Athenaeum, 1837/1. félév
1837-02-23 / 16. szám
atras Matyim, Tudományok* és szépművészetek* tára. Kiadó szerkesztők: SCHERET, VÖRÖSMARTY, szerkesztő társ: RAJZA, Pest. STebruárius’ 23-ban, 1837. , 16. szám. Tartalom: l’aramncsis. Kölcsey Kálmánhoz (Kölcsey Ferencz), 121. 1.— Gyógyítási módok (Széplaki), 126. 1. — Mesék. I—VII. (Czuczor), 1281. Hogy holtiglan boldog lehess, Jót magaddal ,s mással tehess, Gyfrjts érzelmei szívednek Ismeretet lelkednek. Kisfaludy Sándor, J Parainesis, Kölcsey Kálmánhoz. A«. ki életeken sokat érzett és gondolkozott, ’s érzeményit és gondolatait nyom nélkül elröppeni nem hagyta: olly kincset gyűjthetett magának, melly az élet’ minden szakában , a’ szerencse’ mindenváltozásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének. Sok szépet írának a’ bölcsek,’s gyakran a’ nem épen bölcsek is; gazdag forrást nyitanak fel,honnan jó sorsban intést, bajban vigasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést, szív és észnemesülést meríthetünk, de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhöz kapcsolódtak, mint esti szélhez a’ virágillat, mellyben megfürdeti. A’ mindég szerencsében élő illy saját birtokot szerezni rá nem ér. Isten a’ szenvedőnek engedé a’ vigasztalást: az egész természetből , az emberi tettekből és tanításokból szívben élő tudományt szívhatni. Hála neki, hogy éltemet sem hagyá szenvedések nélkül folynia! Keserűek valónak azok ; és még is áltatok tanultam az emberiség’ becsét érteni, való nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani, bal szerencse’ tekintetét nyúgodtan tűrni, kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatlódni, ’s mindenek felett érezni: miképen szenvedés, és kebelszaggató áldozat tulajdon örömet hoz lelkeinknek, és sorsunkon felülemelkedni megtanít. E’ gondolat egyike azoknak, miket életemben legtöbbször, ’s legörömestebb írtam le. Lesz szenvedő, úgy hivém, kinek vigasztalást nyújtaná: ezt általam is olvasni; ’s lehetetlen volt e’ parányi írást azon nem kezdenem , midőn számodra írok, veretett fiam, hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött parányi kincsemből emléket alkossak. Nem kérd, ’s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk; az én napjaim’ legszebb része leszállótt; ’s ki tudja, mellyik pillantatban hull el az élet’ hervadó virága ? Ki tudja, mellyik pillantatban kell költöznöm oda, hol korán előre ment testvérem’ koporsója mellett a’ hely készen vár ? Nem hívom az órát ; de jöttét sem rettegem. Jókor támadt, ’s hamar eltűnt remények ; lángoló, de tárgyat nem lelt indúlatok; sivatag jelen , ’s alaktalan jövendő; íme a’ tündérkar, melly ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a’ férfikor; és sorsomat mosta 16