Athenaeum, 1841/1. félév
1841-03-23 / 35. szám
Pesten. it ÖTÖDIK ÉV ssmm Martius’ 30. 1841. 35. szám« Tartalom: Ötletek. Hugo Victortól. Folytatás [Kazinczy Gábor). — A szláv népek. Folytatás (Alektár Sándor). — Epigrammás költemények (Szemere Miklós). — Olga. Vége(—!—). Tárcza: Hírfüzér (Beöthy Zsigmond és K.P.) — Magyar játékszíni krónika (Asztalos Károly). — Literatúrai mozgalmak (L. F.).. Ötletek. Hugo Victortól. IV. Ha egy nyelv, mint, például, a’ franczia, már több tudományi századot élt, mialatt teremték ’s tükélyesíték, megtapogatták ’s kinyujtóztaták , mialatt csaknem minden stylbe viteték ’s minden genrebe redeztetett, mialatt nem csak a’ rythmus’minden anyagi idomán, de még számtalan comicai, tragicai és lyrai fejen keresztül mene, azon munkák’ összegéből, mik e’ nyelv’ tudományos hírét teszik , mintegy habként, bizonyos mennyiség vagy, úgy szólva, szokott mondatok’, inkább vagy kevésbbé hitvány félversek’ bizonyos úszó tömege válik el, „egész világé ’s mégis senkié.“ Akkor a’ nem leleményes fej, középszerű emléktehetség’ segélyivel, ez aknából merítve, szomorú játékot, költeményt, ódát rakhat össze magának, miknek tizenkét vagy nyolcz vagy hat szótagú versek,jó rímük, felséges caesarájok leend, sőt, ha úgy tetszik, bizonyos csínok, harmoniájok és könnyedségük is. Ekkor aztán emberünk egy nagy üres kötetben közé teszi munkáját ’s lyrai, epicai vagy tragicai költőnek tartandja magát, azon őrültként , ki kórháza’ tulajdonosának hívé magát. Ennek daczára az irigység , a’ középszerűség’ pártfogója , helyeslést mosolygand munkájának ; gőgös criticusok, kiki istenkénti semmiből akarnának valamit teremteni, örömmel készítenének neki hírt; mit ismerők, kik, nevetségesen, nincsenek azon, hogy szavak eszméket fejeznek ki, a’ reggeli lapban az új költő’ világosságát, bölcseségét, ízletét dicsérendik, a’ salonok, a’ hírlapok’ viszhangjai, el lesznek ragadtatva s a’ kérdésben forgó munka’ közrebocsátásában csak az a’ rész lesz, hogy Píron’ kalapjának paszományait használja el. Azok, kiknek magokon nincs csodálni valójok, igen hamar elfáradnak a’ csodálatban. Csaknem minden ember’bensőjében van egy értelme az irigységnek, szünetlenül őrködő’ a’ szív fölött, érdemlett magasztalás’kifejezését ott elfojtani vagy igazságos lelkesület’ kitörését leigázni. A’ legközönségesebb ember csak szűk dicséretet adózand a’ legjelesb műnek, hogy képtelennek ne tartassék , hasonlót teremteni. Csaknem hiendi, hogy mást magasztalni, annyit tesz, mint saját jogát veszélyeztetni, az illyen a’ költő’ lángeszének csak annyi dicséretet engedend, amennyi neki elégnek látszik, hogy sajátaéról le ne mondjon. ’S itt nem azokról szólok, kik írnak, hanem kik olvasnak, azokról, kiknek legnagyobb része soha sem irand. Azon fölül rész divat a’ magasztalás; a’ csodálat nevetséges kifejezést ad az arcznak ’s a’ lelkesedő elragadtatás megbonthatja egy nyakkendő’ fedezetét.35