Az Ujság, 1907. június (5. évfolyam, 130-142. szám)
1907-06-01 / 130. szám
r mányhoz, mikor annyira nem azonosítja magát a politikájával. A zsurnaliszta frazeológia ilyenkor azt mondja, hogy a helyzet tele van villamos feszültséggel. A frazeológia ezúttal a rendesnél ostobább, mert a hazugság nem villamos feszültség, s a hazugságok nem szoktak tisztító viharban kiegyenlítődni. Tény az, hogy a kormány bajban van s a koaliczió fél, hogy kormányával ő is bajba kerül. Ezt pedig nem akarják s éppen innen való a helyzet kritikus volta. Ugyanis a szolidaritás olyan munkamegosztást sugall a jó embereknek, amelyen előbb-utóbb össze kell veszniök. A kormánynak jutott a feladat, hogy a korona kegyeit vadászsza, ezalatt a pártok arra törekednek, hogy a nép kegyeit megtartsák. A kormány fölfelé hajlong, a pártok lefelé adják a kuruczot s kormányuk minden egyes udvaronczkodásához intranzigensül az öklüket rázzák. Az a czél, hogy fedezzék a kormány »lojalitását«, de az az eredmény, hogy a kormány nemzetietlenebbnek tűnik fel a saját többségénél. Ennek a többségnek jól esnek, hogy míg kuruczkodással biztosítja magának a szavazatokat, Wekerle labanczkodással biztosítsa nekik a hatalmat. Ám a gyakorlatban a dolog másképp sül el. A voksok is látják, hogy Bécsnek alázatosabb kiszolgálás nem kell a Wekerléénél, s odafönt is látják, hogy olyan rakonczátlan, legénykedő többséggel Wekerle nem tud helytállani vállalt kötelezettségeiért. Ebből ered azután minden egyes baj, s ez a felemás helyzet szüli egyre a hazugságokat. Nem furcsa-e, hogy minden javaslatnak, melyet megszavaznak, a megszavazók a legádázabb ellenzői ? Nem sajátságos-e, hogy noha soha kormányt olyan önzetlenül nem szolgált többség, soha annyi külön konventikulum nem alakult ki ? Nem abszurd-e, hogy amely pártok a közös czélokra egyesültek, folyton hadilábon állnak egymással éppen azokban a kérdésekben, melyeket közös czéloknak tettek meg ? Nem rejtélyes-e, hogy a kormány semmire sem ér rá, amire vállalkozott, ellenben mindig van ideje olyan dolgokhoz, mikre nem vállalkozott, s mikhez voltaképpen mandátuma sincsen ? Hozzájárul a helyzet hazugságaihoz, hogy a kormány nemcsak titkolni, nemcsak tagadni kénytelen mindent, amiben fáradozik, hanem munkájának éppen az ellenkezőjét kell czélul hirdetnie. így lett a kiegyezés megkötéséből a gazdasági függetlenség előkészítése, igy lesz a vasutas tisztviselők pórázra fogásából a tisztviselői kar függetlenítése a kormányhatalomtól, igy lesz a választóreform halogatásából a nemzeti eszme intenzív szolgálása, igy a horvátok etetéséből nemzeti érdekekkel az államjog tisztázása, az igazság kimérése nagyban és kicsinyben. Látja ezt a hazugságot mindenki, s ami a legérdekesebb, olykor be is vallja mindenki. S ha hire jár, hogy sokan a helyzetet tarthatatlannak látják, mert félnek tőle, ha jósolják, hogy az egymásra halmozott hazugságok súlya alatt a prolongált ígéretek lejáratának olyan halmazata áll be, melylyel szemben káoszt és szégyenletes bukást várhatnak csupán, akkor fölösleges is e híreket speciális valódiságukra nézve bírálgatni, mert ha csak kitaláltuk is, a föltételek, melyek nélkül nem is támadhattak, megvannak, mégpedig félreérthetetlenül. Bennünket pedig, mikor ezeket kifejtjük, senki sem vádolhat azzal, hogy hirdetjük azt, amit óhajtunk. Dehogy is óhajtjuk mi a koalíció bukását. A legnagyobb szerencsétlenségnek tartanak, mert ezek az urak képesek arra, hogy a miniszteri székekről, ahonnan a mérsékletet, a kellő előkészítés szükségét hirdették, egyenesen visszapattanjanak a boros hordó tetejére, azonnal követelvén mindent és silány kifogásnak minősítvén minden lehetőségi és czélszerűségi szempontot. Velük szemben igazán nem állhat meg kormány, mert nem engednek lélegzeni senkit magukon kívül. Másfelől pedig nem szimpatizálunk az urakkal annyira, hogy egy szimpla odábbállás árán kiengednék őket a vállalt obligóból. Sokszor mondottuk, most is ismételjük: nekik nincs joguk összeveszni egymással, nincs joguk sem egyenként, sem összességükben megszökniük, nekik helyükön kell maradniuk mindaddig, míg vállalt kötelezettségüknek meg nem feleltek, vagy erre képtelenek lévén, a nemzet annyira kiábrándul belőlük, hogy más, egészségesebb, reálisabb és becsületesebb politikai irány alakul ki, mely ellenük annyira erős, hogy a boros hordó tetejéről sem árthatnak neki. Ez a változás azonban időbe kerül, s egy úgynevezett tisztító vihar, mely a helyzet feszültségéből pattan ki, nem hozhatja létre. Beláttuk, hogy szó sem lehet többé az elszakadásról. Világos volt előttünk, hogy akaratunk ellenére egyre nagyobb vizárral kell haladnunk valami előttünk ismeretlen czél felé. Óh, mily nyugtalan ez az élet, sehol pihenés, megállapodás. Hová sietünk, miért mozgunk örökkön ! Miért nem különülhetünk a ránk nézve idegen víztömegtől finom, tiszta erecskévé, mely szabadon szel magának ösvényt a szennytelen, ragyogó homokkövek között ? Tán nagyon sokat kérünk ? A boldogságnak az az egyszerű, csöndes hona, mely képzeletünkben él, csak egyre távolodó emlék, elérhetetlen ábránd marad-e ? Ily forrongó gondolatok között két fekete szikla közé estünk, a nyirkos szakadék falai között idestova verődtünk, mígnem a fenéken egy idegen, nagyobb érrel egyesültünk. Ez faágak, mohos haraszt és rőzsék alatt folydogált, s a mi sáros áramunkat mint ismert, elkerülhetetlen rosszat fogadta, elválasztott bennünket egymástól s rendezte folyásunkat. Tisztább volt, mint mi, csöndesen és öntudatosan járt medrében, melyet láthatólag már régen vájt magának. Milyen teljesen más és szokatlan volt itt minden ! Az új vizet hidegnek éreztük, hidegnek, mint az a tudatos megelégedés a közös, sohasem változó útiránynyal. De hosszabb idő elteltével, midőn egy rétre kanyarodtunk be, összevegyültünk egy patak vizével, mely e miatt sárgásbarnává lett. Az unalmas sárréthez is kezdtünk hozzászokni. Bár ez nem volt oly kellemes, mint azelőtt szabadon a tiszta homokon, de ez is csak volt valami. A patak a réten átfolytában megnövekedett, s jól esett érezni, hogy egyre jelentősebbek leszünk s azt mondhatjuk : »mi« a nagy sárgásbarna víztömegről, melyen bakit kell átfektetni, ha valaki át akar rajta kelni. S azután ehhez járult még egy uj, eddig ismeretlen gyönyör. Beszélni kezdtek valami nagy és szabad dologról, aminek a neve folyam. Hogy valami határtalan és feneketlen felé sietünk, ahol szabadság vár reánk. Szabadság — mily izgató e gondolat! Mi az tulajdonképpen ? Vájjon kiszabadul-e a patak meredek partjai közül ? Saját kényét követheti-e ? Mennyi mindent el lehet feledni érte : a sok haszontalan csavargást, veszteglést, zuhatagot, csekét és sárrétet — a jövő biztató ígéretéért! Felhős, nedves és hüvös est volt, eső után, midőn ez megtörtént. Egyenletes, hatalmas fordulattal, mint a fölhúzott zsilipből, beleáramlottunk a folyamba. Ennek rohanó, nagy vize kissé meglassította emlését, mintha értésünkre adná, hogy szívesen lát bennünket, s mi észrevehetőleg meggyorsítottuk folyásunkat és igy, feledve a régi meredek partokat, vad rohammal hozzá csatlakoztunk. Üdv neked, szabadság! — szerettük volna kiáltani, de szennyes voltunkat titkolni akarva, hallgattunk, mert hamarosan beláttuk, mint kell viselkednünk mint vén folyónak. Semmi üdvrivalgás ! Ellenkezőleg : a folyamnak egész mivolta büszke elégedetlenség a határaival, bátor követelődzés, hogy maga szabja meg irányát. Mily sajátszerű visszhangja ez az én tulajdon gyermekkorom követelődzéseinek onnan a homokszemek közül ! S most azt látni, hogy ez a nagy, hatalmas folyó épp úgy érez, mint én egykoron ! »Arra megyek, merre nekem tetszik.« A szerény patak vize is föllelkesedett s útjában idestova szökdécselt. Mi mindnyájan egyek vagyunk. Többé nem panaszkodunk gyermekesen, hanem jogainkat zengedezzük a hatalmas folyó keblében. Oh, micsoda kéj, mily féktelen élet volt most ott a mi saját elégedetlenségünkben! El az útból minden akadálylyal! És mégis : jöjjetek akadályok, hisz várunk titeket! Rohanásunk egyre erősbödött. Ha az egyik hullám elmaradt, másik zúdult helyébe. Mindnyájan a középen akartunk lenni, ahol az áram legnagyobb volt s fölváltva győzedelmeskedtünk egymáson. S a roham növekedtében a kövek egyre több akadályt támasztottak, s itt-ott már forgatag keletkezett; a meder is szűknek és keskenynek tűnt föl. Az oldalt elmaradozó viz a szirtek mögött pihenő helyet keresett. De a középen levő viz fekete kígyóként siklott tova. Valami fenékkő akadt az útba.. Az áramot ez kétfelé szeli. Az egyik rész fölcsapódik s elborítja a követ; egy pillanatra fehér hab támad ebből s a fenékről sötét, komor áradat tör föl. A középső áram most kétszeres erővel ömlik előre. De körüle, mögötte és előtte már mindenütt fehérlő tajték forr . . . szirt, szirt! S most igazi akadályba ütődik a középáram is. Épp ott, ahol a roham leghevesebb, megint egy nagy szikla áll. A fekete víz megloccsan s fölugrik, mint a dühös csuka, a levegőbe. Hab freccsen mindenfelé, az örvények büszkén morajzanak s a mélyben tompa zugás kel. De még magasabbra akarjuk csapni hullámunkat. A forgatagunkban a nap ragyog, a mennyire hozzánk hajol, így ágaskodik a levegőbe a forrongó zuhatag; most saját énekünket zengjük, kidaloljuk szivet tépő gondunkat, elsziszegjük a vizek keserű panaszát. S panaszunkban vad gyönyör csendül meg : semmi sincs rajtunk kívül, senki sem hatalmasabb nálunknál, senkisem tud minket föltartóztatni, senki se kiálthatja túl morajunkat! Ez aztán már valami. Mik voltak ehhez képest a mi régebbi pocsolyaharczaink ? Ez A55 ÚJSÁG Szombat, június 1. BELFOLIO : A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, szombaton délelőtt tíz órakor ülést tart. A mezőgazdasági cselédekre vonatkozó törvényjavaslat tárgyalását folytatja. A király Budapesten. A főudvarmesteri hivatal ma értesítette a miniszterelnökséget, hogy a király a koronázás negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett istentiszteleten meg fog jelenni. Az értesítés szerint a király június hetedikén érkezik Budapestre.