Az Ujság, 1912. május (10. évfolyam, 104-115. szám)

1912-05-11 / 112. szám

12 AZ ÚJSÁG Szombat, 1912. máj­us II. felszólított a darabnak megírására. Igy­ született meg aztán a Tüzet kérek!... czimü riporteri élmény a vásznon. Persze a hatás kedvéért a beállítás egé­szen másként történt. Egy kis keretet kellett adni a dolognak s hála Istennek, ez az igyekezetem sikerült. Szerénytelenség nélkül mondhatom, kis­ded munkám harmadnapja a közönség tetszésével találkozott. Megragadtam az alkalmat s az életből vett kis nyomozás leírásával mutattam be a hűvös­völgyi félbenmaradt drámát. Az időt technikai okokból nappalra kellett tennem. Éjszaka a foto­­grafálás csaknem lehetetlen. Kiinduló­pontul a Múzeum-kertet vettem, a­hol a halálra készülő szerelmesek találkoznak s a­hol észreveszem rajtuk a szomorúságot, a levertséget. Kezdenek érdekelni mint riportert. Olvasásba elmerülve, egy ujjammal átbökött újságlapon keresztül figyelem őket, látom, a­mint a fiú a kerten át a Múzeum-körút túlsó oldalára, a Zubek Bertalan-féle fegyveresboltba siet, browningot vásárol, visszatér kedveséhez, a­kivel együtt búcsúzó leveleket küld a hozzátar­tozóinak. Közömbösséget színlelve, követem őket mindaddig, a­míg egy hűvösvölgyi villamosra száll­nak, a­hol azonban észreveszik leselkedésemet s most már nem mehetek utánuk a nélkül, hogy gyanút ne fogjanak. Mert a legjobb esetben is azt érném el, ha követem őket, hogy elhalasztják szo­morú tervük megvalósítását. Szerencsémre éppen arra jön Fodor Aladár riporterkollégám, a­kivel hamarosan megértetem a helyzetet s a ki gyorsan utánuk ugrik a villamosra s tovább figyeli őket. Diszkréten, közömbösséget színlelve utazik velük ki a Hűvös­völgybe, követi őket az erdő szélére, a­hol nagy dilemmába kerül: kövesse-e őket tovább, avagy megbeszélésünkhöz képest telefonozzon-e a főkapitányságra nekem. Mert közben én odasiet­tem, hogy szükség esetén rendőri segítséggel aka­dályozzam meg a készülő drámát. A kínos helyzet­ben Fodornak pompás ötlete támad : felkér egy fiatal nevelőnőt, a ki a pázsit szélén gyermekekre vigyáz, kövesse a sűrűben eltűnt szerelmeseket s mig ő nekem a közeli Balázs-féle vendéglőből tele­fonál, összetépett papirdaraabokkal jelölje meg az utat, hogy aztán a telefontól visszatérve, tovább figy­elhesse a boldogtalanokat és szükség esetén ő maga akadályozza meg a szerelmi drámát. Miközben ez lejátszódik, a Múzeum-körúton egy ismeretlen ember automobilját megállítom. Elkérem tőle az autót, a­mit ő — megtudva tőlem, mi czélból van szükségem rá — átenged. Sejtve, hogy a gyors járóművet feltétlenül be tudom éri a villamoson elindult szerelmeseket, feltétlen bizo­nyosságot akarok szerezni arról, hogy tényleg a halálba készülnek-e. Ezt úgy tudom meg, hogy elhajtatok a Messenger boy-vállalat dohány-utczai irodahelyiségébe, a­hová a következő pere­ben visszatér az a fiú, a­ki a Múzeum-kertben átvette a szerelmesektől a búcsúzóleveleket. Autóba ülte­tem a gyereket, a­ki elvisz a Csengery­ utcza 5. számú házba. „ Ott megtalálom a leány anyját, a kétségbeesett házmesterét, és a fiú atyját, a szi­gorú háztulajdonost, a­kinek a makacsságán és gőgjén múlott a fiatalok boldogsága. Az apával a főkapitányságra sietek és oda kapom Fodor barátom telefonjelentését, mire egy detektivvel együtt kihajtatunk a Hűvösvölgybe, megtaláljuk a nyomra vezető papírszeleteket s ezek révén Fodorhoz érünk, a ki a nevelőnővel együtt a sűrűből figyeli a tisztásra ért szerelme­seket. Jókor jöttünk. A hatvan lóerős automobillal, a­mely Fer­einer Aladár barátom tulajdona (a da­rabban különben ő játszsza a soffőr szerepét), be­hoztuk a villamos előnyét. A detektív (Sajó Géza, Nagy Endre kabaré­jának tagja) csavargónak öltözik, kitámolyog s következik azután az a jelenet, a­mely a való­ságban is lejátszódott. A felvételeket Fodor Aladár barátom rende­zésével április végén egy keddi napon kezdtük meg s a reákövetkező szombatra befejeztük. Az Apollo rendelkezésére álló egyik elsőrendű fotografáló­­gépet Bécsi József operatőr kezelte. Minthogy a darab elejétől végéig exterieurökben játszódik le, majdnem mindenütt, még a Hűvösvölgyben is óriási nézőközönség vett körül bennünket. Vigyáz­nunk kellett, hogy valamiképpen távol tartsuk az embertömeget, melyből mindenki rajta akart lenni a képen s mindent elkövetett, hogy e czélját elérje. Mikor ez jó szóval nem sikerült, fortélyhoz kellett folyamodnunk. Fodor barátommal együtt hama­rosan kieszeltük a módját. A felvevőgép mögé állí­tottuk a fotografáláshoz semmit sem értő bámész­kodókat s megmagyaráztuk nekik, hogy ebben a helyzetben feltétlenül a képre kerülnek, csak ma­radjanak nyugodtan. — Barátságosan méltóztassanak mosolyogni — egészítette ki a turpisságot Illés István, az Auto szerkesztője, a­ki a darabban az automobil-tulaj­­donost játszsza s a ki mindvégig segített Fodor­nak a rendezés körül. De jaj, a kegyes csalás öt-hat jelenet lefény­képezése után hamarosn kiderült, valami hozzá­értő ember vetődött oda a tömegbe s ez azután elárult bennünket. Most az utolsó eszközhöz kellett folyamod­nunk : a tömeg jó szivére appelláltunk. — Hölgyeim és uraim, — szülöttünk a ki­váncsiakhoz — mi szegény újságírók vagyunk, ha önök nem maradnak az általunk kijelölt helyen, akkor elromlik a felvételünk s darabunk megbukik. Ugy­e­bár, ezt mégsem akarják ? — Nem, nem — kiáltották többen s ezek után igazodott aztán valamennyi: hatszáznál több ember egy lépést se mozdult helyéről. A felvételek sikerültek. Egy ízben honorálták is játékomat. Elfogyott a szivarom s nem volt, a­ki hozzon. — Szivar kell ? — kérdezték egyszerre töb­ben s a következő pillanatban vagy harminczan szaladtak felém s úgy teletömték zsebemet szi­varral, hogy egy hétig is elég lett volna. Két kis balesetről is be kell számolnom. A Dohány-utczába, a Messenger boy-vállalat elé oly hirtelen fordultunk be, hogy egy éppen haza­­biczikliző boyt elütöttünk. Rajta is van a filmen. Szerencsére a fiúnak semmi különösebb baja nem történt. Jelentéktelen zúzódást szenvedett s a kerékpárja törött el. Vérfagyasztó látvány volt, a­mikor az Andrássy-útról a főkapitányságra robogtunk. Egy lomha omnibusz elől kellett kitérnünk, Förstner, a soffőr fékezett, de a kocsi nem állt meg, hanem villámsebesen megfordult a saját tengelye körül. Isten csodája, hogy ki nem repültünk a kocsiból. E jelenet egy része is látható a filmen. A legtöbb bajunk volt annak a háznak a ki­szemelésével, a­melynek udvarán a leánya búcsú­levelét olvasó és jajgató házmesternét, továbbá az ugyanott, az első emeleten lakó apát, a szigorú háztulajdonost kellett megtalálnunk a játékterv szerint. — Jaj, — mondotta a legtöbb házmester, a­kikhez fordultam — félünk a háziúrtól. Mit fog az szólni, hogy a házát egy bűnügyi történetben szerepeltetik. Az egyik háziúr, a­kinek szép szál legényfia van, e szavakkal fogadott: — Az Istenért, csak nem hiszik, hogy hirbe hozom a fiamat holmi házmesterleánynyal?! A lehető legkomolyabban mondta ezt, s nem használt semmi magyarázat, hogy hiszen játék az egész és senki se fogja komolyan venni a ház szerepét. Végre nagynehezen találtunk alkalmas helyet. A Csengery­ utcza 5. számú kétemeletes házat, a­melynek tágas, széles udvara alkalmasnak bizo­nyult a fotografálásra. Felesleges magyaráznom, hogy a fényképezés sikere mi mindentől függött. Szép időtől, jó világítástól. Ügyelnünk kellett, hogy a felvevőgép lencséje a nappal szembe ne kerüljön, az éles napfénytől is tartanunk kellett, szóval ki kellett használnunk a relácziókat, a­melyek sze­rencsére elég kedvezők voltak a szeszélyes április­ban. Kedden elkészültünk a városbeli jelenetekkel, szerdán reggel kirobogtunk a Hűvösvölgybe, a­hol egy egész délelőttöt a jó időt lesve töltöttünk, mert közben megnyíltak az ég csatornái s ránk zúdult az eső. Déltájt kiderült az ég, mire egészen öt óráig szépen rendben lefolyt a további felvétel. Boszorkányos gyorsasággal ment minden. Kitűnő színészeink : T. Kornál Berta, Sajó Géza, Bau­mann Károly, Czobor Ernő, minden előzetes próba nélkül belefogtak a játékba velünk együtt és le­játszották szerepeiket. A film megmutatja, mily ügyesen, mily egybevágóan sikerült a dolog. Az Apollo egyik tulajdonosa, Neumann József, to­vábbá igazgatója, Wildmann Sándor, továbbá egy derék kollégám, Szamosi Ármin, gondoskodtak arról, hogy a felvételek tiszták, élesek legyenek, végül pedig, mikor már minden fotografálással el­készültünk, Fodor Aladár három napon át kora reggeltől késő délutánig ingujjra vetkőzve segéd­kezett az Apollo remek laboratóriumában Bécsinek az előhívásnál, a negatívok, a pozitívok meg­­csinálásában, az egyes jelenetek összeragasztásá­­nál, stb. A legboldogabb volt az Apollo másik igaz­gatója, Un­gerleider­ Mór, a­ki takarékosságáról és üzleti érzékéről nevezetes ember. A­mikor meg­hallotta, hogy a felvevéshez szükséges drága, finom filmekből (méterre egy korona húsz fillér) mind­össze kétszázhúsz métert rontottunk el, örömmel kiáltott fel: 1 — Egy több mint nyolczszáz méteres film, egy kétfelvonásos darab, pesti történet, és ilyen olcsón előállítva (össze-vissza háromezer koronába került a dolog), szinte mesébe illik. Nem is fogja elhinni senki, s így készült el a Tüzet kérek­­... történet mozivázlata. Hogy a siker annál teljesebb legyen, Horti Nándor festőművész barátom szép plakátot rajzolt hozzá és Chorin Géza kedves pajtásom fülbemászó, hangulatos zenét szerzett és állított össze. Még csak egy perc­re akarom igénybe venni szíves türelmüket. Érzem, hogy még tartozom egy vallomással. Azzal, miért játszottuk el a darab két főszerepét Fodor Aladár, meg én ? Mi volt igazi oka az ambíczión kívül annak, hogy a színé­szek buzgalmával versenyezve, ráloptuk magun­kat a filmre. Szomorú a története ennek. Bródy Sándor ismertetett meg a télen egy boldogtalan emberrel. Egy különben finomlelkü, dúsgazdag­­családból származó, nagyműveltségü férfiúval, a­kinek nagy lelki baja volt: kilencz év előtt Bécsben megzavarták érzékeny lelkületét s azóta beteggé tették. Valami tapintatlan, ostoba bécsi rendőr cselekedte ezt. A szóbanforgó úriemberrel hat hónap alatt megbarátkoztunk :felőbb én, majd utóbb Fodor Aladár. Módját ejtettem, hogy az illető Krecsányi Kálmán dr. rendőrfőtanácsos, detektivfőnökkel is megismerkedjék, a­mink az volt a czélja, hogy az illető elborult elméjű ember a mi, valamint a detektivfőnök barátságában megvédve lássa ma­gát valónak képzelt téveszméi ellen. Szerencsétlen barátunk üldözési mániában szenvedett és hat hónapig tőlünk telhetően igyekeztünk őt kivezetni abból a homályból, a­melybe őt egy lelketlen kéz belesodorta. A filmen való szereplésünk érette történt, hogy lássa, mennyire biztonságban lehet mellettünk. Bevallom, egyik naiv etappe-ja lett volna ez annak az akc­iónknak, melylyel meg akartuk győzni őt.

Next