Árboc, 1922 (2. évfolyam, 7-18. szám)
1922-04-15 / 7. szám
II. ÉVFOLYAMSZÁM 4 RBAN HAJÓZÁSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VIZISPORT FOLYÓIRAT KIXIJEJKVIK HAT« XTA KÉTSZER — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADA «HITATAI.: BUDAPEST TI, FELSŐERDŐSOR 4 — TELEFOX 185 —29 — EGYE’S SZÁMÁRA 15 K CSAK EGÉSZ ÉVI ELŐFIZETÉST FOGAINJAK EL: ÁRA 300 K — J'OSTATAKAIJÉK 1*. FOEYŐSZ. SZ. 490IK BUDAPEST, 1932 ÁPRILIS 15 MAGYAR KULTIREGYSÉG I»K. RÁK« »S ASSZEL TIBOR MEGNYITŐ BESZÉBE A BALATONI TÁRSASÁG F. É. REXNES KÖZGYŰLÉSÉN róf Bethlen István kormányelnök mondotta miskolci beszédében következő nagyértékű kijelentést : „Az a nemzet fog hamarább boldogulni Európában, amely egész munkaerejét, minden energiáját az újjáépítésre fordíthatja és a maga soraiból kiküszöböli a súrlódási felületeket, azokat az ellentéteket, amelyeknek leküzdésére kellett eddig energiájának nagy részét fordítania.“ Szent igazság ez a kinyilatkoztatás. Ma többé nincs helye erőpazarlásnak. Nemzeti egység kell, de — hozzáteszem — annak előfeltétele a kulturális egység. És a kulturális egység mindennél előbbrevaló. Itt kell kezdeni az újjáépítés nagy művét. Ez a megalapozása az új berendezkedésnek. A Balatoni Társaság egy szemcséje, egy heroldja annak a kultúrpolitikának, amely a kulturális egységet hirdeti. Azzal a kifejezett céllal létesült, hogy Csonka-Magyarország megmaradt összes szellemi értékét úgy befelé, mint kifelé a balatoni kultusz erőteljes fejlesztésével, a balatoni fürdővidék fellendítésével és a Balaton-mellék kulturérdekeinek lankadatlan szolgálatával minél hatályosabban érvényesíthesse. Szóval kinyilvánított nemzeti kulturmunkát vállalt ez a társaság, amely feladatának eddigi rövid fennállása alatt minden tekintetben eleget is kívánt tenni. Lelkességben, munkakészségben, eszmetermelésben nem is volt hiány. Csak gazdasági helyzetünk mostohasága, különösen valutáris leromlottságunk az oka annak, hogy még szélesebb kiterjedésű munkálkodást nem állott módunkban kifejteni. De azután még egyéb ok is van. A szellemi és erkölcsi egység hiányát ugyanis keservesen tapasztalhattuk fennállásának lefolyt egy éve alatt. Társadalmunk olyannyira szertetagozódott, hogy egyöntetű működésre még a kultúra semlegesnek mondható területén is képtelennek bizonyult. Nem keresem a szomorú tények eredőjét. Mindössze a megállapításra szorítkozom és kárhoztatom a kulturéletet is uraló politikát, amelynek nyomán csak átok kél, de áldás nem fakadhat. Minek az a rengeteg új kulturegyesület ? Már születésekor ál-életre, tengődésre és elpusztulásra van hivatva. Egy-egy igazán erős talapzatú, biztos rendeltetésű, tényleges hivatással, nemzeti tartalommal bíró kultúregyesületre szüksége van a mi leromlott, elgyöngült nemzeti életünknek. De nem százra. Nagy-Magyarország 20 milliónyi lakosság mellett kevesebb ily egyesületünk volt, mint ma van. Ha azelőtt volt is nálunk a nemzetköziségnek, nyugatiaskodásnak valami mentsége, a világháború, a forradalmak és a trianoni béke után többé nincs semmiféle jogcíme. A rettenetes megpróbáltatásokból az a tanulság következik, hogy a magyar kultúregyesületnek ma egyetlen jogcíme van, egyetlen kötelessége, egyetlen létalapja, hogy megrögzötten nacionalista legyen. A magyar rögből, a magyar népből kell kitermelődniük. Minek a „Renaissance“ és egyéb ilyen idegen hatású és elnevezésű, a nyugaton legföljebb szánalmas mosolyt kiváltó, joggal hiú erőlködésnek és nagyzási hóbortnak véleményezett, nagyhangú, de kevés erkölcsi tartalommal bíró tengernyi társaság, amely nemhogy egyesítené, hanem felaprózza és meggyöngíti az erőket ? Hatalmas koncepciójú és egységes megalapozású kultúrpolitika kell. Jövőnk attól függ, hogy ezt az életbevágó tételt megérti-e a magyar nemzet ? Történelmi szerencsétlenségünk okozati előzménye a magyar nemzet kulturális meggyöngülése volt. Előbb a nemzeti lélek betegedett meg, azután következett el a végzetes katasztrófa. A katonai összeomlást kulturális frontunk összeomlása előzte meg és idézte föl. A nemzeti lélek megegészségesedése a legközvetlenebb feladat. Nem a választások döntik el a nemzet létének kérdését, bár kétségtelen azok nagy jelentősége és kihatása nemzeti életünkre. Az a mélyreható nagy probléma, hogy lesz-e elég erkölcsi erőnk ahhoz, hogy a nemzetet újjáteremtő kultúrmunkát tegyük végre-valahára a politika tengelyévé. A politikát rendeljük alá a kultúrának, amelynek fegyverével még valamikor, Isten segedelmével, visszahódítjuk majd Nagy-Magyarországot. 3 -►