Az Ujság, 1911. október (9. évfolyam, 233-245. szám)
1911-10-15 / 245. szám
! Vasárnap, 1911. október II. __________AZ ÚJSÁG__________ — Kedden este fogorvosomhoz mentem fel — mondotta — és midőn a lépcsőházba értem, észrevettem, hogy az az öreg asszony, a ki velem együtt popziense a doktornak, a földről valami csillogó tárgyat vesz fel és hirtelen zsebre dugja. Gyanúsnak tűnt előttem a dolog és kérdőre vontam, mert gyanítottam, hogy valami idegen értéktárgyat dugott el előlem. A kapzsiság ördöge vitt rá, hogy megalkudtam a talált kincsen azzal az öreg asszonyéval, akit közelebbről nem ismerten. Mind a ketten elsiettünk a zálogházba és, a kölcsön összegen megosztozkodtunk. Könnyű elképzelni , hogy e szavak mily csillapító hatással voltak a férj felkorbácsolt lelkére. A megőrüléshez közel álló ember kissé megnyugodott ugyan, de teljes lelki nyugalmát csak ma nyerte vissza, amikor két nap múlva a tolvaj maga is töredelmes vallomást tett. A kárvallott úriasszony visszakapta az ezernégyszáz koronát és igy megint teljes birtokába jutott elvesztett boutonjának. A két másik nő ellen jogtalan eltulajdonítás czimén megindították az eljárást. (fjj ____________________________________ib v’ SZÍNHÁZ. ZENE. lif és laza. Egy nép tragédiája, irta Schönherr Károly, fordította Garvay Andor; előadták aVígszínházban' . 1911 október 14-én. Schönherr Károly Glaube und Heimat, czimü színművének első hitét egy bécsi újságbólvettük, mely egyes felvonásokat közölt belőle, mint jelentékeny és feltűnő műből. Érthető kíváncsisággal olvastuk e közleményeket , a műnek világgá hirdetett preceellencziáját azonban belőlük kivenni nem tudtuk. Aztán előadták a darabot Bécsben , rengeteg sikerrel. Utóbb ismét Berlinben , tenger nagy sikerrel. Amire pedig Bécsben és Berlinben rányomták a remekmű billogját, arra nézve a többi Német- országnak nincs többé felszólalása, annak mindenütt tetszeni muszáj. Kedves, pajkos Bródy Sándorunk, ki úgy mer írni, mint tollának a hegye termett, ezt a körülményt úgy okolná meg, hogy »mert különben : Czoki, ripacs !« A darab tehát — a szokásos kifejezés szerint — mindenütt egekig ment. A walkürökhonából aztán Staakmann lipcsei kiadó ismét lehozta, a földre és kinyomatta számtalan példányokban. Az, mely előttünk fekszik, a hatvanadik ezerből való. A kisviharban ránk zúduló eme tények súlya alatt elolvastuk a könyvet és — megváltjuk — némileg kiábrándulva tettük le kezünkből. Nem találtuk meg benne azt, ami a mű fényes sorsát igazolná. Elmondjuk az egy nép tragédiájáénak tartalmát. A Reformáczió ellen irányult vissza hatás korában, tehát a tizenhetedik században, igen szigorúan bántak el a luteránusokkal Ausztriában. Egy-egy tetőtől-talpig vasba burkolt katona, »az ádáz lovas« kivont karddal járta be az Alpesek falvait és könyörtelenül kergette ki az eretnekeket, kik nem akartak visszatérni az igaz hitre. Dobszó hirdető jöttét, parancsát. Akik nem engedelmeskedtek neki, kénytelenek voltak eladni telküket, házukat és minden el nem vihető ingóságukat, aztán pedig hirdetetthatárnapon kitakarodni az országból. A Rott-család házában találjuk meg képét e rettentő üldözésnek. Ide jönnek a sógorok, roskai nők, szomszédok panaszkodni, hogy a kivándorlás parancsa rájuk ki van mondva. Itt tudjuk meg, hogy a ház gazdájának, Rott Kristófnak öcscse, Péter, már földönfutóvá lett és valahol az idegenben jár. Itt kapjuk meg képét annak is, hogy ezek a szegény parasztok mily erősen és mily makacsul ragaszkodnak a földhöz, mely őket eddig táplálta és mily rémülettel tekintenek a jövőbe, mely rájuk nézve egyenlő a végpusztulással. Rott Kristóf maga is protestáns , de — bármennyire testeik is gyávaságát — nem vallja meg ,nyilván. Nem vallhatja meg, mert itt él házában atyja, a nyolczvan éves Vizkóros aggastyán, ki semmi szili alatt sem akarja elhagyni a földet, melyet elődei ötszáz éven át birtokoltak, úgy sem él soká; tellát itt akar meghalni. Aztán pedig Kristóf felesége lelkesen ragaszkodik a katolikus hithez ; ezt tehát itt kellene hagyni. És végül hová vigye e zaklatott ember a nyomorba egyetlen kis hat, a »verebet«, azt az édes, csinos, ínaianczos és már is szilárd jellemű emberkét, kit úgy szereti mint a szeme világát? Kristóf nem tehet hitvallást. Fölemeli a padló egyik deszkáját, kiveszi alóla a rejtett bibliát, de hiába keres benne vigaszt. A biblia csak azt mondja, hogy »az Úristen kiveti azokat, kik sem melegek, sem hidegek«. Kristóf tehát csak bánkódik és kesereg. Mikor azonban a császár lovasa, egy kard, szúrással megöli a szomszéd Sandpergernét,aki nem akarta kezéből kiadni bibliáját, akkor Kristóf tovább nem bírja fájdalmát. A vérben fetrengő holttest mellett felegyenesedik, és nyíltan megvallja, hogy ő is »a tiszta evangélium és az isten hamisítatlan szavának híve«. Ennélfogva Kristóf is kénytelen lesz a vándorbothoz nyúlni. A második felvonásban a varga már talpalja és szögezi a vándorútra készülők csizmáit ; a földéhes, gazdag Engelbauer pedig megveszi Rotték házát és földjeit; a kóborló testvér, Péter hazajött egy harapás kenyeret koldulni, mert bárhol jár, lelke mindig csak ide húzza vissza. A beteg aggastyán nem akarja fiát a házban megtűrni, nehogy saját biztonságát veszélyeztesse. És mikor a császár lovasa Pétert megismeri, azonnal el is kergeti újra az idegenbe. Rottné pedig együtt marad férjével, elvándorol vele. Fiukat majd a nagyanyjánál hagyják, míg felnő. Aztán majd utánuk jő. A harmadik felvonásban — a kitakarodás kora reggelén — a taliga már készen áll az udvaron. Párnák vannak rajta a haldokló aggastyán számára, ki mióta meghallotta, hogy a meghalt protestánsokat nem temetik el, hanem a kutyapeczér dombjára vetik ki, nem akar itt maradni, hanem elmegy fiával. Minden el volna tehát intézve. Csak az önérzetes, vastagnyakú gyerekkel, a fegyelmezetlen kis »verébbel« van baj. Az nem akar itt maradni. Az apjával akar menni,habár ez a császár parancsának ellenére volna. Mert a gyermekeket itt fogják, hogy őket az igaz hitre visszatérítsék. És midőn a vasas katona üldözőbe veszi, a merész ficzkó belehanyatlik a zajló patakba. A sebes ár oda vágja a malom kerekéhez és Kristóf a szegény »veréb« holttetemét húzza ki a hullámokból. Ez aztán túlmegy a nemeslelkü Kristófnak is béketűrésén. A szivén sebzett apa mint a fenevad ugrik neki a kegyetlen katonának; földre teperi, torkon ragadja és fojtogatja. — Itt a kardja! — ordit a Rottné — vágd agyon mint a borjút! — Nem, — hörgi Kristóf csikorgó fogai közül — a kard nem parasztfegyver. A szekerezét! Már feje fölött forgatja Kristóf a szekerezét, mikor a katona fölkiált: »Szent Szűz Mária! Mint fiú szólgád halók még ! Ekkor Rott Kristóf karja lehanyatlik. A paraszt szégyenkezve, lassan ereszti el a katonát. — Nem, — mondja — nem igy. Krisztus parancsa nem megy vérre’. A paraszt, kinek apja már előre eltántorgott, a taligára fekteti gyermeke holttestét és az asszony fölemeli a taliga rudját. - Indulás előtt Kristóf kinyújtja kezét, a katona remegve ragadja meg. A taliga már messze jár az ország útján, mikor a »lovas«, ki sokáig bárpult a távozók után, vad mozdulattal tapos rá kardjára és összetöri. Ez a végső jelenet igen hatásos. A darabnak ezen jelenetében és ehhez hasonló szenvedélyes jeleneteiben azonban hiába keressük a drámát. Nem találjuk. Ne vakíttassuk el magunkat a ravaszul számított külsőségek és a festői részletek által", melyek képet adhatnak ugyan, de drámát nem. Mi is ennek a darabnak a cselekvése ? Az első felvonásban látjuk, hogy ki fogják kergetni Rottékat, úgy, mint a többieket. A második felvonásban csakugyan kikergetik Rottékat, mint a többieket. A harmadik felvonásban tényleg ki is kergetik Rottékat, mint a többieket. . Ahol a mese megkezdődött, ott meg is állt. És áll a darabon végig, egész az utolsó jelenetig. Nincs semmi evolúcziója. Az emberek benne hol akarnak, hol nem akarnak ; de nem cselekszenek semmit; nem küzdenek . Csak szenvednek. Ami történik, az lelkükben történik; de tetté nem válik; jelenségbe nem lép. — ■ ■ Igaz, hogy" e darabban az egymást ’követő’ genre-képek fonalán erős színekben tartott, sőt gyakran igen durva leírását kapjuk a vallásüldözésnek. De ez a szerzőnek inkább epikai és deszkriptiv tehetségére vall. A drámaírói művészetnek ehhez semmi köze. . — A mit e darabban látunk, az kizárólag pogrom. . . m . A pogrom gazság, de nem dráma. A genre- és milieu-festés dolgában pedig Sebőt** herror jóizlése iránt is nagy kételyeink támadtak. Ide iktatjuk a darabnak bekezdő öt sorát, szóról szóra ítéljen az olvasó ! (A függöny szétválik. A színpad jobboldalán nagy karosszékben ül az Öreg Rott, háttal a közönséghez. Előtte kuporog a felcser, ki a beteget bajnálja.) Megszólal az Öreg-Rott: Felcser ! A hasam feszül mint a doh. A felcser : Meghiszem !.. t. Öreg-Rott! Vizkóros vagy ! Mindjárt megkönnyebbülsz , már megfúrtalak ! Öreg-Rott: Ereszd ki a vizet, hogy megint szuszoghassak! A felcser: Csurog már ! Csak maradj veszteg ! . .. Hát mit szólnak ehhez? Ez a beköszöntő. Erre kritikánkat két szóban foglaljuk össze, mégpedig németül, hogy esetleg Schönherr úr is , megérthesse : Pfus Teufel! Ezek után joggal kereshetjük, hogy mi okozta a darabnak nagy, sőt tenneményszerű sikerét a né-*meteknél, kik, műveit náczió létükre, mégsem lelkesedhetnek egy színpadi műért csupán azért, mert nincs benne drámai Nézetünk szerint a németek szokatlan nagy felbuzdulásának két oka van. Berlinben a tárgy ragadta meg a lelkeket, a luteránusok üldöztetése a katolikusok által. Ennek vértől csepegő, kíméletlenül riasztó képe nagyon az emberek szívéhez szólt. Ilyet még nem igen láttak a luteránus Rómában. Felmagasztalták tehát. Ez a darab! Ez igazat beszél ! Hurrah! Bécsben pedig Anzengruber kora óta oly ritkán hallották színpadon az alpesvölgyek derék és erőteljes parasztnépeinek szelíden agglutináló, édes, lágy dialektusát, hogy ez alkalommal nagyon megörültek kedves zenéjének. Hogyne tetszenék a darab, melyben igy beszélnek : »Sei froh, dass du s’weib Jos bist, die Beisszaug’! Hat erst vor drei Wochen auf dein Schäd’s ein Schüssel zerhaut! I han dich z’samm’ g’flickt!« Hát nem szép ez? Hát lehetséges, hogy ez ne tessék ? Így lehetett, képzeljük, Bécsben és Berlinben.