Amerikai Magyar Népszava, 1983. január-június (84. évfolyam, 1-23. szám)

1983-01-14 / 2. szám

Péntek, 1983. január 14. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A MAGYAR ÜSTÖKÖS írta: CSEJTEY BÉLA 160 éve, 1823 január elsején született Petőfi Sándor, a magyar irodalom nagy géniusza. Atyja Petrovics István mészáros volt, anyja Hrúz Mária, egy szegénysorsú tót csizmadia leánya. Petőfi a gyermekéveit Kiskőrösön töltötte, majd onnan Félegyházára ment, majd onnan Kecskemétre, az evangélikus iskolába. Járt Pesten, Aszódon és Selmecbányán is. 1839- ben fölcsapott katonának, de gyen­ge szervezete miatt elbocsátották. A pápai kollégiumban barátságba került Jókai Mórral és Orlay Petrics__ Csejidy Béla Somával. Itt írta első sikeres költeményét, a „Borozót”, mely megjelent az Athenaeumban. Ren­geteg költeményt írt már eddig is. 1844-ben megláto­gatta Egerben Tárkányi Béla pap-írót, hogy munkáira bírálatot kérjen. Innen a kispapok segítségével Pestre ment. Ott Vörösmarty Mihály felismerte benne a te­hetséget, és pártfogásába vette. így került Petőfi a „Pesti Divatlaphoz” segédszerkesztőnek és ettől kezdve teljesen az irodalomnak szentelte tehetségét. Megtanult angolul és franciául. Versei természetesen ismertté tették nevét és csakhamar a magyarság legkedvesebb költője lett. 1845 tavaszán megismerkedett Kerényi Frigyessel és Tompa Mihállyal. 1846 őszén, Szatmár megyei útja alkalmával találkozott Szendrey Júliával és az előkelő leányt szüleinek ellenkezése ellenére feleségül is vette. A Koltón eltöltött mézeshetek után Pestre költözött fiatal feleségével és Jókaival együtt szerkesztette az „Életképeket”. A következő évben a márciusi eseményekben mint az ifjúság egyik vezére vett részt, lelkesen. A nemzet kívánságait tizenkét pontba foglalta össze, és az ő „Nemzeti Dal”-át a szabad sajtó egyik terméke­ként kinyomatták a Heckenast-Landerer nyomdában. Heves republikánus vérmérséklete a szélsőségek irányába sodorta, amiért nem is választotta meg a nép a szabadszállási kerületben képviselőnek. A veszte­ség fölött érzett haragjában megírta az „Apostol” című munkáját, mely már inkább forradalmár, mint megnyugtató, így esztétikai szempontból elhibázott írásműve... A szabadságharc kitörése után beállt a hadseregbe és Bem apó oldalán részt vett az erdélyi hadjáratban, ahol őrnagyi rangra emelkedett. Nem­csak fegyverrel küzdött, hanem izzó hazafias költemé­nyeivel is lelkesítette a nemzetet nehéz napjaiban. 1849 július 31-én Segesvár mellett a Fehéregyháznál vívott véres ütközetben nyoma veszett. Annyi bizonyos, hogy elesett a csatasíkon és holttestét a többi katoná­éval hantolták el. Felesége még a következő évben férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. Egyetlen gyermekük, Zoltán hányatott élet után 1870-ben meghalt. Petőfi egyéniségében nagy volt az elhivatottság­ban való hit és a hősies elszántság. Lángelme volt, kiben az isteni szikra lobogott. A szegénységből emel­kedett a költői dicsőség legmagasabb csúcsára. Bár magatartásában sok volt a bohémság, alapjában véve komoly természetű volt. Állandóan szem előtt tartot­ta az isteni gondviselésben való bizalmat, melyet ifjúsága évei során magába szívott az evangélikus iskolákban. Ő is azt vallotta, hogy az Isten az emberi szívet boldogságra teremtette. Végtelenül odaadó tisz­telettel volt öreg szülei iránt. Odaadó volt testvéreivel, a magyar néppel és hazájával szemben. Arany János­hoz is eszményi vonzódást érzett. Szerelmében végre megtalálta a neki való nőt, akihez rajongással ragasz­kodott egész haláláig. Szabadságszeretete pedig izzó fáklya kezében és mikor hazája szabadsága veszély­ben forog, habozás nélkül meghal érte. Petőfi fenntartás nélkül közli érzéseit, hangula­tát. Megismertet bennünket mozgalmas életének minden derűs vagy nyomasztó mozzanatával, őszinte­ségével összefügg közvetlensége, természetessége. Költészete a nép nyelvén szólal meg és annak csodá­latos változatait használja, mert ő a költészet minden ágát művelte. Népdalaival fölülmúlta elődeit. Festői és hangulatkeltő mozzanataihoz, a drámai beállítá­sokhoz egyszerű nyelvet használ. Azért mentek nép­dalai olyan gyorsan a magyar nép dalos ajkára. De Petőfi lírikus nagysága szerelmi költészetében tető­­ződik be. Felfogása eszményi és a szeretett leányban a jövendő hitvest látta a szerelem érzéki mozzanatai nélkül. Szendrey Júliával való megismerkedése (1946. szeptember 8.) fordulópont volt nemcsak életében, de költészetében is. Sok remény, kétség és csüggedés raj­­zottak lelkében, míg 1847 szeptember 8.-án elérte célját, övé lett az imádott leány és zaklatott élete után a fészek melege várta. Bár ezt a boldogságát a szabadságharc nyugtalan időszaka váltja fel. Gyakrabban kell távol lenni otthonától, de a messze­ségben is hazagondol arra, akitől csak a halál választ­hatja el. A szíve már előre vergődik a reá váró fájdal­mak alatt. A magyar és a világirodalomban párját rit­kítja. Megsejti korai halálát, amely megfosztja szerel­métől. Fájdalmába belevegyül a gondolat a hitvesi hűség megszakadásáról, de a maga részéről ígéri,hogy szíve, ha csalódottan is, de szeretni fogja hitvesét haló poraiban is. Az idő igazolta a költő bajsejtelmét, a jóslat beteljesült. Bölcselő költeményei ragyogóak. Töprengései és lelki vajúdása átfűzik líráját. Termé­szetszeretete a remek tájképeiben nyilvánul meg, míg szülői szeretete lelkének kicsorduló érzéseiben. Lángelméje epikai költeményeiben is pompás. Ki ne ismerné a „János Vitéz”-t, a „Bolon Istók”-ot és a többit. Útijegyzetei és prózai munkái, műfordításai híven tükrözik eredeti és rokonszenves egyéniségét. Költeményei irodalmunk egyik legbecsesebb értéke. Líráját művészi fokra emelte zsáner­képeiben és átformálta, újjáalakította a költői stílust. Petőfi kétségtelenül a legnépszerűbb magyar költők egyike. Emlékezzünk rá áhítattal születésének 160. évfordulóján. Arafaték gondja — Libanon után ... (Folytatás a 9. oldalról) túszban Arafat a konzervatív arab államok kormá­nyainak befolyása alá kerül, magatartása lassan-las­­san megenyhül, valóban „modus vivendit” keres Iz­raellel és végül Szíria egyedül marad Izraellel szem­ben engesztelhetetlen állásfoglalásával. Amíg Arafatnak ilyen gondjai vannak, a PFSZ gerilláit másfajta viszontagságok gyötrik. Nyugat- Beirutból ezek a gerillák mint „hősök” érkeztek az őket befogadó országokba és a testvéri csókolódzás­­nak nem volt se vége, se hossza. Hussein király pél­dául nem volt rest végigcsókolni mind a 250 gerillát, aki királyságába érkezett és nyomban amnesztiában részesítette mindazokat, akiket tizenkét esztendővel ezelőtt halálra üldözött. Az akkori „Fekete Szeptem­bert” rózsás szeptember követte, amely azonban ha­mar befelhősödött. Ugyanúgy Tuniszban, Szudán­ban, Dél-Jemenben, Adenben, Szíriában és másutt. „Beirut hősei” ma ismét táborokban laknak, kézi fegyvereiket, amelyeket Nyugat-Beirutból magukkal vihettek, azóta elkobozták tőlük és a helyi katonaság szoros ellenőrzése alatt állnak. Sorsuk még sanya­rúbbá vált, mivel most már nemcsak a remélt hazá­tól, de hozzátartozóiktól is messzebb vannak, mint valaha. A nyolc befogadó országnak egyike sem en­gedte meg ugyanis, hogy feleségeiket, gyermekeiket, egyszóval hozzátartozóikat magukkal hozzák. Ellátásuk szűkös, hiszen főként a szegény arab országok fogadták be őket, a dúsgazdag arab olaj­államok egyike sem nyitott előttük kaput, mint ahogyan Líbia elnöke, Ghaddafi ezredes sem foga­dott be egyetlen Nyugat-Beirutból elüldözött palesz­tin gerillát sem. Az ezredes nyilvánvalóan úgy érezte, hogy megtette a magáét, amikor Arafatnak — őszin­te szívvel — hősi halált ajánlott a nyugat-beiruti egérfogóban. Arafat nem fogadott szót, nem halt hősi halált és talán ez az, amit Ghaddafi rossznéven vett tőle. A valóság azonban mégis inkább az, hogy mind ő, mind pedig a Perzsa-öböl többi dúsgazdag arab országának kormánya a belső biztonságot félti ezek­től a PFSZ-gerilláktól. Ha valaki, akkor Ghaddafi ezredes tudja, hogy a terroristák adott esetben milyen veszélyesek lehetnek. Elképzelhető, hogy a nyolc arab ország táboraiban hozzátartozóik nélkül élő PFSZ-gerillák mennyire aggódnak, amikor például hátrahagyott hozzátartozóik hányattatásairól érte­sülnek. Egyes táborokban ez a nyugtalanság felszínre is tört, amikor a beiruti Sabra és Chatila menekült­­táborokban történt vérengzésről értesültek. És nem­csak értesültek róla, de saját szemükkel láthatták, mivel a helyi televízióállomások híradófelvételt közvetítettek az ott történtekről. Az ENSZ Paleszti­nai segélyszervezete, az UNRRWA Libanonban 230­ ezer palesztin menekültet tart számon, valószínű azonban, hogy kétszer annyian vannak. És ezek nagy része a nyári háború következtében otthon, munka és ellátottság nélkül maradt. De az elmúlt év­tizedek — elsősorban a gerillákat — alaposan meg­edzették és pillanatig sem gondolnak arra, hogy a harcot feladják. Az egyes gerillatáborokban máris fogyatkozik az ott lakók száma. A tuniszi Oued Zarga-táborból napról-napra nyomtalanul tűnnek el gerillák, erős a gyanú, hogy Tunisz útlevéllel látja el őket. Alkalmasint ez a ma­gyarázata annak, hogy a francia kormány megszigo­rította a tuniszi útlevéllel érkezők ellenőrzését. A da­maszkuszi táborokból — a szíriai katonai parancs­nokság tudomásával és jóváhagyásával — egész PFSZ-egységek térnek vissza Libanonba, a szíriai el­lenőrzés alatti Kelet- és Észak-Libanonban állomá­sozó öt-hatezerre becsült palesztin gerillakötelékek megerősítésére. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a libanoni keresztények egyik napilapja a kö­zelmúltban ezt írta róluk: „Kimentek az ajtón és visszajönnek az ablakon.” A Közel-Kelet — úgy látszik — nemcsak az ezer­egyéjszaka, de az ezeregy ablak misztikus világa is. 13. OLDAL

Next