Amerikai Magyar Népszava, 1961. január (63. évfolyam, 1-16. szám)
1961-01-03 / 1. szám
2. OLDAL Second class postage paid at Cleveland, Ohio Published dally, except Sundays and legal Holiday» AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 tiőfizetési érák — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year! $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICE Bridgeport, Conn.. 578 Bostwick Ave. Rpt^Jéhem. Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 ,'tagara Square Station Jhicago, 111., 8341 Prairie Ave. Alliance, O., 768 E. Summit Street Canadian Head Office: 271 College St.. Toronto 2-B, Ont., Ca Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick. N. J.. 98 French St. Perth Amboy. N. J . 4'1'* I anrir St.. Philadelphia, Pa., 4631 N. Rosehill St. Trenton, N. J., 482 Riverside Ave. BÉLA W. BAYER, mgr. íada. Tel WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 i — FIÓK IRODÁK ATEISTA KÖR BUDAPESTEN . Néhány hónappal ezelőtt a magyar kommunista kormány, — ki tudja hányadszor — erélyesen cáfolta azt a nyugati állítást, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság. Hivatkoztak a nyitvatartott templomokra, a papság szellemi szabadságára, a kifejezetten vallásos tendenciájú lapokra és így tovább. Arról persze bölcsen hallgattak, hogy a papságnak csak azt a részét engedik fel a szószékre, amely behódolt az erőszaknak. Arról sem esett szó, hogy a nyitvatartott templomok szomszédságában egyre erőteljesebb hadjárat folyik a vallás ellen. Az egykori szép keresztelőkből “névadó ünnepségek” lettek, a temetéseknél a papot a párt kiküldöttje helyettesíti, az esküvők nem a templomban, hanem a mindenható párt által létesített “házasságkötő teremben” folynak le. A vallásellenes hadjárat most újabb fejezetéhez érkezett el. A bolsevista kormány gyökerében akarja kiirtani a lélekben sarjadó hitet. E célból az iskolákban úgynevezett ateista (istentagadó) köröket szervezett. Ezeken az összejöveteleken “felvilágosítják” az összetoborzott közönséget a vallási “tévhitekről” és tűzzelvassal nevelik át az ifjúságot. A kör — hangoztatja az erről szóló tudósítás — “a diákok kezdeményezésére jött létre. De hogy jutott ez eszükbe? Tavaly sok vita volt a KISZ (kommunista ifjúsági szervezet) szervezetben — mondotta a kör vezetője —, de az akkori oktatás témái nem adtak lehetőséget a felvetődő vallási problémák tisztázására. Ezért határoztuk el, hogy ateista kört szervezünk”. A cikkíró a továbbiakban elmondja, hogy a diákok többsége “már nem hisz a vallási misztikumokban. De még nincs— és nem is lehet — teljesen határozott tudományos világképük, amely végleg eloszlatná a vallással kapcsolatos bizonytalanságokat”. A “végleges eloszlatásról” most gondoskodnak íme, így fest a kommunisták által hangoztatott vallásszabadság Magyarországon. A LÉGIUTAK BIZTONSÁGA A new yorki Idlewild repülőtéren 24 óra leforgás alatt 680 repülőgép száll fel és le. A közelben lévő L£ Guardia és Newark repülőtereket további közel ezerepülőgép veszi igénybe naponta. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy a légiutak nagyvárosaink felett olyan forgalmasak lettek, hogy csak a legújabb elektronika berendezések segítségével lesz lehetséges a jövőben elejét venni az olyan borzalmas szerencsétlenségeknekmilyen az elmúlt hetek során játszódott le New York és München felett. A lökhajtásos repülőgépek szolgálatba állítása óta vagyis az elmúlt két év folyamán a repülőszerencsétlenségek számaránya 0,45 százalékról 0,65 százaléka emelkedett. A statisztikai szakértők szerint a repülőgépen való utazás még mindig sokkal biztonságosabb mint az autón való közlekedés, de a nagy tömegszerencsétlenségek drámai mivolta sokkal erőteljesebben hívja fel a közvélemény figyelmét a problémára. Jó időjárás esetén is, amikor a látási viszonyok kitűnőek, egy lökhajtásos gép pilótájának, aki időben észreveszi, hogy az összeütközés veszélye áll fenn egy másik géppel, 15 másodperc áll rendelkezésére, hogy elkerülje a tragédiát. Rossz időjárás esetén azonban teljesen lehetetlen és kénytelen kizárólag a repülőterek megfigyelőtornyaiban szolgálatot teljesítő személyzetre bízni repülőgépe és annak utasai biztonságát. A legutóbbi new yorki tragédia okának vizsgálata tovább folyik és ezideig nem sikerült biztonsággal megállapítani, hogy tulajdonképpen mi is volt a szerencsétlenség oka. A gyanú azonban igen erős, hogy emberi tévedés, az egyik pilóta rossz ítélőképessége okozta a katasztrófát. Mindez azt látszik igazolni, hogy a hangnál gyorsabb sebességű repülőgépek korszakában nem lehet többé az emberi ítélőképességre bízni a légiforgalom biztonságát, hanem jelentős befektetésekkel egy olyan elektronikus rendszert kell kiépíteni, amely képes kizárni az emberi tévedéseket. A valóságban az amerikai tudósok már képesnek bizonyultak egy megfelelő ellenőrző rendszer létrehozására, de annak gyakorlati működésbe állítása nehéz milliókat igényel. Számos jel arra mutat, hogy sem a kormányt, sem pedig a repülőtársaságokat nem lelkesítik a nagy kiadások, de e téren nincs takarékosságnak helye. _______ AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Utolsó intervjú a “riporterek királyával” Sas Ferenc “Csak egyetlen újságíró akadna, aki férjem Védelmére merne kelni, — Egon Ervin Kish! De ő sajnos, már nincs az élők sorában.” Ezek a szavak egy szerencsétlen asszony ajkairól hangzottak el, akinek férjét az egyik kommunista tisztogatás alkalmával ártatlanul börtönbe vetettek. Ennél értékesebb post-mortem elismerésben újságíró aligha részesülhet Annál is inkább, mert Egon Ervin Kisch tüneményes újságírói pályafutása során a reáaggatott jelzők közül a legbüszkébben a “tomboló riporter” címet viselte, amelyet az igazságtalanság, a megaláztatás és az elesettek érdekében vívott szüntelen küzdelme során nyert el . . . Mindig arra törekedtem — mondotta egy alkalommal, — hogy akár a legszenzációhajhászabb szó riportomnak is meglegyen a maga szociális tendenciája.” * Újságírónak születni kell, — szokták mondani. Egon Ervin Kisch másnak nem is születhetett volna. Hiszen túl a hatvanon, maga mögött vándorlással öt kontinensen át, hajmeresztő kalandok és lélegzetelállító menekülések után olyan lüktető élénkséggel és humorral emlékezett viszsza pályafutására, hogy a hallgató érezte: ez az ember képes lenne mindezt újra végigcsinálni. Napokon keresztül hallgattam, a prágai Hradzsin tövében meghúzódó villájának kertjében üldögélő, csodálatos életregényét. Egyikünk sem sejtette, hogy ez lesz a “riporterek királya” utolsó nyilatkozata. — Hogy minek köszönhetem az első újságírói sikeremet? — kérdezte huncut mosollyal fiatalosan csillogó szemeiben. — A sziámi ikreknek. Azután maró öngúnnyal elmesélte az esetet. A prágai Blazsek sziámi ikrek pikáns esete a ferencjózsefi “aranyidők” nagy szenzációjává nőtte ki magát. A két leánytestvér közül az egyiknek, Ruzsenkának gyermeke született. Kisch, a jószimatú fiatal riporter ezt megtudta és tudni vélte azt is, hogy az apa a leányok őszhajú managere. Több sem kellett a becsületében megtámadott üzletembernek és tüstént Kischre hárította át az apaságot bizonyítgatva, hogy azért csábította el Ruzsenkát, hogy legyen később anyaga egy szenzációs riporthoz. A dolgokat komplikálta az a tény is, hogy a másik sziámi-ikertestvér mit sem akart tudni az előzményekről. A törvényes apaság kérdése máig sem dőlt el, de az ügy bejárta a világsajtót és Kisch egyszeriben ismert nevű riporter lett. 4 . A véletlen és a szerencse ugyan hatékony segítőtársai az újságírónak, de nem helyettesíthetik a riporter-ösztönt. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint a századeleje egyik legnagyobb újságírói szenzációja, Redl ezredes esete. Kisch, a Redlüggyel kapcsolatos eseményeket annak idején olyan jegyzőkönyvszerű pontossággal írta meg, hogy beszélgetésünk során csak az átélt élmény varázsa tarkíthatta újabb színfolttal a “nagy fogást Mint ismeretes, Redl ezredes, az osztrák-magyar monarchia egykori félelmetes kémelhárító főnöke, majd a prágai hadtest vezérkari főnöke, eladta a cári Oroszország kémszolgálatának a monarchia mozgósítási és felvonulási terveit. Redl ezredes, aki egyébként homosexuális volt, (ennek a ténynek ismeretében kényszerítette az orosz katonai attasé a kémkedésre) egy úgynevezett “banánhéjon” elcsúszott és az osztrák katonai hatóságok leleplezték. A történelemben azonban kevés esetet ismerünk, amikor nagyobb erőfeszítés történt a legfelsőbb hatóságok részéről, egy bűntény eltitkolására. Az osztrák-magyar monarchia legfelsőbb hadvezetőségének ez a szándéka csaknem sikerült, de egy fiatal prágai riporter, Egon Ervin Kisch keresztülhúzta számításaikat. Kisch, az annyira féltve őrzött titokhoz football-csapat kapitányi tisztségén keresztül jutott, hozzá. Csapatának egyik játékosa, foglalkozásra nézve lakatos, azért nem jelent meg a vasárnapi mérkőzésen, mert egy magasrangú tiszt lakásának a zárjait kellett felfeszíteni, ahol “minden partomtól illatozott, mint egy dáma hálószobájában.” A lakatos azt is elmondotta, hogy a házkutatást végző bécsi tisztek egymás között milyen felháborodottan tárgyalták az “ezredes szörnyű tettét.” Kischnek több sem kellett. Azonnal akcióba lépett és felrobbantotta a századeleje egyik legnagyobb szenzációbombáját. * Kischnél többet utazott és látott riportere alig van az újságírás történelmének. Egy szellemes karikaturista úgy is ábrázolta mint akinek modern, közlekedési eszközökké átvedlett végtagjai a szélrózsa minden irányába rángatják. Nem akad korunkban sok, nála nagyobb ismeretekkel rendelkező riporter sem. Munkamódszere ugyanis az volt, hogy mielőtt valamire “rávette magát” elolvasott minden fellelhető irodalmat a tárggyal kapcsolatban. Rendkívüli sikerének titka pedig abban állott, hogy a dolgok gyökeréig hatolt le. Ebben mélységes emberszeretete és csalhatatlan riporter ösztöne segítették. Minden híranyagból amit kezébe vett érdekességet, drámai feszültséget és alig észrevehető szociális tendenciát tudott kicsiholni. A prágai utcalányokról, akiknek még 60 éves korában is bálványa volt, ugyanolyan tárgyilagossággal tudottrni mint az éppen működésben lévő mexicói tűzhányóról vagy a sanghaji milliomos üzelmeiről. Riportjainak, útleírásainak száma több ezerre tehető. Minden érdekelte és minden iránt fel tudta kelteni az érdeklődést. Egon Ervin riporter volt testétől-lelkestől. • A csehszlovák kommunista kormány Egon Ervin Kischnek díszes állami temetést rendezett. Összegyűjtött műveit nagy példányszámban kiadták és kalandos életéről kiállítást rendeznek. A “riporterek királya” halála után elnyerte mindazt, ami joggal megilleti. Ennek az ára azonban kisajátítás. Egon Ervin Kischt a kommunisták magukénak mondják, aki közülük való. Pedig a valóságban csak mélyen humánus és éppen ezért szociális érzelmű ember volt, aki a fasizmusban idejekorán felismerte a végzetet. Az ellentéteken felépült világnézetű, sziporkázó szellemű és nyugtalan szivű Kischt, egykori barátja ezekkel a szavakkal jellemezte talán leginkább: “Hogy ki is volt Egon Ervin Kisch tulajdonképen? Egy mélyen érző nyugtalan lélek.” Az ügyvéd, jómagam, meg a többi bolond os hát, jónéhány hét óta a University Hospital lakója vagyok. Tudom, valahányszor egy átlagember kórházra gondol, vakbél jut az eszébe, gyomorbántalmak, meg ilyesfélék. Ezúttal azonba a dolog lényegesen komolyabb. A Hanna Pavillonban lakom, ez pedig a Mental Hospital. Persze, korántsem úgy értetődik ez, hogy, akik itt tartózkodunk, őrültek vagyunk a szó szoros értelmében. Nem szeretném, ha valamelyik olvasóm olyasféle el- Küzihy Miklós képzelésben élne, hogy mielőtt e cikk írásába fogtam, így szólam az őrnek: — Kérem, uram, legyen szíves kioldozni ezt az átkozott kényszerzubbonyt, mert szerződésem értelmében meg kell írnom egy cikket. A kényszerzubbonyt kioldozták, az őr éberen figyel, töltött revolverrel a kezében, miközben a cikket írom. Hát, kérem, nem ez a helyzet, egyáltalán nem. Természetesen, túlzás volna azt állítani, hogykik itt lakunk, teljesen normális emberek vagyunk. Ha ez így volna, nem lennénk itt. Valami baj van mindegyikünkkel. Valahol, valamiképpen megzökkent az életünk s orvosaink most megpróbálnak bennünket visszavezetni a normális emberek társadalmába. (Visszagondolva az időre, amikor odakünn éltem, nem vagyok egészen bizonyos benne, hogy a künn élők teljesen normáisak s mi vagyunk a bolondok. Attól tartok, nézőpont dolga az egész.) Nem akarom azonban olvasóimat untatni beegségünk szakszerű leírásával. Ez a doktorok folga s azt hiszem, számtalan esetben, ők maguk sem bizonyosak a diagnózis felől. Ami azonban sokkal érdekesebb s jellemzőbb Amerikára, hogy ez a Hanna Pavillon egy úgynevezett kísérleti telep itt. Egy ugyanilyen van New York városában, egy másik Chicagóban s ez a harmadik, Clevelandban. Az érdekessége a dolognak az, hogy itt tartózkodván, nem is érzed, hogy kórházban vagy. A légkör legalább olyan liberális, mint egy szanatóriumban. Senki sem írja elő, mikor kell felkelned és mikor kell lefeküdnöd. Természetesen, az étkezéseknek megszabott ideje van, amikor is, ha tetszik, bemegy az ebédlőbe és ott költöd el, ha azonban akarod, az ápolónő szobádba hozza. Feketekávé és cigaretta fogyasztható korlátlanul , és mindegyikünk külön szobában lakik, egyedül. A lélektani kísérlet az, hogy a lehető legnagyobb szabadságot kell adni a betegnek, különben, a korlátozások hátráltatják a gyógyulást. Majdnem azt mondhatnám, nagyobb szabadságot élvezünk itt, mintha künn élnénk, a társadalom szabad és egészséges tagjaiként. Persze, mindez könnyedén és talán, első pillanatra, csábítóan hangzik, ám, mégse feledd, olvasóm, hogy akik itt élünk, betegek vagyunk. Valami baj van az emberi társadalom és mi közöttünk s most megpróbálunk visszatalálni Hozzád, olvasóm és a többi normális emberhez. Bailey, az ügyvéde cikksorozatban közölt nevek nem valódiak, a helyzet és a légkör azonban a valóság pontos mása) már hét hónapja van itt és nem első ízben s attól tartok, nem utoljára. Mi történt vele? Látszólag, semmi különös. Kilenc évvel ezelőtt, a felesége beleszeretett valakibe, elvált tőle, férjhez ment az illetőhöz s ma is boldogan élnek. A történet — mondhatnék — banális. Ám, ez a banális történet tönkretette az ügyvéd életét, aki azóta sem tudja megtalálni önmagát és gyakorta hallom éjszakánként, mi írta: KÜRTHY MIKLÓS közben a folyosón lépkedek, hogy zokog. Ötven éves férfi, aki zokog s végül is, orvosságokkal és altatókkal, álomba zokogja magát.- Az arcát szeretném látni, csak egyszer, csak egyetlen egyszer —: mondja kínlódva és aztán a szobájába megy sírni. Nem szeretem a nagy szavakat, de azt hiszem, a találó és jellemző kifejezés erre: “megrendítő. Van egy betegünk, egy fiatal lány, aki férjhezmenési fóbiában szenved. Az első pillanatban figyelmeztettek reá. Tizennyolc esztendős és az első este odajött hozzám a folyosón, kacéran rám mosolygott és azt mondta: — Maga is bolond? — Az az érzésem, igen — feleltem — egyébként nem lennék itt. — Ha akarja, holnap kérhetjük a marriage license-t — folytatta — azt hiszem, a leghelyesebb megoldás,, ha két bolond összeházasodik. — Ebben nem vagyok bizonyos, tekintve az utódokat, de különben is, nem volna szabad figyelmen kívül hagynia a köztünk lévő néhány évnyi korkülönbséget , és otthagytam a kéretlen menyasszony-jelöltet. Minden éjszaka, éjfél és egy óra között, az ügyvéd és én ping-pongozunk. Micsoda bolond ötlet! Két őszülő hajú, öregedő férfi ugrál a ping-pong asztal mellett, késő éjjel. Tegnap éjszaka a ping-pong meccs után, lefekvés előtt, az ablakhoz sétálunk. Hó borította a házakat és fények ragyogtak az ablakokban. — Micsoda élet ez itt, a mienk! — szólt az ügyvéd keserűen. — Nem igaz — mondottam — ez nem élet. Az élet odakünn van, a hó alatt és az ablakokban ragyogó fények között. Meg kell próbálnunk viszszatalálnunk a társadalomba. Ez január kezdete. Ez a mi újévi tervünk. A SZEGÉNY ANTOINE-HOZ A kis butik a nagyhercegség fővárosának egyik nevezetessége volt. Az ajtó felett nagy fehér címábrán óriási betűkkel feketéit: “A szegény Antoine-hoz.” Ez nagyon pikánsan hangzott. Mert az uralkodó nagyherceget, aki történetesen Európa egyik leggazdagabb fejedelme volt, ugyancsak Antoine-nak hívták. Sokan bizonyos szatirikus vonatkozást olvastak le erről a furcsa címtábláról. A benfentesek ismerték is a háttérben bujkáló történetet. Egyszer, régen, egy Antoine nevű szegény ördög letelepedett a város legszebb utcájában a járda szélére és ott fonogatta a szalmaszékeket. A rendőrök természetesen elkergették onnan “a herceg nevében.” A városon kívül azonban még sorakozott néhány omladozó régi ház, amelyeket nem ér hitett a városszépítő bizottság építési mániája. Egy ilyen ház vakolatlan, ablak nélküli földszint kamráját bérelte ki Antoine néhány fillér heti bérért s idehalmozva vásári romjait, kiragasztotta a hangzatos táblát:“A szegény Antoine”-hoz. Megértették a jelentőségét. A mögötte rejlő keserű humort. A rendőrség tehetetlen volt. Antoine rendesen fizette a “boltbért” és annak rendje és módja szerint kiváltotta az iparigazolványát. Semminő ponton sem köthettek bele. Nemcsak gyalogjárók tévedtek be a butikjába. Az autón járók is kiváncsiak voltak erre a furcsa kis boltra, mert egyszerűen nem is volt kilincse. Egy napon aztán eltűnt az iombabetűs címtábla. De csak azért, hogy a város főutcáján, egy tágas áruház portáján, fekete márványtáblán, arany betűkkel tűnjön fel újra. “A szegény Antoinehoz” most már a város legelegánsabb divatüzlete volt. Antoine a város leggazdagabb polgárai sorába lépett. Meg is nősült. Kitűnően. Volt egy szép leánya. Akit éppen férjhez adni készült egy nagyjövőjű fiatal orvoshoz. ______ Egy napon egy pompás limousine állt meg az üzlet előtt. Egy hatvan év körüli férfi szállt ki. Antoine maga sietett ámulva ajtót nyitni. Megismerte a vevőt, Antoine nagyherceget. — Jó napot Antoine! Egy zsakettöltönyt akarok készíttetni ... — Felség! — és Antoine földig hajolt, — ez a kitüntetés ... — És egyben kinevezem udvari szállitómmá. Irta: EDELÉNYI MÁTYÁS Ez kitünően fog festeni a címtábláján, így aztán azt hiszem semmivel sem maradunk egymás adósai. Sose ellenkezzen. Tudom mit szenvedett miattam. Bár ugyan nem az én bűnömből. Mert téved, ha azt hiszi, hogy egy uralkodó mindenért felelős, mit a nevében végbevisznek. Kevésbé szabadakaratú, mint bármelyik alattvalója és főleg kevésbé boldog. És sohasem teheti azt, amit akar. Higgye el, kettőnk közül ön a szerencsésebb s ha tehetném, boldogan cserélnék a sorsával. Mialatt a nagyherceg beszélt, Antoine mértéket vett és aztán kétrét görnyedve, hajlongva kisérte ki magas vendégét. Antoine, leánya esküvője alkalmából, a Majestic hotelben fényes ebédet adott. Alighogy a vendégek leültek, újra valamennyien zavartan felugrottak. A nagyherceg jött be. A zsakettöltönyben, amelyet Antoine készített. — Örömmel tapasztalom, hogy hű maradt egyik legrégibb, legjámborabb, jótékony tradíciónkhoz. Látom, hogy az asztal végén egy üres hely van fenntartva. Én hát elfoglalom ezt a helyet, Antoine! Mert a “szegény, Antoine” én vagyok. _______ _____ __________,____, _