Az Ujság, 1909. július/2 (7. évfolyam, 167-180. szám)
1909-07-31 / 180. szám
Budapest, 1909, VII. évfolyam, ISO. szám. Szombat, július 31 SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54.sfc Telefon 16—10. , KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. estelon 162—53 és 58-03. üleszjelen hétfő kivételével stintlon nap, Ünnep után is.. Előfizetési árak : Egész évre ........ 28 k. — f. Félévre .. _ ... .. 14 » — » Kegyedévra _. 7 » — » Egy hóra __ 2 » 40 « Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. A hódoló sajtó nem győzi eléggé kiemelni Ozterényi abbeli mondásának nagy jelentőségét, hogy akinek autonóm vámtarifája van, annak külön vámterülete is van, s így a koalíció az autonóm vámtarifával voltaképpen már megteremtette az önálló vámterületet. Ez az az okoskodás, melynek alapján bebizonyíthatjuk akárkinek, hogy nem ember, hanem viziló, hogy nem két lábon jár, hanem három fejen, ez a módszer az, amelynek alapján a német professzor elmerülvén munkájába, nem vette észre, hogy sült libáját megette a kutya, aztán éhségében fölocsudván, a csontokra mutat, mondván : a libát behozták, a csontok itt vannak, ergo megettem a libát. S megelégedetten pipára gyújt. — Hát csak legyen meg igy az önálló vámterület s gyújtsunk pipára, hiszen a csontok csakugyan le vannak rágva, a kvótát fölemeltük érte, mit az ördögbe kell meg tennünk a gazdasági önállóságért, ha nem pipára gyújtani ?* Brassói beszámolója után az okos és jószivü Szterényi természetesen Wiesbadenbe megy a mindenható Kossuth Ferenczhez. Nagy oka van erre. Brassóban aratta ugyanis azt a sikert, melyet a legjobb akarattal sem csempészhet Kossuth Ferencz dicskoszorújába. A mindentudó államtitkár ugyanis sohasem mondott még semmit, amit nem Kossuth Ferencznek tulajdonított volna. Miniszterem megbízásából ... Kossuth Ferencz ő exczellencziája meggyőződése szerint... stb. Brassói beszédét, mint beszámolót természetszerűen csak a saját hevében mondhatta el s most neki erről kellene a csöppet sem hiú és féltékeny Kossuthot meggyőznie. Attól, tartunk, nem sikerül neki, mert Kossuth, ha az ő dicsőségéről van szó, nem ismer lehetetlenséget — másoknál.* Jó Josipovich Géza horvát miniszter állampszichológiai titkot árult el. A képviselőház, szerinte, sohasem járulna hozzá, hogy a magyar nyelv az államvasutak horvát vonalain száműzve legyen, de a békesség kedvéért hallgatagon mindent eltűrne. Arany igazság. Vannak dolgok az emberi életben s ezeket illetlen dolgoknak szokás tartani, a miket mindenki megcselekszik, de senki sem szól róla. A nemzeti politikusok pláne e szerint az axióma szerint élnek : megtenni lehet, csak megmondani nem. Az utolsó órák. (Petőfi-emlékek egykorú levelekben.) Közli Váradi Antal. Még mindig ott lebeg a fekete fátyol Fehéregyháza síkja fölött. Ki tudja ? ... Ki látta ? . .. És pedig egy nemzet kiváncsi rá, a kíváncsiság legszentebb nemével : a rajongó, forró szeretet kíváncsiságával, a melylyel megőrizzük szeretteink egy hajfürtjét s egy rögöt a sirhalmuk dombjáról . . . De hát hol az ő sirhalmának a dombja ? . . . Hányadmagával dobta mély gödrébe az orosz pribék ? . . . Kifosztották, levetkőztették, félig élve dobták rá a hullákat.... Ilyen szörnyű legenda kering. Oly jól esik mégis egy-egy kis sugár, amely ebbe az éjszakába téved. Ilyen sugaracska a Gobóczy Károly levele, amelyet sok részében kétségbe vontak, helyreigazítottak, — majd közlöm ezeket az igazításokat is — de a maga egészében mégis rendkívül érdekes marad, mint a csata egyik szemtanújának írása. így szól : »Csatár, november 8. 1860. Petőfi Sándor haláláról a többi adatokhoz én is, ha nem is bizonyítványt, legalább egykét gyamokot hozok. Ugyanis 1849-ik évben — augusztus elején lehetett — a harmincnegyedik honvéd zászlóaljjal mint annak egyik őrmestere érkeztem meg a havasokról Maros-Vásárhelyre, hol a Segesvárnál megtört sereg várakozott az öreg Bemmel reánk. A megérkezésünket követő napon Bem, bár roncsolt testtel, betegen, csak kocsijában ülhetett, bennünket a többi összpontosított hadcsapatokkal Szeben felé sietni késztetett. Nagy-Selyk községen túl haladtunk, — a mint emlékszem— midőn huszárjaink egyike az út melletti csekély kis földhányásra mutat, azon nyilatkozattal, hogy : Petőfi ott fekszik. Önkénytesen ragadtam meg a huszárt e szóra s el nem rejthető zavarral, mint ki Petőfinek régóta bálványozója valék, tudakolom : mi történt Petőfivel ? . . . Férfias-komolyan s a meggyőződés hangján mondá erre a huszár : »Tegnapelőtt — tehát a vesztett segesvári csatánál későbben — néhányan a huszárok közül erre jöttünk, hogy a csatából eltévedt magyarokat gyilkolgató szászokat megfenyítsük s Petőfit a szászok által meggyilkolva (?) találtuk itt«. »Karddal, körömmel ástunk neki egy kis gödröt s úgy húztuk reá azt a földet ott . . .« És ez esetet — írja Gobóczy Károly — egy másik huszár is bizonyította.« Erre újra következtek a legvészesebb órák, napok . . . Kiki önbajával volt elfoglalva. Ezerek elhulltak, ezereket a mindenütt mutatkozó vérnyom, majd az ország bukása tett néma busongókká s Petőfiről mindenki, — kivált a menekülés, a hontalanság első napjaiban — még saját dicsősége is hallgatott. »Keressük porát most az újra viruló hazában, porát, palástját, mert ő maga, mint Illés, élve égbe ment. . .« Ezzel az extázisban elhangzó szavakkal végződik a levél. Ugyanekkor a Vasárnapi Újság feladatául tűzte ki, hogy összeszed minden adatot, amely a költő eltűnésére vonatkozik. Az erre irt levelek egyike a Szőllősi Balázsé is, amely megérdemli a közlést. E levél Mármarosszigetről van keltezve, november 8-ától. Ő sem szemtanú, de értesülvén a nevezett újság felhívásáról, nyilatkozni akar. Elmondja, hogy »1850-ik év július havában Nagybányán időzvén, meglátogattam ott a még akkoriban életben volt Hatfaludi Elek urat, kinél éppen a sok áldozatról folyván a beszéd, én különösen fölemlítettem a Petőfi Sándor elestéből eredt irodalmi veszteséget. Hatfaludi úr az ottani bizalmas kört megnyugtatva oda nyilatkozott, hogy ez iránt nyugodt lehetek, mert Petőfi Sándor a segesvári csatában nem esett el, mert még 1819-ben késő őszszel a Szilágyságban fekvő bölcskei lakában több napig időzött nála. S midőn én a személyben való tévedésre figyelmeztettem, becsületszavára erősítő, hogy ő Petőfi Sándort azelőtt ismervén személyesen, személyeit nézve nem tévedhetett. E szerint örömest hiszem annak a segesvári csata utáni életben maradását, hogy azonban lelki bánata és keserves bujdoklása közepette nem lett-e, ismeretlenül, csakugyan a forradalom áldozata, azt állítani nem merem. Okát rejtőzésének, ha még életben lenne, nem képzelhetem . . . Míg tehát Petőfi számára babérkoszorúval díszített szabadságoszlopot emelhetnénk, várnunk kell, míg e történet biztos alapú adatával fel lesz világosítva az e részben létező kétely és bizonytalanság.« Így reménykedtek, sőt hittek az öregek. Ki is tudta volna elhinni egy szóra, 1850-ben, egy évvel a fehéregyházai csata után, hogy a »Talpra magyar !« költője — nincs többé . . . Egressy azt mondja erre a levélre, hogynincs ugyan oka a levélíró adataiban kételkedni, de olyan emberrel akarnának már végre találkozni, aki egyenesen kimondaná : Az utazó halálfélelem. A fehér czárhoz régen nem volt szerencséje Európának. Ő minden oroszoknak alkotmányosan korlátlan ura, de ez a moszkovita stílusú hatalom, bármily határtalan legyen különben, arra képtelen, hogy a biztonság érzetének nyugalmával ajándékozza meg a czárt és családját. Örökös a rettegésük a halált hozó merénylettől, ami kínszenvedéssel teljessé teszi életüket mérhetetlen birodalmukban, gazdagságtól ragyogó palotáikban. Az észbontó, idegromboló félelem azonban annak is útját állotta, hogy a czár idegenben keressen enyhét adó pihenést, bár csak rövid időre is. II. Miklós sok év óta azért nem merte elhagyni Oroszországot, mert attól tartott, nem egészen alaptalanul, hogy soha többé viszont nem láthatja a szent Rossziját, vagy azért, mert útközben életét veszik, vagy azért, mert távolléte alatt diadalmaskodik odahaza a forradalom és trónját veszi. Peterhofban és Czarszkoje-Szelóban viaskodott tehát a halálfélelemmel, míg az idén végre mégis útra kelt, hogy az idegen uralkodók látogatásainak viszonzásával eleget tegyen az udvariasság ellentmondást nem tűrő törvényeinek. Mi idézte elő ezt a fordulatot ? A félhivatalos magyarázat, amelynek mindenre megvan a maga nagyképű sablonja, azt mondja, hogy az orosz birodalom belső konszolidálódásának biztató jelét kell látnunk a czár külföldi utazásában. Az udvari pletyka viszont azt suttogja, hogy a czarevna »idegessége« teszi elkerülhetetlenül szükségessé az otthon elhagyását. A czarevna ugyanis búskomor lett az örökös rettegéstől és arra nem bírható rá, hogy egyedül utazzék el, mert fél, hogy távollétében érheti valami baj czári urát és gyermekeit. Így született volna meg a hivatalos látogatások terve, amelyek alkalmat nyújtanak arra, hogy a czár és czarevna együtt elhagyják barátságos hazájukat, ahol szünetlenül leselkedik reájuk a halál. Nem kutatjuk, hogy melyik magyarázat jár közelebb az igazsághoz. Megelégszünk magának a ténynek konstatálásával, hogy a czári pár utazik, mégpedig egyszerre sokat utazik. Norvégia, Svédország, Dánia, Németország, Nagy-Britannia, Francziaország, Olaszország, Görögország. Lapunk mai száma 28 oldal.