlan, de mégis őszinte szívverése. kja. ACZÉL BENI *** New Yorkban az új Lincoln Centerben jel­zett operaház építői — mint az ottani lapok is — megdöbbenve fedezték fel, hogy a nézőtér­í­tése új és járatlan nehézségekbe ütközik. Úgy is nem lehet annyi ülőhelyet betenni, mint rég­­en tettek volna, mert időközben történt vala A nézők — illetőleg a férfiak — alapzata meg­rekedett. A nőké nem,, de ez nem vigaszta mert a székeket egyformára kell szabni és ne olyanra, hogy mindenki beléjük férjen. A fel­vezett tény állítólag még akusztikai hátrányok is jár, mert egészen másként visszhangzik a­ nézőtér, ahol több szék van, mint az, ahol ké­sebb. Hiába, a felfedezések korát éljük. Sem hogy idővel — valamelyik tudományban, ma a biológiában — azt a megfigyelést, hogy a f­­iák (hogyan is mondjuk?) szélesebb alapon helyezkedtek, úgy fogják emlegetni, mint azt bizonyos almát, amely Newton fejére esett ét nehézkezési törvény felfedezésére vezetett. Lel­tetlen, hogy ilyen fontos megfigyelésből mir­össze csak az következzék, hogy az új new yol opera nézőterére kevesebb széket lehet helyezn *** Tudományról lévén szó, e sorok írója érdek­nek és jellemzőnek találta a brüsszeli világkiál­tás látogatóinak szavazását a híres személyié­gekről. Erről mostanában adtak le a jelent, amelyből kiderül, hogy Amerika legfontosabb­­ vándorlójának Einsteint tartották és Ameri legnépszerűbb filmszínésznőjének Kim Novák. Ez érthető, de az igazság kedvéért hozzá kell te­ni, hogy Einsteinre közel ötvenezren, Kim N­yákra csak harmincháromezren szavaztak. Ne szerepeljek ugyanazon a kérdéskörön belül, mégis vigasztaló, hogy nem igaz, mintha a vita érdeklődését kizárólag a szórakoztató iparok is látnák le. A többi szavazat­szám is azt mutat, hogy több ember felelt a komoly kérdésekre, mi a komolytalanokra. Talán mégsem lehet kézi gyintéssel elintézni a viágot . . . A világ legnagyobb gépe Sok gépóriás van a világon, de valamennyi kö­zött legnagyobb egy kanáliskotró-gép, amely Amerikában, a wilmingtoni szénbányák eliszapo­sodott tárnáinak tisztogatására szolgál. Ez a gép 800 tonnát nyom és 9 köbméter iszapot emel ki egyszerre.

Next