Az Ujság, 1913. október/1 (11. évfolyam, 233-245. szám)
1913-10-01 / 233. szám
szinte hasznavehetetlennek bizonyult polgári bűnvádi perrendtartáson. Minthogy a közös hadseregben gyakorolt büntetőbíráskodás is egységes és így a közös haderő bűnvádi perrendtartása Magyarországra és Ausztriára kihatólag egységes alapelveken épült föl, annak érdemi rendelkezései a természetszerűleg mind a két államban különkülön beiktatott törvényekben azonosak, azon az egyedül helyes kiindulási alapon, melynél fogva a katonai bíráskodás csakis az illető állam büntető bíráskodásának egyik kiágazítása , a törvénykezési nyelv megállapítása tekintetében azt az utat választották, hogy az Ausztriában gyakorlandó katonai bíráskodás hivatalos nyelvére vonatkozólag az osztrák törvényhozás, a Magyarországban gyakorlandó ugyanazon bíráskodás nyelvét illetően pedig a magyar törvényhozás a belföldi közjogi helyzetnek megfelelően rendelkezzen. A katonai bírósági szervezetnél fogva ez a megoldási mudat csakis a legfelsőbb katonai törvényszéknél okozhatott némi nehézségeket annak okából, mert csak egy legfelsőbb törvényszék szereztetvén, ennek hatósági köre az alsóbb fokon Magyarországban és Ausztriában működő hadi bíróságokra egyaránt kiterjed. És valójában ezen a ponton történt meg, ha nem is a törvényben, de annak magyar részről való hivatalos értelmezése alkalmával az a kisiklás a magyar államnyelv rovására, mely nemcsak hogy megtagadása a kilenczes bizottsági javaslatnak, hanem egy bizonyos vonatkozásban a hadsereg szolgálati nyelvét, t. i. a németet magának a magyar törvényhozásnak elhatározásából magyar államnyelv jellegével ruházza föl. Az 1912 : XXXII. törvénycikk 80. §-ának 1., 2. és 7. pontjai a 3—5. pontokkal némileg áttörtén szabályként felállítják, hogy a közös hadseregnek Magyarországon felállított alsó katonai bíróságainál — a katonai perrendtartás középfokú bíróságot nem ismer — a kihallgatás és a tárgyalás nyelve az állam nyelve (1., 2. pont), a legfelsőbb katonai törvényszéknél pedig az állam nyelvének alkalmazása tekintetében az alsó bíróságokra vonatkozó nyelvhasználati elvek irányt adók (7. pont). Ugyanazon törvényszakasz 10. pontja szó szerint így rendelkezik: »a közös hadseregnek Horvát-Szlavónországokban felállított dandár- és hadosztály-bíróságainál és a haditengerészetnek ott felállított matrózkari és tengernagyi bíróságainál — ezek t. i. az alsó katonai bíróságok — az 1—6. pontokban az állam nyelvéről foglalt elveket a horvát országos nyelvre kell megfelelően alkalmazni«. Látnivaló, hogy a törvénynek a slorvát-Szlavonországokban működő alsó katonai bíróságok törvénykezési nyelve tekintetében tett rendelkezése teljesen megfelel az 1868 : XXX. törvényczikk azon álláspontjának, melynél fogva amaz országok önkormányzata az igazságügyre — ideértve a tengeri jog kiszolgáltatásán kívül a törvénykezést is — szintén kiterjed és ezen országok egész területén a törvénykezés nyelve is a horvát. Az 1912 : XXXII. törvénycikk 80. §-ának Horvát- Szlavónországokat illető 10. pontja azonban kifejezetten és különlegesen csak az alsó katonai bíróságok törvénykezési nyelve tekintetében rendelkezik és nem utal a 7. pontra, amelynek értelmében a legfelsőbb katonai törvényszéknél az állam nyelvének alkalmazásában az alsó bíróságokra vonatkozó nyelvhasználati elvek irányt adók. A helyett a 11. pont szerint »amennyiben ez a törvény másképpen nem rendelkezik, a közös haderő bíróságai ... a közös haderő szolgálati nyelvét használják«. Annyi bizonyos, hogy maga a törvény kifejezetten nem rendelkezik abban a kérdésben, hogy melyik a legfelsőbb katonai törvényszéknek törvénykezési nyelve akkor, ha Horvát-Szlavónországokban működő alsó katonai bíróságoktól felterjesztett bűnügyekben jár el. A legkevésbé mesterkélt törvénymagyarázat arra vezetne, hogy minekutána általános szabályként felállíttatott (7. pont), hogy a legfelsőbb katonai törvényszéknél az alsó bíróságokra megállapított nyelvhasználati szabályok hatályosulnak, Horvát-Szlavónországokban pedig az alsó katonai bíróságok törvénykezési nyelve a horvát , következésképpen az ezen országokból felérkező ügyekben a legfelsőbb katonai törvényszék is horvát nyelven tartozik tárgyalni. Ezt az értelmezést látszik megerősíteni a törvényjavaslathoz készült indokolás is, amikor hangsúlyozza, hogy »a legfelsőbb katonai törvényszék, bárhol legyen is a székhelye, aminek megállapítása tudvalevőleg ő felsége részére fentartatott — mindazokban az ügyekben, melyek hozzája Magyarországon állomásozó katonai alsó bíróságoktól érkeznek, az állam nyelvét az alsó bíróságokra vonatkozó rendelkezések értelmében lesz köteles alkalmazni«. Már itt kiemelem, hogy az indokolás is a legfelsőbb törvényszéknél érvényesülőleg az állam nyelvét domborítja ki. És habár —éppen úgy, mint a törvény 80 §-ának 7. pontja is — nem szól kifejezetten magyar nyelvről, ennek magyarázatát éppen az a körülmény szolgáltathatja, mert a 10. pont szerint Horvát- Szlavonországokat illetően az állam nyelvéről az alsó bíróságok tekintetében felállított elveket a horvát országos nyelvre kell megfelelően alkalmazni. De semmiképpen sem érthette az indokolás az állam nyelve alatt alkalomadtán a német nyelvet. Csakhogy a most megkísérlett törvénymagyarázatot lerontja az Indokolásnak a törvény 80. §. 10. pontját illető része. Mely szerint ebben a pontban a legfelsőbb törvényszék hivatalos nyelvére vonatkozó 7. pont azért nincs idézve, mert »az a követelmény, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék . . . Horvát- Szlavonországokra nézve a horvát országos nyelvet használja, túlmenne a társországok autonómiájának körén és gyakorlati szempontból is alig leküzdhető nehézségekkel járna«. Hogy azonban melyik lesz horvát-szlavonországi ügyekben a legfelsőbb katonai törvényszék törvénykezési nyelve , erről ugyanaz az Indokolás hallgat. Legkevésbé kockáztatja meg a nyílt színvallást abban az értelemben, hogy : a hadsereg szolgálati nyelve, azaz a német. Amit meg sem is tehetett az a kormányindokolás, mely abból indulva ki, hogy »a magyar nyelvet Magyarországon a közös haderő büntető bíráskodásának terén is megilleti az államnyelvi minőségnek megfelelő fontos szerep«, megállapítja, hogy a törvény »Magyarországon a közös haderő büntető bíráskodásában a magyar nyelvet emeli általános érvényre«. Amiből különösen figyelemmel az indokolásnak a legfelsőbb katonai törvényszék hivatalos nyelvére vonatkozó, korábban kiemelt általános kijelentésére és minekutána a horvát autonómia kerületeit meghaladónak mondja, hogy a horvát nyelv a legfelsőbb törvényszéknél is hatályosuljon, — csakis a törvénymagyarázatnak azon második módjára lehet következtetni, hogy a magyar birodalom egész területén működő, összes alsó katonai bíróságoktól érkező ügyekben a legfelsőbb katonai törvényszék törvénykezési nyelve a magyar is. Fogadni mernék, hogy a katona az én feleségemhez jár. —• Ne fogadj. Mert hátha megnyered a fogadásodat. — Látom, hogy csakugyan okos ember vagy. Tehát adj tanácsot. Hogyan szerezzek én bizonyosságot a felől, várjon megcsal-e a feleségem, vagy nem csal meg. De természetesen a bizonyosságot minden életveszély kikerülésével szeretném megszerezni. — Hm. Teljes bizonyosság kellene neked. Tanú is és oltalom. Ezt meg lehet csinálni. — Hogyan ? — Van erre egy igen-igen régi, de jó és szinte csalhatatlan reczipe. Minden régi bohózatban benne van. Mindenki ismeri és mégis felül neki mindenki. — Ez az, ami nekem kell. — Azonfelül olcsó is. Veszélytelen és egyszerű. Te most szépen hazamégy és azt mondod a feleségednek, hogy egy-két napra el kell utaznod. Hivatalos ügyben, vagy megbízásból, vagy ha akarod, vadászatra, vagy egy barátod temetésére, vagy egy másik barátod esküvőjére násznagynak. Hogy mit hazudj a feleségednek, azt gondold ki magad. A viszonyaidhoz képest. S azután szépen csomagolsz. Elbúcsúzol az asszonytól. Ha akarja, el is kísérhet a vasútra. Meg is váltod a jegyedet. El is utazol. Csakhogy a legközelebbi állomáson kiszállsz és lóhalálában vágtatsz haza. Ha akarod, tanút is viszel magaddal, amikor megleped a feleségedet. A barátom folyton bólogatott a fejével. Tetszett neki a terv. — Tehát fizess és menjünk. — Hová . — A feleségemhez. Be fogom neki jelenteni, hogy elutazom. Még pedig veled. A te birtokodra, vadászni. — De nekem nincs is birtokom. — Az nem baj. Olyan kövér vagy és barna arcza, hogy bátran lehetne birtokod. Siessünk. — De esik az eső. — Nem baj. Nekem sincs esernyőm. — És az újságjaimat se olvastam el. — Majd elolvasod estére. Gyerünk. Mit volt mit tenni ? Fizettem és elmentünk. Legalább megtudtam a barátom nevét. A lakása ajtajára ki volt írva : Maros Gábor. Most már emlékeztem, hogy csakugyan ismerem. Legény korában ugyanabba a korcsmába járt, ahová én még most is eljárok főtt marhahúst enni. Akkor ő is mindig főtt marhahúst evett, paradicsomos káposztával. Ez volt a barátságunk alapja. Meg az, hogy mind a ketten folyton szidtuk és kutyahúsnak neveztük a mindennapi ebédünket, de azért másnap megint eljöttünk megenni. Vagy negyedéve Maros Gábor elmaradt a vendéglőből. Akkor mindjárt sejtettem, hogy vagy meghalt, vagy megházasodott szegény. Maros Gábor felesége csakugyan csinos kis asszonyka volt. Fitos orrú, nevető orczájú, piros képű. Irigyelni kezdtem a huszárt. — Nézd ezt a rossz embert — mondta Maros Gábor az asszonyának — és szidd jól össze. Mert elvisz engem. Becsületszóra meg kellett ígérnem, hogy lemegyek vele a birtokára négy-öt napra vadászni. — Messze van a birtoka? — kérdezte a szép asszony. — Meglehetősen — feleltem komolyan. Csakugyan meglehetősen messze van. — És mit fognak vadászni ? — A mi akad. Nyulat, foglyot. Szereti asszonyom a fogolypecsenyét ? — Imádom. S éppen azért nem is szidom önt össze, hanem inkább megdicsérem, hogy elviszi az uramat. A férj felém kacsintott a szemével. »No látod, — mondta a tekintete — örül, hogy elviszel. Biztos a huszár.« Most már nógatni kezdtem a férjet, hogy fogjon a csomagoláshoz. — Csak egy kis kézitáskát hozzál magaddal. Fegyver nem kell, azt kapsz. Csizmát se húzzál, az is lesz. Csak a legszükségesebb dolgokat hozd magaddal, és egy tarisznyát a foglyok számára. Sőt az se kell. Majd adok én neked tarisznyát. Az asszony hozta a kézitáskát és elkezdett csomagolni. Inget, gallérokat, mosdóeszközt, hálóinget, hálókabátot. — A nyelvkaparót ne feledd el, édesem, — biztatta a barátom — tudod, hogy nyelvkaparó nélkül nem tudok utazni. Az asszony hozta a nyelvkaparót. — Van-e borbély a pusztádon ? — kérdezte meg Maros Gábor. — Bizony borbély nem lakik a tiszakürti pusztán. De van egy béresem, aki elég jól tud borotválni. — Akkor a borotváló eszközöket is hozzad, Annuskám. Már inkább magam nyúzom a bőrömet, semhogy a béresedre bízzam. Az asszony hozta a borotváló készletet is. — Lesz-e vendégség? Vigyek-e valami jobb ruhát is ? . .............." - AZ ÚJSÁG Szerda, 1913. október 1. - v