Királyi főgimnázium, Arad, 1876
I. A mennyiségtan módszere a gymnasiumban. BOROS VIDÁTÓL. Ha egybevetjük az emberi élet két fő szakaszának — a neveltetés és önálló működésnek — az utóbbi évtizedekben szenvedett fokozatos alakulásait, azt fogjuk tapasztalni, hogy a kettő között nincs meg a teljes öszhang. Míg a társadalom fejlődése rohamos sietséggel igyekszik ismeretlen czélok és határok felé, addig az iskola határozottan konzervatív, s daczára annak, hogy a jelen magvasabb táplálékkal is ellátja, nem tud egészen megválni a hagyomány emlőitől. A gymnasiumok még az ötvenes évek elejéig keveset különböztek a múlt századok iskoláitól, s bár a gőzgépek akkorában már rég megindították a népek kiszámíthatlan horderejű vegyalakulásait, maguk a forradalom emeltyűi — a mennyiségtan és természettudományok csak tűrve vagy sokszor még csak tűrve sem voltak a gymnasiumokban. Az ötvenes évek realisztikus hullámcsapásai végre tért nyitottak a természettudományoknak is, annélkül azonban, hogy a többit megfelelőleg korlátozták volna; sőt ellenkezőleg ez utóbbiak tüzetesebb, s az idő szellemének megfelelőbb kezelés alá vétetvén, létjoguk csak inkább szilárdult nem is említve, hogy ugyanazon résen, melyen a természettudományok behatoltak, a görög nyelv is besuttyant, így az iskolában két korszak lépett az ifjú elé az ő követelményeivel : a múlt és a jelen, kettős munkát kettős lelket követelvén tőle; nem csoda tehát, ha lassan kint egy addig ismeretlen árny kezde mind sűrűbben kisérteni a múzsák falai között, míg végre testet öltvén sorompók közé hívta a tanügy legbuzgóbb erőit. E kísértet, alig kell megneveznem „a tanulók túlterheltetése” czimén ismeretes Európaszerte ott, hol a gymnasiumok a jelzettem átalakulást szenvedték.