Amerikai Magyar Rádió Újság, 1950 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1950-01-01 / 1. szám

2-ik jldos József Attila angolul IGAZ szenzációval szolgál ezúttal is a “Rádió Újság.” Mrs. Clarisse Blazek, másodgenerációs, csinos, fiatal amerikai­­magyar asszonyban egy egészen elsőrangú poétanőt fedez­tünk fel, aki főleg fordítással foglalkozik. Tíz esztendő óta a néhai magyar költőnagyság, József Attila verseit fordít­­gatja tehetséggel és költői ihlettel. Mrs. Blazek úgy az an­gol, mint a magyar nyelvnek mestere, ezenfelül maga is ír költeményeket. Nem csoda tehát, hogy fordításai kivételes értékkel bírnak. Petőfi, Ady és a többi nagy magyar költők közös tragédiája, hogy a művelt Nyugat nem ismeri őket, mivel senki nem volt hajlandó éveket áldozni a lefordítás áldozatos és egyben művészi munkájára. úgy hisszük, hogy Mrs. Blazek révén József Attila ha­marosan ismertté lesz Amerikában. Csak úgy találomra vá­lasztottunk ki egyet a sok tucatnyi fordításból, de ez a kis vers is bizonyítani fogja, hogy végre megtaláltuk az első tökéletes versfordítót, aki nemcsak a két nyelvünket beszé­li százszázalékos precizitással, de maga is poétanő. A bájos Clarisse nemsokára interjút fog adni az End­­rey-Pádly rádióprogramon, ami biztosan különleges lesz. CLARISSE BLAZEK MŰFORDÍTÁSA: A BEING GROWN TIRED On the fields a few grave peasants homeward torn in silence. We lie side by side, the river and I, tender grasses sleep under my heart. The river a large, soft repose trundles, into dew care and burden turn in me: not man, not child, not magyar, not brother, only a l»eing grown tired, who lies here. The peacefulness the night distributes, out of its warm loaf I am a slice, the sky too rests now, on the quiet Maros and on my forehead the stars sit out. AMERIKAI MAGYAR RÁDIÓ ÚJSÁG JÓZSEF ATTILA VERSE: MEGFÁRADT EMBER A földeken néhány komoly paraszt hazafelé indul hallgatag­. . • Egymás mellett fekszünk, a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szivem alatt. A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher; se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever. A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok. \ BUDAPESTI POSTA: Múzeumkerti idill Szeretem a szép, fiatal nőket, a helyes kisgyerekeket, a termé­szet lágy ölét meg a benzinszagot. Szeretem még a beatsteaket is a tükörtojással és a badacsonyi kéknyelűt, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Ellenben nem szeretem az öt kilón felüli tan­könyveket szigorlat előtt. Ezért aztán a legkövérebb példányt ki­vittem magammal a Múzeumkertbe. Nem a beefsteaket, hanem a­­ tankönyvet. Ez csak logikus? A szép zöld park, a bájos aranyos fiatal mamák édes csemetéikkel felejtetni fogják a tanulás szent undorát, megacélozzák akaratomat, beretvaélessé köszörülik agya­mat — de ha nem, hát undorodni is sokkal egészségesebben lehet a szabadban. Itt ülök tehát a Múzeumkertben, egy spenótzöldre mázolt, né­­­­hai Buchwaldról elnevezett széken . . . Térdemre és lelkiismeretem- ! __ _ _ áfti­re az ember anatómiájának atlasza nehezedik. Már-már belemerd­­l ■ Mm mm I lök a zsigertanba, amikor — esküszöm, én nem tehetek róla — lla V I szemben az a bájos ifjú mama egy kissé túl merészen rakja kereszt- j j§­g­­­g^ BL, de feltűnően csinos lábszárait. Szólni kellene neki valami ilyesmit:­­ “Drága asszonyom, itt szegény, tanulástól elgyötört diákok is­ vannak, legyen irgalmas árva lelkeinkhez!” Nem, azért is erős leszek! A szív két pitvarra és . . . “ó bocsá­nat! Igazán nem tesz semmit, hogy keresztül tetszett tolni a kocsit a lábamon. Komolyan mondom, direkt jólesett. Hogy a cipőmnek? Nem, annak kifejezetten jót tesz az ilyesmi.” Szóval a szív két pit­­i­varra és két kamrára oszlik. A baloldali ... Na tessék, most a má­­j sík lábát rakja keresztb­e! És milyen ennivaló a kicsikéje. "Cunci­ J mókus, atyalapatyala deje ide a bácihoz! Ad neted a báci barackot, s bizony. Kérsz barackot a bácitól?” Úgy látszik, nagyon hülye lehet­ 1 tem, mert a szőke csöppség megvetően végignéz, majd így szól: “Frászt!” A bájos mama csilingelve kacag. Gyerünk azonban aj zsigerekhez, azok nem inzultálják az embert ! A szív . . . Huh, m­i­­ volt ez?! Iszonyú ütés a tarkómon, egy pillanatra elsötétül előttem­ minden. “Bácsi kérem, ne tessék haragudni, én Winnetou vagyok, a barátom itt Old Shatterhand és irokézekre vadászunk. Csak a­­ bácsinak olyan nagy a feje, hogy véletlenségből azt találtuk el.”­­­­öttöm kölyök, fején indián tollseprüvel, igazán nem lehet rá­m haragudni ... A könyvem fölé akarok hajolni, de egy mennyország­­i kékszemü kis drágaság lovagol a térdemen és kövér angyalujjacs­­káival ennivalóan tépkedi ki a színes ábrákat tankönyvemből. Sze­líden próbálom lebeszélni, erre sikoltozni kezd, jen a nagymama és ‘•‘vén szatirnak” nevez. Szóval a szív . . . “Tudod angyalom, az enyém négy és fél kilóval született, csak sajnos kevés volt a tejem. Te is naponta fürdeted?” “Könyörgöm hölgyeim, ha tejgazdasági problémák gyötörnek, elolvasom a “Tejért” évi hivatalos jelentését, de nekem most — anatómiából kell szigorlatoznom!” Erre szemtelen fráternek neveznek­ és lesújtó pillantások köz­­­­ben elvonulnak. A szép mama viszont rámmosolyog és megkérdi,­­ hogy hány óra van. Közben, ha lehet, még merészebben ül egy ár­nyalattal. Na tessék, igy nősüljön meg az ember! Mig az a sze­rencsétlen férj valahol a munkahelyén gürcöl, neje őnagysága fia­talembereket szédit a Muzeumkertben. Szerencséje annak az em­bernek, hogy én erős jellem vagyok. •• adják és veszik a nőket Ugan­dában (Afrika), ahol az asszony még ma is “árucikk.”—A benn­szülött, ha nincs mivel keres­kednie, fogja a feleségét, vagy a leányát és vásárra viszi őket. Erről ad számot egy angol he­tilap. Mit ér egy nő? Hát Ugan­dában bizony nem sokat. A legmagasabb ár, amit egy még munkaképes asszonyért fi­zetnek Ugandában: két ökör. A szerencsétlen bennszülött, aki így megválni kénytelen feleségé­től, az “adásvételi szerződés” be­mutatása után azonnal megkap­ja az angol hatóságoktól a válá­si iratot. Az eladó csak azt köt­heti ki, hogy a vevő köteles fele­ségül venni az asszonyt és az es­küvőn ő lehessen a tanú­ vet. “Perecet tessék!” “Bácsi, vegyél nekem egy perecet!”—szól rám egy fekete göndörhajú tündér. Muszáj venni neki, erre a kis­­öccse bőgni kezd. Veszek egyet a kisöcsinek. Ez a vesztem, mert megkezdődik az általános elözönlés. A kis szőke a nyakamban csü­csül, tépi a hajamat és üvölt: “Pösze bácsi, adj barackot!” A fe­kete tündér az ölemben­ rágcsálja a perecet és az ingembe dugja a morzsát, öccse a cipőfűzőmet oldozza, Winnetou harci bárdjával igyekszik megskalpolni, az ifjú mama pedig gyöngyözve-csilingelve kacag, eszem a nájlonjait! Perceken belül körben forgok, kinn a bárány, benn a farkast játszunk, később homokozni megyek, estefelé sor kerülhet még egy parti rablópandúrra. A mamák kissé csodálkozni fognak, miként­­ kerültek zsengekorú gyermekeikhez az emberi test különböző részeit ábrázoló színes ábrák. Estefelé piszkosan, holtfáradtan megyek haza, anélkül, hogy egy sort is tanultam volna. Ezzel szemben ír­tam egy humoreszket és ez is több a semminél. Ha nem is sokkal . . . BEJ. NÉMETH ZOLTÁN January, 1950 UJ HIRDETŐ ELISMERÉSE A MAGYAR RÁDIÓRÓL January 9, 1950 Mr. Eugene Endrey 225 West 86th St. New York 24, N. Y. Dear Mr. Endrey: I listened intently Sunday Afternoon, January 8th, 1950, 4 PAI. to your WWRL broadcast. I must confess it was to me really gratifying. It came over very well and I hope that it will result in mutual benefit. Wishing you and your entire staff success in the coming year, also hoping for an extended and friendly association, I remain. Sincerely, HERBST BROS. OLDSMOBILE INC. George Herbst, Pres. SZABOTT ÁRON . . KONDOR MARISKA magasan szárnyaló koloraturá­­jával uj fényt ad a halhatatlan Farkas Imre melódiáknak a "Túl a nagy krivánon” operettben. 1949 szeptember közepén ér­kezett meg — mint DP — egy aránylag fiatal ember Fairfield­­re. Vásárhelyi Dezsőnek hívják, mérnök volt és már Magyaror­szágon felhívta magára kísérle­teivel a tudományos világ fi­gyelmét. Két évig volt egy né­metországi DP-táborban és a­­mikor megérkezett Amerikába, tele volt bizakodással s remény­séggel, hogy sikerülni fog majd itt is elhelyezkednie. De tudta­­hogy azért ez nem megy máról holnapra. Viszont meg kellett él­nie és elhatározta, hogy elvál­lal bám­ilyen munkát. Kapott is agy állást a St. Vincent Hospi­tal-ban, takarítói munkát, kórháztermeket kellett takaríta­­­nia, a padlót súrolni és a lépcső­házat is tisztán tartani. És Vá­sárhelyi Dezső, tudós mérnök úr boldog volt, hogy meg tudja ke­resni, amire szüksége van és nem esik terhére a Fairfield-i Református Egyháznak, amely annak idején az assurance-ot ki­­álitotta a számára. Késő este jött haza a munkából és akkor leült írni egy tudományos érte­kezést. Néha hajnalig dolgozott, s »kitünően tud angolul.» Amikor elkészült az értekezéssel, szépen a postára adta és beküldte a Mas­ j­sa­ch­u­setts Institute of Techno­­­logy-nak és tovább súrolta a padlót a kórházban. Erre vagy 3 hét múlva levelet kapott, a­­melyben felkérték, hogy az érte­kezést olvassa fel egy orszá­gos mérnökgyűlésen New York­ban. Vásárhelyi Dezső szabadsá­got kért a kórházból és feluta­zott New Yorkba a gyűlésre, a­­m­ely a­ New Yorker szálló dísz­termében volt. Feltűnt neki, hogy a gyűlés veztői rendkívül szívélyesen üdvözölték és szeren­­csekivánataikkal halmozták el. De az igazi meglepetés az érte­kezletnek a felolvasása után érte, mikor a jelenlevő előkelő és tu­dós társaság percekig tapsolt. A gyűlés után pedig odalépett hoz­zá egy úr, bemutatkozott és kö­zölte vele, hogy a University of Washing­ton-ban, Caetel-ben egy állás megüresedett­­ a kísérleti osztályon s aziránt érdeklődött, hogy hajlandó volna-e elfogadni —havi 325 dollár kezdő fizetés­sel. Hogyne lett volna hajlandó. Sajnos, mondta az illető, az ál­lást csak körülbelül egy hónap múlva,­­1950. január elsején le­het elfoglalni. Rendben van, — mondta Vásárhelyi, visszautazott Fairfieldre és folytatta a takarí­tást a kórházban karácsonyig.. Egy nappal karácsony előtt le­velet hozott a posta Caetel-ből s a levélből egy csekk esett ki. Az egyetem 10 nappal előbb felvette a fizetési listára, hogy abból ki­­i fizethesse az utazási költséget. Vásárhelyi Dezső, most már egyetemi tanár úr, másnap be­ment a kórházba s közölte, hogy más állást vállalt, a kórházban persze nagyon sajnálták, mert nagyon meg voltak vele elégedve, a “Túl a nagy krivánon” Iianka szerepében könnyekig fogja, a közönséget m­egkacagtatni kabi­­netalakításával. PÁDLY MARGIT

Next