Az Ujság, 1912. február/1 (10. évfolyam, 27-39. szám)
1912-02-04 / 30. szám
16 esetegeit vitattuk meg, — egyszerre megszólalt a telefon. Egy mély hang — Binder Sándor kilenczszáztizennyolcz számú rendőr — jelentette: — Az Aréna-útról beszélek. Márkusnét és leányát megtaláltam. Hatvanhét alatt béreltek ma délelőtt szobát bizonyos Vorák Antalnénál özvegy Kovács Istvánná és leánya álnév alatt. Három napra vették ki a lakást és kifizették előre az árát. Tagadják, hogy Márkusék volnának, de beismerik, hogy széngázzal meg akarták magukat mérgezni. — Hozza be őket kocsin ide, a főkapitányságra, — utasította a rendőrt Tabakovics kapitány, aki mindnyájunkkal együtt nagyon megörült, hogy oly hamarosan sikerült még élve kikutatni a szökevényeket. — Persze, — folytatta felénk fordulva, — álnéven szálltak meg. Érthető is, hogy a rendőr előtt tagadják kilétüket. No, de majd kivesszük belőlük az igazat. Negyedóra múltán előttünk voltak az életuntak : egy magas termetű, de sovány, szőke aszszony, meg egy kis leány, aki szintén szőke volt, csak hogy mindössze öt esztendős lehetett. Valamennyiünknek feltűnt, hogy a táviratban kapott személyleírás sehogysem illik rájuk. — Miért akartak meghalni ? — kérdezte résztvevő hangon tőlük a rendőrkapitány, akinek éppen úgy, mint nekünk, az volt az első gondolata, hogy bizonyosan hamis személyleírást közöltek velünk. Előfordult már üyesmi is. — Férjem nagyon rosszul bánt velünk. Hónapok óta nem jár rendesen haza és nem gondoskodik rólunk. Szeretőt tart, aki miatt elhanyagol minket. — Maga azt mondta ott, ahol ma szobát bérelt, hogy özvegy ... — Igen. Csak azért, hogy ne érdeklődjenek az iránt, miért nincs férfi kíséretünkben ? — Más nevet is azért mondott, Márkusné ? .— Nem vagyok Márkusné. Becsületes nevem Kovács Istvánná. Minek tagadnám? Hisz bevallom, hogy leányommal együtt meg akartam halni. A jól besütött kályha csövét elzárni és ... ! — Hol laktak azelőtt önök ? — Rákospalotán. Volt egy kis házunk, de férjem elherdálta. Tegnap árverezték el. Csordultig telt meg a keserűség pohara, ez a körülmény volt az utolsó csepp. Végtelen szomorúsággal, könnyezve adta elő ezeket az asszony és oly meggyőzően beszólt, hogy hinni kezdtünk kilétét illető állításában. Teringettét, de akkor csudás, igazán ritka véletlen történt: a rendőrök egy életunt anya és leánya kutatása közben egy másik boldogtalan nőre bukkantak, aki gyermekével együtt a halálba készült és akiket az mentett meg, hogy közben, míg életük kioltására megtették az intézkedéseket, beleakadtak abba a nagy hálóba, amelyet a rendőrség vetett ki a másik két nőnek a megmentése végett. És tényleg úgy is volt. Este tíz órakor megjelent a főkapitányságon Márkus Sámuel és kétségtelenül igazolta, hogy a két nő nem a hozzátartozója. Tabakovics kapitány erre elbocsátotta őket, de előbb becsületszavát vette Kovácsnénak, hogy lemond minden sötét szándékáról, azonkívül pedig még az éjjel folyamán előkerítette a férjét, akinek lelkére kötötte, hogy békítse ki feleségét. A háló különben eredeti czéljának megfelelően is kitűnőnek bizonyult: Kovácsné az inspekciós szobából még ki sem tette a lábát, a midőn megjelent Wagner detektív és a rendőrkapitány elé állította az igazi Márkusnét és leányát. Anya és gyermeke a Váczi-körutc 82/a száma alatt a Meran-szállóban laktak. Az asszony éppen búcsúleveleket irt rokonainak, amikor a titkosrendőr a szobájába toppant. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1912. február 4. Márkus Sámuel negyedórával később, érzékeny családi jelenet után, boldogan hagyta el kibékült felesége és leánya társaságában a főkapitányságot. Mind a hárman ma reggel utaztak vissza Szatmárnémetibe. (fj) A ,fózsef. — Az Újság tudósítása.• Lovakról nincs ilyenkor szó, ródli- és korcsolya verseny tudtommal e napokra nem volt kiírva. A bálokban pedig ? Istenem, ki tudja, hogy a bálokban ki győzött. Talán az a fiatal leány, aki legtöbbet tánczol — annak nincs nyugta sehol. És a legduhajabb fiú hajtja könyökét reggelre a márványasztalra. Másutt van most nagy verseny, izgató élethalálküzdelem. A nagy, sűrű ablakos, malter-falu házakban. A munkátlanság, az étlenség, a hidegség tanyáin, ahol a gond heti ágyakon vivődik a kétségbeeséssel. Mit resteltem bevallani: egy héten belül harminczegy kétségbeesett ember, vagy embernek levele keresett fel. Ennek a harminczegy nyomorúságnak versenyét írom le, hogy ki győzött ? Hogy indult el a starttól és — örülnie kell — az övének ítéltem a legnagyobb nyomorúságot. Örülnie kell, mert hiszem, most már csak muszáj rajta segíteni, hogy annyian fogjuk tudni futását. Egy levél jött a szerkesztőségbe, szó szerint a következő: Tekintetes szerkesztőség ! A nyomor és kétségbeesés ragadja kezembe a tálat, gondolom még talán ez után találok menekvés két kis leánykásnál az éhen halástól. Én egy nyomorék tehetetlen asszony a ki csak mankó segéjével tudok ide oda biczegni, a férjem ki hoszu időn keresztül betegeskedet Deczemberbe meghalt és itt maradtam a neveletlen gyerekei, a nyomor és kécsegbe esés közöt. A három már el van hejezve de én és a két kicsi majdnem élben halunk. Igaz hogy talán a kis leányokat a jó szivü emberek elfogadnák de mi lesz velem a ki segbség nélkül tehetetlen. A nagy Tétényi előjáróságot meg kéretem könyörögtem hejezenek el valameyik kórházba de ők azt modják a kórházakba nincs ésj várjak és igy várok Deczember 5 óta, a mi kis holmim eladható és meg vétek enek az árából eldegültünk edig a bizony nagyon kevés volt de most már az a kevés is el fogyót a még soká tart el veszünk mind a hárman. A Budapesti előjáróság is elutasít hogy ez nem ide tartozik az ezem meg nem intézkedik hát hová legyek mit tegyek én a tehetetlen nyomorék beteg aszony, így kell vesznem ebe a penész odúba. Még ez a végső reménységem. Könyörgöm a tekintettel szerkeztőséghez lenének olyan kegyesek nyilvánoság elé hozni helyzetem, talán lesz olyan nagylelkű olvasó aki ki tud eszközölni egy kis helyet számomra a Budapesti sok kórházak valamelyikébe, és igy meg leszünk merve az éhen halástól és a nyomortól. egy nyomorék anya és két kicsi leány könyörög esd a nagy lelkű emberek pártfogásáért. özv. Misik Károlyné Barcs gábor telep 14 utcza vitolsó kőház. A Baross Gábor-telep felé, a,Gellért-téren kell felülni a budafoki villamosra s miután Budafokot is elhagytuk s a budafoki borpinezeket, egy nagy pusztaság közepén áll a Baross Gábor-telep. Kis favázas és földszintes kőházak, valami kerttelen szabad területekkel, a melyeken itt-ott egy csenevész fa van. Jól messzire, csak így hívják: a 14-ik utcza, annak a régiben csakugyan ott van a kőház. A ház akkora, hogy két lakás van benne, egy lakás : egy szoba, konyha. A hátulsó özvegy Misik Károlyné tulajdon része. Mikor az ura, öt évvel ezelőtt még kovács volt a Ganz-gyárban, akkor vetette meg velük a házépítő láz ezt a viskórészt havi 27 korona részlettörlesztéssel. Az ajtó be van dagadva, ahogy benyomom, nedves, rossz szagú, de csak hideg levegő csapja meg az orromat. Dél van. A hideg kis vaskályhán egy fazék, benne apró, valamikor megfőtt, most már zöldszínű és dohosszagú hideg krumplicskák. Benyúlok a kályhába, biz itt napok óta nem égett tűz, hamu kevés van benne és egészen kemény. A szobában egy ágy és egy másik ágynak a vaspántjai, aminek fáját már feltüzelték. Egy rozoga bőrdivány, egy rossz láda, aztán egyéb semmi. Az asszony ott ül a díványon, mint valami princzesszin, akinek immár semmi dolga nincsen. — Maga a Misik Károlyné, jó asszony ? — Én vagyok, kérem szépen, talán a tekintetes szerkesztőség ? Tessen megbocsátani, hogy írtam. Már nem tudok mit csinálni. — Hát jöjjön csak ide a világosra, beszéljünk egy kicsit. — Nagyságos úr, kérem, ha én oda tudnék menni, akkor nem lennék így. Már a két mankót is alig tudom használni. Megfogom az asszony kezét, jéghideg, a lábai merevek. A hangja, mint a fa, tompán kong és nem is nagyon érdekli, amiről beszél: a saját nyomorúsága. — Hát a két gyerek hol van ? A 9 éves Margit az ágyban volt. Felöltözve, bebugyolálva egy szakadt kendőbe, vértelen kis ajkaihoz a szeméből két piszkos kis csatorna vezette le a konyáikét, amelyek ott megszáradtak. — A másik lányom, szólt az asszony, 12 éves, azt most küldtem be megint Nagytéténybe a jegyző úrhoz, hogyha istent ismer, tegyen már valamit. Hogy mit beszélt el az asszony élete soráról, azt nem az ő szavaival mondom el, mert előbb meg kellett győződnöm minden állításáról, úgy mondom el, még a hézagait is meghagyom, ahogyan különféle való kérdezősködések után megállapíthatom a dolgot. Misik Károly kovácssegéd volt a Ganz-gyár kőbányai úti műhelyében. Egy napon, az asszony előadása szerint 3 és fél évvel ezelőtt, a gyár szerint 6 évvel ezelőtt, amint dolgozott, egy gőzkalapács keresztülvágta a karját. Hat hónapig gyógykezelés alatt állt, a Ganzgyárnak vállalati betegsegélyző pénztára van, ez fizette is a betegsegélyt. De a seb nem gyógyult be, karjára nyomorék maradt az ember , hogyan, hogyan nem . Misik Károly nem volt beírva a balesetbiztosító pénztárba. Pert indított tehát Vörös Oszkár dr. ügyvéd útján a VIII. kerületi járásbíróságnál, amely körülbelül egy év múlva meg is ítélt Misik Károlynak havi 86 koronát. Megfelebbezte, további két év múltán igazat is kapott a bíróságnál, mert ez a kártalanítást havi 138 koronában állapította meg. Közben pedig mind jobban elsenyvedt. Az öt gyermekes család a havi 138 koronákat két hónapig élvezte. A múlt év november közepén Misiknek mellén, hátán gennyedések támadtak, és a fokozatos elerőtlenedés már úgy erőt vett rajta, hogy a Baross Gábor-telepről nem tudott kivánszorogni a villamoshoz, hogy bejöjjön Budapestre. Hivatták tehát a legközelebbi orvost, Puszi dr.-t, Nagytétényből. Preszl dr. azt üzente vissza: — Előbb a hat koronát letenni. De hat korona nem volt, mert a hét malacz sem volt már meg, mindent elvittek a házrészbe és a 300 korona perköltségbe a végrehajtók. Mert hiszen amíg a bíróság három esztendőn keresztül elintézte az ügyet, addig minden, ami a házban volt, elpusztult és a zálogba és az ószereshez került. A kisgyermekek hordták be Budapestre. És fűszál nem volt annyi a Baross Gábor-telepi kis ház körül, mint amennyi embernek tartoztak. Mert nemcsak az egykor hatalmas erejű kovácssegéd omlott össze, hanem az asszony is reumás lett s a görcs összehúzta a testét. De ez még mint