Amerikai Magyar Népszava, 1960. július (62. évfolyam, 155-179. szám)

1960-07-29 / 178. szám

AL OLDAL Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio Published daily except Sur • ana legal Holidays AMERIKAI MAG . NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREE1 .gEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK áridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Detroit, Mich.. 8129 W. Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Gartiold. N. J., 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 ' New Brunswick, N. J.. 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy, N. J.. 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Alliance, O., 766 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-8775 NINCS TÖBBÉ JÓTÉKONYKODÁS Amikor egy amolyan máraisándoros gyakorló szegény váratlanul pénzhez jut, egy csapásra megváltozik körötte a világ. Ez történt velem is. Az ösz­­szeg valójában nem volt nagy talán csak annak tűnt. Szép, pi­ros csekkre volt gépelve és fö­lötte ott állt a nevem. Régen örültem annyira annak, hogy úgy hívnak, ahogy hívnak. Oly áhítattal tartottam két kezemben percekig a csekket, mint első áldozok a rózsafüzért; gyengéden melengettem, tapo­gattam és időnkint újra megnéz­tem elől-hátul. Köröttem — bámulatos módon — ment min­den a maga rendjén Titokban attól féltem, hogy leáll a forgalom, körülvesz a tömeg, valaki elkezd majd éljenezni és megbomlik az ország gazdasá­gi, kereskedelmi és jogi rendje. De semmi nem történt. Figyeltem magam, tudtam, hogy az ember éle­tében csak ritkán adódnak ilyen nemes pillanatok és érdemes lerögzíteni a perc minden zamatét, hangulatát. Először az ötlött fel bennem, hogy va­lami nem stimmelhet, kizárt dolog, hogy egy ma­gamfajta megrögzött szegény az élettől ilyen ajándékot kapjon. Valószínűleg értékét vesztette a font vagy legalábbis leértékelték, csak én még nem tudok róla. Aztán félénken halkan elkezdtem örülni. Talán mégis megtörtént a csoda, merengtem magamban, hátha igaz. Tegyük fel, ezegyszer nem álmodom. Körülnéztem. Félhárom volt, napos, hideg tél délután. Feltűnt, hogy alapjában véve milyen szép is a világ, milyen rendesek, kedvesek az emberek. Jött egy kosarakkal, csomagokkal megrakott asz­­szonyság, elém furakodott és lihegve félrelökött. Szegényke, gondoltam, biztos siet haza szerettei­hez, viszi nekik az elemózsiát, apró ajándékokat, kis ezt-azt. Hát csak menjen, Isten hírével, — és utat engedtem neki. Egy kávéház ablakán át megláttam egy pin­cérnőt , úristen, honnan ismerem, riadtam fel és visszamosolyogtam rá. Nem voltam szomjas, de bementem egy kávéra. Hogyne emlékeznék, mondtam, azelőtt itt és itt dolgozott, ki tud egy ilyen csinos arcot elfelejteni? S ekkor jöttem rá, hogy tényleg csinos, holott ed­dig izgatott napi lótás-futásomban ezt észre sem vettem vagy nem volt időm regisztrálni. Finom, hosszúkás arc, nemes cizellált orr, pajzán szemek — rendeltem még egy kávát egy dobossal. Van is, marad is, biztattam magam és közben elnézeget­tem, ahogy serénykedik, sürög-forog, mint egy rátarti háziasszony és hajlong az asztalok fölött hullámzó­­fehérségek ígéretével. Az utcán egyszercsak felötlött bennem a gondo­lat: most jót kell tenni valakivel. Igen, végre sze­rényen jótékonykodni fogok. Évekig elkerültem minden utcai gyűjtőt, éneklő féllábú koldust és más egyebet; ma kárpótolom a szegények társa­dalmát mulasztásomért. Elmentem a patika elé, ahol a Visszatért Ka­tona szokott ülni tolószékében és fahangon kis dalocskává­kát penget ki mandolinján. Nem volt ott. Elmentem a sarokig, hátha áthelyezte a rund­ját, de nem láttam. Az almaárus sem tudta, mi lett vele, napok óta nem látták. Sebaj, döntöttem, ma nem engedek a jótékony­kodásból. Átmentem a George Streetre, ahol egy vak ember árul cipőpertlit, borotvapengét és el­kobzott amerikai cigarettát. Elköltök nála egy fontot, talán kettőt is, ki tudja mikor lesz megint alkalom rá. ő se volt ott. Hiányzott nemcsak a vak ember, de kis asztalkája is. Mintha Sydney szegényei önérzetesen menekültek volna előlem. Mintha e­l­határozták volna, hogy társ-szegénytől, mégha néhány vacak font átmenetileg eszét is vette, nem fogadnak el alamizsnát. Talán mert büszkék, ta­lán mert félnek, hogy másnap visszakérem. A család, ötlött fel bennem a mentő gondolat, hiszen ott a családom, asszony és gyerekek, nekik kell valamit venni. Elrohantam egy áruházba, fel az első emeletre. Kombinók, kötők, más effélék. Nem jó, ilyesmit férfi jobb ha nem vesz még akkor se, ha pénze van. Második emelet: abroszok, damaszkok, füg­göny­anyagok, törölközők. Ez olcsó neki, ez drá­ga, ez zöld, ez lila, ez hosszúkás, és meg kerek — hány patália volt már emiatt — nem, nem veszek abroszt. Különben is snassz ajándék, nem elég személyes jellegű, családi használatra szól. Harmadik emelet: cipők. Vékonyorrú olasz ci- írta: DETTRE ANDRÁS (Sydney.) pók, amibe talán egy fogpiszkáló se menne bele.... ilyet hordana a feleségem ? S ezt ne vettem volna észre? Lehetetlen, tévedek. Egyáltalán hányas cipőt hord, nyolcast, kilencest? Én otthon negy­venhárom és felest viseltem, tíz év után még min­dig nem tudom, az itt minek felel meg, ahányszor cipőt veszek hümmögök, hamogok, közlöm, hogy azért nem tudom, mert nőtt a lábam és állandó növésben van. No. Szóval hányasat hord nejem? És lapos vagy magas? Nem, így nem lehet cipőt venni, otthon a fejemhez verik, elromlik a hirte­len gazdagság felett érzett ünnepi meghitt han­gulat vége mindennek. Negyedik emelet: gyerekjátékok. Persze, azt kell venni, az asszony majd vehet magának amit akar bizonyos határon belül, mondjuk harminc font, vagy talán húsz, esetleg tíz. Mert milliomo­sok azért nem vagyunk. Kis játékvonat, fából, made is Sweden. Hatvan­­kilenc shilling. Drágák ezek a svédek, pedig úgy tudtam ott bőven van ra. Szép kék gumilabda, made in Czechoslovakia, tizenhat shilling. Nem pártolom a cseh ipart, majd ha visszaadják Dob­­sinát meg Pozsonyt. Felfújható gumicsónak, made in Australia, három font. Ez nem lehet jó. Vacakra nem szórunk ki pénzt. Legjobb lesz, ha az asszony majd vesz valamit a gyerekeknek abból az ötösből, amit vásárlásra adok ő tudja minek örülnek legjobban. Ötödik emelet: férfi ruhaneműk, ingek. Na vég­re, ismerős formák, nem selyemhernyó-rongyok meg mik. Nyakbőség 16, közlöm a segéddel, vala­mi jobbfajta puplin, fehér, mandzsettás. Hogy mennyi? Nézze fiam magát ne aggassza az ár, bízza rám, csomagolja be ezt a tucatot és küldje haza. Keep the change. Félöt­ őrület, elment az egész délután, pedig még dolgom is van az irodában. Futtában lero­hantam egy üzletbe, vettem egy kuglófot vacsora utánra, kival van dolguk, aztán a jól vég­zett munka tudatában hazamentem. Otthon elmondtam a váratlan pénz történetét, az ingeket, majd kőszemlére helyeztem a kuglóf­­fot, mire beállt a siri csend. És most mondják meg őszintén­­, érdemes-e az emberekkel szívélyesen bánni és városszerte jótékonykodni? Ezt érdemli az, akinek első gon­dolata a szegények és a családja felé irányul és csak utoljára gondol önmagára?! AMERIKAKÖZI KONFERENCIA Az amerikai államok külügyminisztereinek kon­ferenciája, amely a közeljövőben előreláthatóan a Cos­ta Ricában levő San Joséban ül össze, az év legfonto­sabb és legjelentősebb értekezletének ígérkezik. Három pont szerepel majd a tárgyalások napirend­jén. Venezuela panaszt emelt a Dominikai Köztársaság diktátora, Trujillo ellen. Azzal vádolja a tábornokot, hogy összeesküvést szervezett Betancourt venezuelai államelnök meggyilkolására. A napirend második pont­ja: a perui kormány ama kérése, hogy tárgyalják meg a szovjet kubai behatolási kísérletét. Végül Kuba pa­nasza kerül megvitatás alá. Castroék “gazdasági ag­resszióval” vádolják az Egyesült Államokat. Mindezek után — mintegy betetőzésül — megvitatják az Egye­sült Államok panaszát Kuba ellen. Ezek a rendkívül fontos problémák történelmi je­lentőséget kölcsönöznek ennek a konferenciának. E kérdések, — mint a túlfűtött kazánok — már-már rob­banással fenyegetnek. A dominikai­ ügy hosszú idő óta foglalkoztatja Latin-Amerikát. Trujillo diktatúrája úgy ékelődik be Délamerika testébe, mint valami éles tőr. Ami a kubai kérdést illeti, valamennyi délameri­kai, állam elítéli Kruscsev intervencióját és a szovjet­nek a nyugati féltekére való behatolási kísérletét. Más­részt azonban rokonszenvvel és türelemmel kísérik a kubai forradalom alakulását és egyetlen demokratikus államnak sincs ellenvetése a szociális reformok beve­zetését illetően. Kuba azonban kettős játékot játszott. A Janus arcú Castro — mialatt megszüntette a Batista diktatúra sok kiváltságát — lassan és fokozatosn balra fordult és felnyitotta zsilipeit a vörös áradat előtt. Az amerikai kormány már több izben kijelentette hogy az Egyesült Államok nem kifogásolja Castroék gazdasági reformjait. Egyetlen sérelmünk: az ameri­kai vagyonok elkobzása. Ez az “államosítás” teljesen, kommunista mintára történt és az első lépést — a vö­rösök üdvrivalgása közepette — követte az Amerika­­ellenes propaganda és még néhány szerencsétlen poli­tikai sakkhúzás. Kuba számára ez az utolsó alkalom, hogy észre­­térjen. Ezen az értekezleten még visszafordulhat arra az útról, amelynek végén az egyelőre még fuvola han­gokon éneklő szovjet ragadozó várja. GUATEMALA HARCA Ydigoras elnöknek, amióta az elnöki székbe ke­rült, nincs könnyű élete Guatemalában. Terroristák dobnak bombát a főváros középületeibe, diákok tüntet­nek, tanítók sztrájkolnak és úgy a jobb, mint a balol­dal összefogott ellene és a kormánya ellen. Annak idején jobboldali támogatással választot­ták meg Ydigorast. Azt remélték a nagy ültetvénye­sek, bányatulajdonosok és a hadsereg reakciós tábor­nokai, hogy érdekeiket fogja védelmezni és Trujillo módjára megállítja az idő folyását. Az elnök a mérsékelt középúton próbált haladni és reformokat akart. A szélsőséges konzervatívok va­dul tiltakoztak. A kommunisták azért támadták, mert keveselték, amit tett. A hadsereg katonai diktatúrát akart. Amióta a kávé ára esik, az ország bevételi for­rásai is csökkentek. A kormány emelte a gazdagok adó­ját, mire ezek valóságos forradalmat kezdtek ellene. Nem könnyű dolog elnöknek lenni Guatemalában. FOGOLY NEMZETEK HETE Amerika ünnepélyesen emlékeztette a világot a rabnemzetekre, melyek a szovjet foglyai. Eisenhower kérésére immár második éve tart Amerika fogoly nem­zetek hete ünnepet. A szovjet rossz lelkiismerettel, hisztériás dühvel tiltakozott és beszédeket tartottak Moszkvában és más városokban, görcsösen bizonygatva, hogy a fehér feke­te, hogy a csatlósországok szabadok, akár a madár. Ép­pen csak, hogy azt nem tették hozzá, hogy­ mint a ma­dár a vasrácsos kalitkában. Nikita szerint Amerika tart rabságban délameri­kai országokat, közöttük elsősorban Kubát, amelyet most a Kremlin, szokása szerint, igyekszik “felszaba­dítani”. Úgy, hogy a jó kubaiak végre megtanulják, milyen is a kommunista szabadság. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A PACSIRTA “Mondd, apu, milyen a magyar pacsirta?” —• kérdezte Zsuzsi, aki éppen természetrajz-könyvet bujt, és összehasonlító t­udományos kérdéseket tett fel. “Milyen egy magyar pa­csirta? Milyen egyáltalán egy pacsirta?” — kérdeztem önma­gamtól és úgy futottam keresz­tül élményeim nyitott könyvén, ahogy végiglapoz valaki egy lexikonon. Ötéves lehettem, amikor Nagy néninek tanyáján a küszöb kö­rül zártuk a földet és a tűző na­pon egyszerre csak megjelent egy pacsirta: “Figyelitek, pa­csirta az, gyerekek!” — kiabálta Nagy néni és a fejünk fölé, a napba néztünk. Akkor sárgának láttam a pacsirtát. Hangja csengő, igen, arany­csengő volt a hangja. A másik pacsirtát már éret­tebb ésszel és a Szépművészeti Múzeumban lát­tam Szinyei­ Merse képén, egész magasban ke­ringett és szinte kiszállt a képből. Hangja búgó síphoz hasonlított és a szabad képzelet ihletéből születve szállt hegyen és völgyön, bércen és ten­gereiken át, a tiszta hit dallamát énekelve, t­örök szárnyalásban. Lehet, hogy a színe kék volt, lehet, hogy kék és sárga és némi zöldecske a far­ka szegélyén. Ez a két magyar pacsirta, ami hir­telen félködlött bennem és azt feleltem Zsuzsinak: “Nem hiszem, hogy van külön magyar pacsir­ta. Gondolom, messzi országokból, a tengeren is tűből száll hozzánk nyaranta és idegen világré­szek üzenetét hozza a drótakadályokon keresztül.” Zsuzsit azonban ez a válasz nem elégítette ki: “Miért nincs külön magyar pacsirta?” — kérdez­te, fogas kérdés elé állítva engem. “Ha az olaszoknak — folytatta Zsuzsi — lehet külön olasz pacsirtájuk ,akkor nekünk miért nin­­csen külön magyar pacsirtánk?” — — Ezzel a kérdéssel a húsomba vágott, mintegy felelőssé téve a magyar állatvilágért. “Honnan gondolod, hogy az olaszoknak van sa­ját pacsirtájuk?” — kérdeztem Zsuzsit, hogy tu­lajdonkéne a gyengeségéről a most már általam feltett kérdéssel tereljem el a figyelmet. “Onnan tudom­ — válaszolta Zsuzsi ingerülten— mert Vlek­, a szomszéd olasz kislány azt mondot­ta: Azért költöznek vissza Olaszországba, mert anyukája nagyon szerette a pacsirtákat és itt nem tudja megszokni pacsirták nélkül.” “Tényleg? Vickiék visszaköltöznek Olaszor­szágba?” — kaptam a szón. “Igen! Az olasz pa­csirták miatt mennek vissza!” — szögezte le Zsu­zsi szemrehányóan. Persze nagyon izgatott a kérdés, hogy egy olaszországi asztalosmester miért hagyja itt Ka­nadát és miért megy vissza négy év után Olasz­országba. A szomszédok kézzel-lábbal közölt, iz­gatott szavaiból kialakult kép szerint, Signore Piccoloék nem tudtak megbirkózni a nyelvi nehéz­ségekkel és mert Piccolo mester a szakmájában nem talált elhelyezkedésre, négy évi hányt-vetett­ség után úgy határozott, hogy egyetlen gyereké­vel és feleségével visszaköltözik Olaszországba. Az anya a gyereknek azt mondotta­: “Az olasz pa­csirták miatt mennek vissza!” — képletesen fe­jezve ki magát. Valójában talán a nyelvet, talán a honvágyat, az éghajlat különbözőségét, talán a szakmai csalódást értették alatta, — ki tudná azt megálmodni. Tény, hogy egy szerdai este, amikor éppen be­vásárló körútunkról jöttünk haza, a szomszéd ház körül nagy csoportosulást találtunk. A csoporto­sulásban az volt a szokatlan, hogy a más alkal­makkor oly handabandázva kiabáló olaszok he­lyett csupán halkan duruzsoló gyászoló seregre ta­láltunk, olaszokat, akik mintha temettek volna. A dolgot nem értettem. Mr. Morresehez fordul­tam, a sikeres építőmesterhez és azt kérdeztem tőle: “Miért gyászoltok ? Hiszen hazamegy ?” “El­költözni annyi, mint meghalni” — válaszolta Mr. Morrese, majd így folytatta: “Mindegy, hogy va­laki hazamegy, vagy kivándorol. Otthon ismét újabb gondok várják őket. Látja az itteni olaszok nagy része kitűnően boldogult. Van házuk, autó­juk, mindenük. Signor Piccolonak azonban nem sikerült — ezt gyászoljuk!” “Dehát hazamennek! Nem óriási dolog ez?” — fordult szemközt vele. “Várjon! Nem ilyen egyszerű a kérdést! Látja én a nyáron családommal együtt odahaza voltam és mert már gyűjtöttem annyit Kanadában, hogy életem végéig élhetnék belőle nyugodtan Olasz­országban, még az ujjamat sem kellene a hideg vízbe beledugnom, — mégsem maradhattunk” — mondotta némi keserűséggel a hangjában Mr. Marrese. “Miért nem?” — kérdeztem hitetlenked­ve. — Miért? — Mert a két kisgyermekem, akik már itt születtek Kanadában, hallani sem akartak róla, hogy Olaszországban éljenek, ők visszavágy­tak Kanadába. — S a felesége? — kérdeztem, hogy ezzel is tisztában legyek. — Az asszony hosz­­szú habozás után a gyerekek mellett döntött — mondotta Signor Morrese és egyet simított ceru­zahegy vékonyságú, filmszínészekre emlékeztető bajuszán. Az olaszok tehát csendben, duruzsolva, maguk­ba szállva temették Signor Piccolot, amiért neki nem sikerült. “Na, látod Zsuzsikám, nem az olasz pacsirták miatt mennek haza, hanem azért, mert Piccoloék nem tudtak érvényesülni Kanadában” — vála­szoltam Zsuzsinak egy jólértesült apa meggyőző erejével. Zsuzsi azonban jobban hitt Vicki barátnőjének, mint nekem és azt hajtogatta: “Az olasz pacsir­ták miatt mennek haza!” Majd újra feltette a kér­dést, most már még élesebben “Miért nincs ne­künk magyar pacsirtánk?” Hogy saját zavaromból kimásszak, egy merész kérdést szegeztem Zsuzsi felé: “Hol szeretnél él­ni? Itt? Vagy otthon Magyarországon?” Zsuzsi kicsit megszeppenve a kérdés súlyosságától, hosz­­szas habozás után — látszott rajta, hogy egy ti­zenhároméves kislány tiszta hitével mérlegel, ezt Nádasy István írta, NÁDASY ISTVÁN mondotta: “Egy évet otthon, egy évet itten!” — De hiszen itten nincsenek magyar pacsirták! — szúrtam vissza a gyerek felé. “Lehet, hogy itt nincsenek magyar pacsirták, — válaszolta Zsuzsi elgondolkozva, — de tudod apu én már kicsit otthon érzem itt magam” — Emlékezz csak vissza — figyelmeztetett a gyerek — amikor legutóbb ideadtad Móricz Zsigmond Elbeszéléseit és nekem hangosan olvasnom kellett magyarul a könyvből. “A debreceni ember” című elbeszélésből olyan furcsa szavakat kellett ol­vasnom, mint: “Zarambika” Arany bika helyett, meg “meghólt” meghalt helyett, — emlékezz csak vissza, hogy nevettetek, amikor én rosszul betűz­tem a szavakat ! Én már sohasem fogom megér­teni, mi az: “pakfon” kanál. Látod ezért olvasok én már szívesebben angolul, könnyebb nekem és inkább ér, nevetek rajtad, amikor te olvasol ango­lul, minthogy ti nevessetek rajtam” — válaszolta Zsuzsi, jól bemázolva képemet a humorával. ‘ Látod, ez a pacsirta!”­­— ragadtam meg az al­kalmat. “Neked két pacsirtád lesz, egy magyar és egy kanadai!” — oldottam meg a legnehezebb természetrajzi kérdést, egy látnok hitével. Zsuzsi azon kérdésére, hogy “Miért nincs nekünk ma­gyar pacsirtánk ?” AZ ELFÁRADT ÖREG ÍRÓ (FÁRADHATATLANUL CSÚFOLKODIK) Somerset Maugham, a hírneves angol író, az el­­nyűhetetlen aggastyán, 80. életévének betöltése után szilárdan eltökélte, hogy abbahagyja az Írást s csak az élet örömeit élvezi. A nagy regényíró hű maradt elhatározásához, nem ír, hanem csak utaz­gat, és bejárja azokat a helyeket, ahol ifjú korá­ban megfordult. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, kezdi magát kényelmetlenül érezni, mert kedvte­lésnek nem várt következménye lett. A sok uta­zás ugyanis felizgatta fantáziáját, annyi élményt szerzett, hogy akár fogadalmának megszegése árán is hajlandó lenne ismét nekivágni a regény­írásnak. Egyelőre azonban csak akkor nyúl tollá­hoz, ha levelet kell írnia. Éber szelleme azonban nem nyugszik, ha már nem ír, legalább sziporká­zik. Naponta megereszt egy-egy elmés mondást, és életének krónikásai alig győzik feljegyezni csí­pős észrevételeit. Újabban a politikusokat vette célpontul és apró tűszulásokat ejt rajtuk. Szó szerint idézzük egyik találó összehasonlí­­tá­sát: “Érdekes jelenségként megfigyeltem, hogy a nyugati világban a politikusok meglopják a film­csillagokat, a színésznők pedig a politikusoktól vesznek példát. A politikusok roppant ügyelnek arra, hogyan lépkednek, hogyan öltözködnek, nép­szerűségük kedvéért még kisebb botrányokba is belebocsátkoznak, a színésznők pedig átveszik a politikusok tulajdonságait, vadul egymásra csa­holnak, s mosollyal az ajkukon a legképtelenebb hazugságokat kürtölik világgá, a diplomácia min­den cselfogásával törnek maguknak utat.”

Next