Asztalitenisz, 1996 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1-2. szám
Levél az Olvasókhoz Soha rosszabb évkezdetet! Az 1996-os év első másfél hónapja alapjában határozza meg az asztaliteniszsport idei megítélését. Márpedig a pingpongban közreműködők, a válogatott játékosokkal az élen, alaposan „belekezdtek”, s eddig sikert sikerre halmoztak. Pedig az óesztendő nem sok jóval búcsúzott. Az év végi „hajrá” nehézségei közül csak egynéhányat említenék: a névadó szponzor nélkül maradt TOP 12-bajnokság leginkább csak a sorsolás viharairól, s egy kirívó sportszerűtlenségről maradt emlékezetes; a svéd nemzetközi bajnokságra utazó „csonka” férficsapat nem annyira teljesítményével, mint az 58 éves kapitány, Berczik Zoltán ellentmondásokat szülő kényszerbeugrásával keltett figyelmet; az évkezdet teljes pénzügyi kilátástalansága kis híján bomlást okozott a szövetség vezetésében, így következett el az új év, s a naptár fordultával - képletesen - új szelek fújdogálnak, az ég kitisztulni látszik. A szövetség apparátusa rendezte sorait, a régi, jól megszokott funkciókban, ám új elképzelésekkel, koncepcióval és munka-, valamint hatáskörmegosztással kezdte meg munkáját, aminek első kézzelfogható jeleként az év első, egyben legfontsabb, s egymást sűrűn követő eseményeire elő tudta teremteni az anyagi fedezetet. (Az egyetlen változás, hogy a magyar sport legrégebben hivatalban lévő főtitkára, Horváth Tibor nyugdíjasként folytatja munkáját, amire elsősorban a megsokasodott teendők közepette elhanyagolt egészségi állapota kényszerítette.) A játékosok pedig jól teszik a dolgukat, hiszen minden várakozást felülmúlva az automatikus részvételt szerzett Bátorfi Csilla mellett még hárman vívták ki az atlantai indulás jogát a manchesteri egyéni olimpiai selejtezőn. (A lapzárta után megrendezésre kerülő páros selejtező már csak további habot jelenthet a már így is elég cukorral édesített tortán.) Ugye, azt nem kell ecsetelni, hogy milyen jelentősséggel bír az ötkarikás részvétel bárhol a világon. Az újkori olimpiák centenáriumi évében a magyar asztaliteniszsport számára szinte létkérdés volt, hogy „észrevehető” létszámú küldöttséggel képviseltesse magát az év csúcseseményén, s ott se a futottak még kategóriájába tartozzon. (Először és utoljára Szöulban volt példa arra, hogy négy magyar asztaliteniszező állhatott rajthoz az olimpián.) Hiszen az a sportág adható el propaganda és piac szempontjából, amely jó reklámhordozó, amelynek képviselőire odafigyelnek a nagy versenyeken. Még akkor is igaz ez a tétel, ha tudjuk, hogy a pingpongban, de sajnos az egész magyar sportban - s ez nem sportspecifikus, hanem inkább társadalmi jelenség - döntően személyes kapcsolatrendszeren, baráti jó szándékon múlik a szponzorálás. S ahogyan az asztalitenisznek életbevágóan fontos az olimpiai év sikere, ugyanúgy az egész magyar sport életben maradásához elengedhetetlen az eredményes olimpiai szereplés. Mert csak az ötkarikás éremeső feledtetheti ideig-óráig azt a tényt, hogy az egyesületek elsorvadnak, tönkremennek, a szövetségeknek pedig mindennapos gondokkal kell megküzdeniük a fennmaradáshoz. Tehát mindenki arccal Atlanta felé fordul, ám az oda vezető út még nagyon sok munkával, s jó néhány nehéz erőpróbával van kikövezve. A két válogatott a Szuper Liga megnyeréséért, illetve az abban történő bennmaradásért áll harcban, a klubcsapatok derekasan állják a sarat a különböző nemzetközi kupákban, május elején lesz egy felnőtt Európa-bajnokság magyar esélyekkel. S hogy a többfrontos helytállás nem lehetetlen, azt reméljük, Bátorfi Csilla esete fogja bizonyítani, aki régen látott jó játékkal szerzett ezüstérmet a kínai származású játékosokkal „megspékelt” európai élmezőnyben az Európa TOP 12-bajnokságon. S noha most mindenki azt hajtogatja, hogy az évközi sikereket boldogan feláldozná az olimpiai dobogóért, azért a kettő nem zárja ki egymást. Faragó Judit Manchesteri bravúr Hárman sikerrel harcoltak az ötkarikáért Január közepén Manchester vadonatúj sportcentruma, Európa legnagyobb fedett sportcsarnoka, a 14 ezres Nynex Arena adott otthont az európai asztaliteniszezők egyik legfontosabb eseményének, a kontinentális olimpiai selejtezőnek. A tornán eldőlt, hogy a világranglistás helyezése alapján automatikus résztvevőnek tekinthető 18 férfi és 12 női játékos mellett Európából melyik 10-10 asztaliteniszező léphet asztalhoz (legalábbis egyesben) Atlantában. Az olimpiai selejtező meglehetősen bonyolult szisztémájáról annyit érdemes tudni, hogy három szakaszból állt. Az első szakaszban 4-5 fős csoportokban körmérkőzéssel kezdtek az indulók. Minden csoport első két-két helyezettje jutott tovább a második szakaszba, ahol négy csoportban ismét körmérkőzést vívtak a játékosok. Az első két-két helyezett már páholyban érezhette magát, azaz megszerezte az atlantai repülőjegyet. A harmadik szakaszban, ahol már egyenes kieséses rendszerben zajlott a küzdelem, a már továbbjutott nyolc versenyző eldöntötte a torna végső sorrendjét (ez egyébként az atlantai részvétel szempontjából közömbös volt, éppen ezért adták fel többen is játék nélkül a mérkőzésüket), míg a második szakaszból tovább nem jutott versenyzők (illetve csak a csoportok 3. és 4. helyezettjei) a még fennmaradó két helyért viaskodtak. A meglehetősen korrekt és igazságos lebonyolítás során ráadásul valamennyi mérkőzést három nyert játszmáig vívtak, így igazán nem lehet azt mondani, hogy a véletlenre bízták volna az olimpiai részvétel eldöntését. A kiírás szerint országonként három férfi és három női játékos pályázhatta meg az ötkarikás fellépést. A magyar színeket Manchesterben öt asztaliteniszező képviselte, hiszen Bátorfi Csilla a szeptemberi, 1995/4. számú világranglistás helyezése alapján automatikusan biztosította a helyét az európai olimpikonok között. Rajta kívül Tóth Krisztinát és Éllő Vivient reális továbblépési eséllyel küldte ki a szakvezetés a selejtezőre, hiszen előbbi épphogy leszorult a kvalifikáció nélkül jogot szerzők listájáról, míg utóbbi is játéktudása és európai rangsora alapján esélyesnek tűnt a továbbjutásra. A férfiak helyzete sokkal nehezebbnek tűnt, a Németh Károly, Bátorfi Zoltán, Varga Zoltán trióból a selejtezőn indultak névsorát tekintve maximum egy fiútól várhatták reálisan az első tízbe jutást. Arról csak titkon álmodhattunk, hogy a nyolc évvel ezelőtti, szöuli olimpiához hasonlóan Atlantában is négy magyar állhat asztalhoz a játékokon. Akkor, az asztaliteniszsport első olimpiai fellépésén, a felejthetetlen versenyzéssel bronzérmet érő 4. helyezést szer z