Az Ujság, 1903. december (1. évfolyam, 1. szám)
1903-12-16 / 1. szám
JC303. Deczember IB. AZ ÚJSÁG nyelv követelését. A Széll-kabinet távozásakor hajlandó volt leszerelni, ha a létszámemelés elejtetik. Ezen az áron késznek nyilatkozott nem akadályozni az eddigi újonczjutalék megajánlását és a folyó évi költségvetést. Khuen-Hédervárynak ezeket kilátásba helyezte a nyelvkérdésben való minden engedmény nélkül. Az összes ellenzéki pártok megállapodása volt ez. Csakis Holló Lajos érdektársai tüzeltek akkor is a további obstrukczió mellett. Közbejött a szerencsétlen chlopyi parancs és a Khuen-Héderváry gróf lemondásával beállott nem pusztán kormány-, hanem parlamenti válság. A válság természeténél fogva az ellenzéki pártok joggal feloldottnak tekinthették magukat a lemondott kormányelnökkel létrejött megállapodások alól. A szabadelvű pártra is az a kötelesség hárult, hogy a kilenczes bizottságban a parlamenti válság megoldásának módját keresse. A nemzeti nyelv jogai közmegnyugvást keltett megvilágításban tisztázódtak. A felségjogokba belemagyarázott homály eloszlott. Az obstrukczió folyt tovább. Tisza István még sem kereste a parlamenten kívül való megegyezést az obstrukciót folytató ellenzéki pártokkal. Magában a parlamentben tett nyilatkozatokkal keltette föl a hitet, érlelte meg a meggyőződést, hogy politikáját a magyar közjognak intranzigens érvényesítésére alapítja. A szabadelvű párt tudta ezt régóta és hitte róla mindenkor. A komoly ellenzéki pártok előtt többszörös bizonyságot kellett tennie e felől. E bizonyságtételek bírták reá az ellenzéki pártokat, hogy az obstrukióval felhagyjanak és a parlamentet a rendes állapotba való visszatérthez segítsék. Holló Lajos és érdektársai továbbra is obstruálnak. Vájjon különb magyarnak érezheti-e magát az a tíz-tizenöt, mondjuk húsz vagy ötven képviselő, aki a többi négyszáznak munkásságát még ma is megakasztja? Van-e csak elfogadható ürügye is, hogy a kizárólagos hazafiságot magának foglalja le, nem a többséggel, hanem azokkal szemben, akikkel eddig együtt küzdött? De ha különb magyarok és kizárólagos hazafiak volnának is, ez a meggyőződésük fölérhet-e azzal az anyagi és erkölcsi kárral, amely eljárásukkal a közre és egyesekre hárul? Szabad-e ez önzés paroxizmusának megakasztani a mindent, ami az állami rendhez tartozik és keresztülgázolva parlamenti szabadságunkon, megingatni a közéletbe vetett hitet? Feleljen ezekre mindenki legjobb meggyőződése szerint. E jelenséggel szemben a közélet minden tényezőjének pártkülönbség nélkül meg kell tenni kötelességét. Világos helyzetet kell teremteni a parlamentben. A parlamentnek önmagának kell a tisztítás munkáját végezni. Ha kell, a társadalom büntető szigorát harczba vinni azokkal szemben, akiknek — ha e jelenségek állandókká válnak — sikerülni fog elválasztani a műveit magyar társadalmat a nemzeti intézmények között a legbecsesebbtől, a legértékesebbtől, a magyar parlamenttől. Meg vagyunk győződve, a műveit magyar társadalom hivatott is, képes is erre. Képes kiirtani a kétértelműséget és a kétszínűséget a közéletből. Ha ezt cselekszi, megtisztítja a közéletét. Ha pedig bebizonyítja, hogy csupán az elvi harczot becsüli s ha e nemes harczban egymás ellen viaskodóktól is megköveteli, hogy szükség esetén vállvetve segítsék át a haza érdekeit kivételes nagy nehézségeken, e jelenségek nem fognak újból erőre kaphatni. Ekkor visszatér majd a maga teljességében a hit közéletünk iránt. És ez lesz az igazi kibontakozás. talokat, mint álláskereső. Eleinte lótenyésztési főfelügyelő akar lenni, később majd megelégednék egy irnoki állással, végül beáll dijooknak valamelyik ügyvéd mellé. * A kapitány összetalálkozik a tábornokkal. Mereven tiszteleg, az öreg úr pedig mosolyogva nyújt neki kezet. Újabban megkedvelte egymást a két férfi. A kapitány olyasmit képzel, hogy a tábornok segíthetne rajta a befolyásával, az öreg urnak pedig jól esik a kapitánynak alárendelthez illő tiszteletteljes viselkedése. Kezet fognak és rögtön rátérnek kedves beszédtárgyukra. — Tudja, kapitány, hogy mennyi volt ma reggel a légnyomás? — Mennyi, kegyelmes uram? — Hétszázötvennégy és két tized! — mondja diadalmas hangon a tábornok. — Hihetetlen! — csodálkozik a másik. — Annyi volt, magam láttam, — erősködik komoly arccal a szép leány. Nem tudom, mért, de a nyugalmazott katonákat roppantul érdekli a légnyomás. — Igazán hihetetlen, — álmélkodik még egyre a kapitány. — Pedig úgy van: hét, ötvennégy, hát tized! — mondja jókedvű nevetéssel a tábornok. — Jó estét, kapitány! — Jó estét, kegyelmes uram! Szétmennek, hosszú árnyékot vetve a kavicsos után. Egy ideig még magamban ülök, elnézve a csendes lombhullást, azután magam is fölkerekedem az őszi estén. Megfigyelések. — Beköszöntő és némi programm. — Archimedes egykor egy pontot keresett a földön kívül, ahonnan a földet kiemelte a sarkaiból, a csavarjával. Komolyan ígérte az öreg, hogy kiemeli. Most tudom, fukarabb lenne az ígéretével, mert most már vannak ilyen pontok és területek, persze csak papiros területek, ma már azt mondanák neki: "Itt van egy uj lap, tessék! Csavar nem is szükséges. Elég egy pár éles penna». Uj lap, uj föld, uj világ — kolumnák, hasábok, sorok mind tért jelentenek, pusztán tért, de mikor a milliónyi betű összejön, rajtuk egy élőlényűvé változik a papirkolosszus, melynek külön arcza, külön lelke van, egy titokzatos szörnyeteggé lesz, a ki karmol, harap, tanácsol, rokonszenvet, vagy ellenszenvet kelt, izgat, fölháborit, vagy megnyugtat. E perezben még nem ismerjük "Az Ujság»-ot mint lényt, de mint területen már is el kellett rajta osztozkodni s ez maga egy érdekes aktus, olyan mint az occupatio, az ősfoglalás. A vezérek, akik együvé csurgatják itt is a vérüket (a mely vér később a kiadó vérévé válik), választják rang szerint a területeket. Elől a vezérczikkírók jönnek, mint Kínában a mandarinok, ők is a többi halandótól elütő ruhában — cicero-betűsen jelennek meg. Azután jönnek a «garmond» területek Urai.. A tárczairó a vonal alatt extra territóriumot élvez és óriási privilégiumai vannak. Akinek állandó rovat jut, az különben mind egy-egy olygarchas kedvére lövöldözhet ki a várából néhanapján. De hát állandó rovat nem mindenkinek jut. Szegény ember is kell a háznál, kisegítő reporter, mindenes, külső munkatárs. Ami a külső munkatársat illeti, már az is úz. Szabad nemes, nincs ugyan nevére táblázott területe a lapnál, de nem is robotol. Akkor is, amikor neki tetszik. Sőt még az úgynevezett «lapunk barátjára» is esik némi piczinyke rész az orgánumból kisugárzó hatalomból, pedig ő legfeljebb élőszóval hoz néha a redukczióba egy-egy hírt, vagy pendít meg valami megírható gondolatot, amelyhez a mártást bent készítik. Mert a mártás teszi a konyhát, így megy ez szépen sorjában és én egy cseppet se szégyenlem bevallani, hogy nekem nem jutott semmi állandó rovat. Bele kell abba nyugodni. Hiszen végre is nem lehet mindenki Eszterházy herczeg. Nekem a politikát adták ide a lapnál. • de csak azt a részét, amelyik a vezérczikkírónak nem kell, a tárczaírónak pedig derogál. Úgy a barázdán, a gránizon kell lépkedni. Egy kis tréfa egy kis komolyságba vegyítve. Mindjárt láttam ebből, hogy becsületes, magyar szellemű laphoz kerültem. Mert szépirodalmi dolgok írásával is megbízhatott volna. Minthogy ezekkel is foglalkoztam már és értek hozzájuk. De nem tette. Hiszen éppen azért színmagyar lap, hogy nem olyat dolgoztat velem, amihez értek, ősi magyar szokás ez, meg kell tartani. Szörnyen tetszett ez nekem és elvállaltam a «politikát». Pedig egy csöppet se vagyok politikus. Nem értek a mesterséghez. Sőt nem is hiszem, hogy mesterség. Kevésre tartom. Egy velünk született rossz szokás. Kevély vagyok arra, hogy huszonöt éve ődöngök a politika mellett, és mégse lettem politikussá. Az uborka két hét alatt megsavanyodik az eczetágyban, a medve egy év alatt válik apportírozó állattá az idomítók kezében, az angol ló öt év alatt veszi fel a ménes jellegét, amelybe belefutott, a fehér ember bőre, ha egy szerecsenyét toldják ki vele, két év alatt feketedik meg, de én huszonöt évig nem bírtam politikussá lenni. Milyen alapon is gerálhatnám magamat annak? Hát tartottam én beszédeket? Egyet se. Vagy hallgattam én beszédeket? Isten ments. Mintha kalapácscsal ütnék, kip, kip, kip, úgy érintik a Házban az örökké zümmögő, potyogó hangok ideges koponyámat. Különös dolog ez és fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mit is csináltam hát én a lefolyt évtizedek alatt a Házban? Figyeltem, ez az egész. Semmi egyebet nem csináltam, csak figyeltem, egyre figyeltem őket, a politikusokat, a képviselőtársaimat, mint ahogy órákig figyelem otthon a kis házi aquariumomban a viczkándozó halakat. Jártak mozogtak, beszéltek, kapaszkodtak s én néztem őket mint tárgyakat, mint az én tárgyaimat. Hajdanra, mikor még karczolatokat írtam róluk, sokszor azt képzeltem, hogy nem is csinálnak ők itt semmit, hanem csak értem vannak, hogy én mulassak, hogy megfigyeléseket tegyek rajtuk és gyönyörködjék a liliputi játékaikban, apró nagyzásaikban így jöttem rá végre, hogy a megfigyelés az én igazi mesterségem, tehát a programmom is az. Erről az oldalamról veheti a legtöbb hasznomat a szerkesztő úr. Engedje meg tehát, hogy a «Megfigyelések» gyűjtő czím alatt írhassak olykor a lapjába. , Mert nekem a megfigyelés már második természetemmé vált. A fület megvesztegeti a szépen csengő szó, az agyat egy jó argumentum, egy tetszetős gondolat, de a szemet nem lehet megcsalni. A szem szuverén. A szem nem engedelmeskedik senkinek, az nincs fölötte. Igaz, hogy néha olyat megfigyel, amit már mások előbb észrevettek, mint ahogy Antonius a Cleopatra-féle világtörténelmiség. .