Az Ujság, 1909. július/1 (7. évfolyam, 154-166. szám)

1909-07-01 / 154. szám

Csütörtök, 1909. július 1. AZ UJS­i­ tálására, hogy ma még csakugyan Kossuth Fe­­rencz a vezér, nem pedig Justh Gyula vagy a Holló—Batthyány—Sümegi-triász. A bank­csoport kieszelt ugyan egy födözéket a rá les­­kelődő gúnyolódás ellen, de védekezési állása nagyon is hevenyészett. Aláírási ívet körözött tagjai között, a­melynek­ élén Kossuth iránt való bizalmát hangoztatja, de egyúttal meg­ismétli azokat a követeléseket, a­melyeket a múlt heti ivén Kossuthtal szemben feladott. A mai aláírások arra szedettek, hogy ha a pártértekezleten a bankcsoportot megtámadják, erre az idén foglaltaknak határozati javaslat­képpen való beterjesztésével feleljenek. És mivel erre nem kerülhetett a sor, holnap, holnapután már nemcsak Kossuth tapintatáról fognak esz­mét cserélni, hanem Kossuth kapitulácziójá­­ról is. Mert hiszen ők rendületlenül bíznak Kossuthban és mindig készek feláldozni magukért Kossuthot.­ •­ Sajnos, a kibontakozás megoldása koránt­sem oly gyermekjáték, mint Kossuth pártjá­nak békepoharazása, éljen­ hangversenye. És a függetlenségi párt körében történtek mivel se könnyítik meg a bonyodalomból kivezető út feltalálását. Mert ezzel csak a lomtárba került tervek száma szaporodott. Az első volt a koa­­líczió fentartása. Kossuth akarta. Elbukott. Következett a függetlenségi párt kormányra juttatása Lukács László terve szerint. Félre­lökték, éppen ma. Időközben készült egy har­madik plánum. Függetlenségi pártra támasz­kodó függetlenségi kormány, pártonkívüli, de nem volt szabadelvűpárti néhány miniszterrel. Az erre vonatkozó memorandumot Bécsből tegnap küldték vissza Kossuth Ferencznek. Nagyrészt személyi okok játszották valamennyi tervnél a döntő szerepet. Hogy állunk tehát ? Aligha azzal a megújuló bécsi kijelentéssel nem kezdhetjük a helyzet való képének rajzát, hogy egy Kossuth-kabinet jövetele nem igen várható. — Már­pedig, — írják Bécsből — ha nem sikerül Kossuthot belevonni a kabinetbe, akkor a válság megoldása nem lehet parlamentáris és a koronának kénytelenségből parlamenten kivül álló minisztériumot kell kineveznie, a melynek élére Lukács Lászlót, vagy Khuen-Héderváry Károly grófot állítja. Egy parlamenten kivül álló minisz­térium kinevezése azonban csak növeli az alkot­mányos veszedelmet, annál inkább, mert képzel­hető és szinte bizonyos, hogy a parlamenti pártok, a­melyek most egymás között torzsalkodnak, a korona ellen való küzdelemben ismét egyesülnek. Nem a munkára, hanem a harc­ra. Ha ennek a parlamenten kívül álló minisztériumnak Lukács László kerülne az élére, kétségtelenül minden erejé­vel azon volna, hogy a konfliktusokat elhárítsa. Ez a feladat azonban, tekintve a homlokegyenest ellenkező párttörekvéseket, nagyon is nehéz. Ha Kossuth hajlandó is volna a mérséklet politikáját támogatni, Justh Gyula bizonyára mereven ra­gaszkodnék a teljes függetlenségi programra ke­resztülviteléhez. A helyzet nem ígér békés ki­bontakozást, különösen ha azt is tekintetbe vesz­­szük, hogy a képviselőház feloszlatása elkerül­hetetlen. A függetlenségi párton kívül a néppárt is értekezett ma és határozatából a koalíc­ió fentartásához való ragaszkodás olvasható ki. Mintha a párt csak a bankcsoport ugratása végett határozott volna. Lukács László ma este Bécsbe utazott, hogy holnap az uralkodónál jelentkezzék. Látni való, hogy a krízis sohá nem tarthat, helyesebben szólva, hogy az uralkodó a leg­közelebbi napokban, vagy két hét alatt végére szeretne járni. Erre vall az is, hogy nyári üdülésének kezdetét ismét halasztja, s ma már azt a hírt kaptuk, hogy esetleg j­úlius közepéig is Bécsben marad, leszámítva a Tauern-vasút megnyitása napját, Lukács László Kossuthnál.) Lukács László ma délelőtt tizenegy óra­kor felkereste a kereskedelmi minisztériumban Kossuth Ferenczet, hogy tőle írásban is átvegye a függetlenségi párt intéző­bizottságának el­határozását. A két államférfi­ egy óra hosszá­nál tovább tanácskozott. Lukács több kérdést vetett föl, a mire nézve bővebb felvilágosítá­sokat kért s Kossuth azokat megadta. A tanácskozás után Lukács az újságírók­nak azt mondotta, hogy átvette a minisztertől az intéző­bizottság üléséről szóló jegyzőköny­vet. Azon kérdésre, hogy mikor utazik Bécsbe, azt válaszolta, hogy ebben a­­pillanatban még nincs abban a helyzetben, hogy utazásának pon­tos idejét meghatározza, de valószínű, hogy még ma este. A kereskedelmi minisztériumból Lukács a Nemzeti Társaskörbe ment, a­hol Serényi Béla gróf és még néhány volt szabadelvűpárti politikussal beszélgetett vagy félóráig. A kereskedelmi minisztertől alig hogy tá­vozott, már nyomában volt Apponyi Albert gróf, a ki Lukács távozását Sz­­erényi József államtitkárnál várta be. Apponyi és Kossuth nagy beszédbe merültek, a­mibe később bele­vonták a minisztériumban időző Hoitsy Pált is. E tanácskozás után az a hír kelt szárnyra, hogy Kossuth biztosította Apponyit a vezér­­ség kérdésének határozott fölvetéséről és hogy nem fogja tűrni Justh Gyuláék ellen vezér­kedését. (Eső után köpönyeg.) Kossuth Ferencz kibontakozási memoran­dumát a kabinetiroda tegnap visszaküldötte. Lukács László egy hírlapírónak azt mondotta, hogy a függetlenségi párt intézőbizottsági hatá­rozatáról jelentést fog tenni a királynak, de hogy missziójának ez a része befejeződött volna, azt nem lehet állítani. — Minden a párt határozatának indokolá­sától, továbbá ő felsége elhatározásától függ — szólott ezután Lukács. — Sajnálja, hogy a függet­lenségi párt egyéb főembereivel való tárgyalásait csak tegnap délután kezdhette meg. Ekkor be­szélt Tóth János és Mezőssy Béla államtitkárok­kal, továbbá Holló Lajos és Batthyány Tivadar gróf alelnökökkel. Ha a viszonyok lehetővé tették volna, hogy e megbeszéléseket az intézőbizottság ülése előtt folytassa, akkor valószínű­leg más javas­latokat tehetett volna. De hát ez már eső után kö­pönyeg ! *. Kossuth Ferencz erre válaszolva, égjük fél­­hivatalosában kijelenti, hogy Lukács maga siet­tette a tárgyalásokat és hogy a függetlenségi párt sem akarta a király üdülését hátráltatni. (Justhék tanácskoznak.) - J A délutáni pártértekezlet dolgában dél­előtt Justh Gyulánál a képviselőház elnöki ter­mében nagy tanácskozás volt. Tíz óra tájban fölkeresték Justh Gyulát Batthyány Tivadar gróf, Teleki Arvéd gróf, Holló Lajos, Csizmazia Endre, Búza Barna, Mérey Lajos és még vagy harmincvan, a­kikkel Justh részletesen meg­beszélte, hogy délután mit csináljanak. Az értekezlet után Holló Lajos megláto­gatta Kossuth Ferenczet és csak akkor távo­zott a minisztertől, a­mikor Lukács László rajzottak a régi hangulatok s ismét elvonultak előttem a régi szenzácziók. A karácsonyi éjféli mise. A »Rorate« gyönyörű fugája. A Passzió komor hatása. A zsidók gonoszsága. Nagy ünnepeken a pazar gyertyaözön. Az orgona bugása páter Hennig mesteri keze alatt s az orgona bugásában a militáns és diadalmas egyháznak, a mártírok dicsőségének halle­­lulá­ja ...* S búgott az orgona most is, mint akkor s Urfelmutatáskor egyszerre elhallgatott, mint akkor. S a zene szünetelésével együtt egyszerre szünetet tartott emlékeim rajzása is. A jó kis konviktor eltűnt, s az azóta gyönyörűen kifestett modern templomban az élemedett férfi állt, ki oly messze elkalandozott a páterek­től s ifjúkori szanktuáriumától, s most az orgonaszünet alatt fölocsúdott ifjúkori em­lékeiből s egyszerre tudatára ébredt annak, hogy évek múltán teljesen megváltozott lélek­kel tért vissza ide, a jó Isten bocsátaná meg neki. Hosszú s nehéz tíz perez volt ez a szünet, és az agy többet működött azalatt, mint, mint... de hiszen erre nem is lehet össze­hasonlító mértéket fölállítani. Mintha a kon­­viktusi napoktól a második látogatásig letelt élet egyszerre pergett volna le előttem minden fejlődésével, filozofálásával, kutatásaival, vál­takozó meggyőződéseivel egyetemben. Az ifjú­nak, az ártatlan kis konviktornak személyes istene, megfejthetetlen szent háromsága, dog­mái, kedvencz szentjei, csalhatatlan egyházi kódexei, kárhozata és üdvözülése, paragrafu­sokba szedett szent bizonyosságai, kedvencz szentjeinek kedvencz csodái most is ott kóvá­lyogtak a tömjénfüstben a harmonikusan ki­festett templom boltívei alatt. És ott kóvá­lyogtak az azóta lett dolgok, uj meggyőződések és kételyek, s kavargónak mindaddig, mig az ideges lelki állapotnak szinte paroxizmusá­­ban vízióm nem támadt. Újra fölharsant az orgona, diadalmasan hirdetvén, hogy megtörtént az átlényegülés nagy csodája. Ez a szózat oly erős volt, hogy fölrobbantotta a templom tetejét. A mennyezet elrepült valahova, belátszott a tiszta ég s fönt a rengeteg magasban elvonult az egész teremtés víziója. Az ősanyag, a háborgó káosz, a tűztenger, a gömbölyűvé sűrűsödött föld, az első sejtek, az iszapban szuszogó ősállatok, végig az emberig és ennek változatosan gyö­nyörű és kínos fejlődése a mai napig. Mind­ezek fölött ragyogó fényességben egy káprá­zatos alak, a nagy teremtő, ki titokzatos nyu­galommal nézi a világtragikumot, melyet a fejlődés legjellemzőbb fonalává rendelt. Hogy mint habzsolják egymást a baczillusok, mint falják egymást a tenger mélyének szörnyei, mint pusztítják egymást az emberek s a nagy természet minden terén mint gázolja le az erősebb a gyöngébbet, melynek így kell tör­ténnie, hogy fejlődés lehessen. Az történt, hogy mindezt elhoztam magammal Kalocsára, s hogy meg ne feledkezzem róluk a jezsuiták templomában, vízióként jelentkeztek. Eljöt­tem az én uj istenemmel, új szentjeimmel és uj csodáimmal együtt. Szent Polykárpnak két­felé csapó máglyalángja nagy csoda. De még nagyobb csoda az, hogy mi lett a mozdulatlan ősanyagból. Megmozdult, gyönyörű érdekes­ség , külön gyarmatokká vált, s most mint ezernyi rovar zümmög a levegőben, mint vénasszony imádkozik kapcsos nagy könyvé­ből, a földre kuporodván, én pedig hangulatok­kal eltelve töprengek a kórus övezetei alatt. Ezzé fejlődött az egykori ősanyag, a tűz­köd. Isteni nagy csoda, minden szentek csodá­jánál sokkal fölfoghatatlanabb csoda. Az ős­anyag szanaszét oszlott ösztönökkel, gondola­tokkal, öntudattal bíró élő­lényekké, az örök erő millióféle formában fejlődik végig a vilá­gon, de ez a sok rész mind együvé tartozik, mind egy a nagy Lógóssal, vagyis mi egyek vagyunk az Atyával, mint a­hogy nem is áll­hatunk kívül rajta. - - T. S mikor az élemedett ember mindezt el­gondolja, kicsinységében összezsugorodik s job­ban érzi Isten kimondhatatlan fenségét, mint mikor kis konviktor korában imádta őt. Mind a kettő imádság, mindkét féle csodák csodák, mind a két hit hit, s döntse el az Úr, hogy melyik kedvesebb neki. A vénasszony motyo­gása-e, vagy az én határtalan ámulatom. Vagy mind a kettő kedves, mert az Úr mindent megért, fő neki a lényeg, s mellékes minden szertartás és ritus. Az a fő, hogy sejt­sék meg őt s keressék. Némelyek örökre ott maradnak a templomban, s csakis ott keresik. Mások messze kalandoznak s a szitakötő szár­nyának libegésében látják meg. Kinek van igaza ? ... Ite, missa est, a viziónak vége volt, kimentem a szabad levegőre, a ragyogó nap­fényre, s még aznap elutaztam, hogy soha többé vissza ne térjek oda. A templom a régi válto­zatlan hangulatokkal, a régi néppel, a jezsui­tákkal, a rítussal, szentekkel és csodákkal együtt ott maradt. 3

Next