Az Ujság, 1919. november (17. évfolyam, 143-167. szám)

1919-11-01 / 143. szám

Szöulijai, 1919 november 1. AZ ÚJSÁG de ekkor újabb meglepetés történt. Az eltűnt akták, úgy látszik, érezték, hogy távolmaradásuk már nem fontos, tegnap, csütörtökön, hirtelen előkerültek és jelentkeztek ugyanabban az iktatóban, ahol napokon át hiába keresték őket. Molitoriszt egyébként a miniszterelnökségen két hónappal ezelőtt szintén feljelentették kommunista magatartása miatt. Ebben az ügyben Friedrich István, miniszterelnök a Közmunkatanácsnál elrendelte a vizsgálatot, amelyre egy bizottságot küldtek ki. Ennek a bizottságnak az elnöke Polónyi Géza. Tisza Istviis üi®ggfilMása0 (A tejt&S ssestale 'syanSwiereses Alswássy Psnise gr69n£5 Istvánban feSssraert® as efjyik gyilkost. — BC€?s Pált és Sztanyilovszky Tibort nem ismerték fel hatásossztali.l (Jlz Újság tudósítójától.) Megemlékeztünk már arról a tetemrehivásról, amelyet csütörtökön délután az államügyészség a HermMaut 35/a. szám alatti Roheim-villában rendezett, amelynek földszintjét tudvalévően, néhai Tisza István bérelte. Még a helyszíni szemle előtt megjelent a vizsgálóbírónál Lévai Rezső dr. ügyvéd és elmondotta, hogy határozott emlékezése szerint Gaertner Marczell Mór nevű kliense elmondotta neki, hogy a gyilkosság délelőttjén járt Tisza lakásán. Gaertnernek az alakja megegyezik annak az idegennek a termetével, aki a házbeliek állítása szerint a gyilkoság délelőttjén Tiszát kereste. Az ügyvéd vallomásáról jegyzőkönyvet vettek fel. A Roheim-villában megtartott helyszíniszemle nem volt minden érdekesség nélkül. A gyilkosság elkövetésével, illetve a gyilkosságban való bűnrészességgel gyanúsított Kéri Pált, Magyar Lajost, Sztanykovszky Tibort, ifjabb Dobó Istvánt és Heltai Viktort börtönőrök fedezete alatt hozták ki és amikor a bírósági és rendőrségi emberek, valamint a tanuk már együtt voltak, megkezdődött a teteikre hivás. A szemle a hallban folyt le, ahol a gyilkosság történt. A hall első emeleti erkélyéről ennek az eljárásnak néhányan szemtanúi is voltak. Az öt gyanúsítottat felállították a haliban, a tanúk ismét elmondták visszemlékezéseiket. Almásán Denise grófnő emlékezése szerint hárman ,vagy négyen lőttek Tiszára. Összesen hat lövést adtak le. Az egyik golyónak a nyoma még most is látszik a falban. Dömötör László vallomásában az az érdekes, hogy tudomása szerint a csendőrök nem voltak a gyilkosság idejében lefegyverezve, teljes fegyverzetben ültek a pinczehelyiségben, de csak vonakodva jelent meg két csendőr a hallban Tisza védelmére. Ezek a csendőrök nyitottak ajtót a gyilkos katonáknak. _ Almássy grófnő kiegészítette ezt a vallomást azzal, hogy mielőtt Tiszára rálőttek volna, az egyik katona hátraszólt: „Meg van az öszszeköttetés ?“ S mikor igenlő választ kapott, rálőtt' Tiszára. Kovács Lajos dr. vizsgálóbíró ezután a gyanúsítottakhoz lényegtelen, kérdéseket intézett, hogy megszólaltassa őket és beszédük, illetve hangjuk nyomán a tanuk esetleg ráismerjenek. Kéri Pál a hozzáintézett sse.■■■■■■................ ............. mélyi kérdésekre vonatkozóan igen nyugodt hangon válaszolt, kijelentette, hogy sohasem járt a villában, majd erélyesen tiltakozott az ellen, hogy őt a villába kihozták és minden gyanúnk nélkül meghurczolják. Sztanykovszky Tibor beismerte, hogy húszezer koronát kapott forradalmi szolgálataiért. Tízezer koronát a hadügyminisztériumban Hadzsics Emil százados fizetett ki neki és ugyanakkor, mint a tizenegyes katonatanács tagját, századossá léptették elő. Ezt a tízezer koronát Linder Béla akkori hadügyminiszter szobájában vette kézhez. Újabb tízezer koronát november végén Laehne Hugó, akkori földmivelésügyi államtitkár fizetett ki neki, de ezt a pénzt egyenként megkapták a katonatanács többi tagjai is. Ifjabb Dobó István állandóan nevetett, a szemle alatt, amiért a vizsgálóbíró meg is rótta. Dobó később azt mondotta, hogy vicéiből állította magáról, hogy ő Tisza gyilkosa, a vizsgálóbíró azonban megérttette vele, hogy ennek a viccnek a következményeit most viselnie kell- Heltai Viktor, a forradalom szélhámos városparancsnoka azt mondotta, hogy egy fillért sem kapott, de a vizsgálóbíró ráolvasta, hogy nyolcvanezer frankra szóló hitellevél volt nevére kiállítva egy svájczi bank czímére. Heltai zavarba jött, dadogott és tévedésnek minősítette a hitellevél ügyét. Magyar Lajos elmondotta, hogy a forradalom idején a Nemzeti Tanács ügyeit vezette Az első napon izgatott emberek jártak nála, akik Tisza Istvánról beszéltek neki, azonban ő és Fényes László kikergették őket. A vizsgálóbíró ezután Csermák Rezsőné házvezetőnőt kérdezte meg, hogy felismer-e az öt ember közül valakit . Csermákné tétovázik, majd megszólal: — Nem ismerem fel határozottan őket, de... — itt Sztanykovszkyra mutat — ez a fiatalember ismerősnek látszik, ez pedig. — Kéri Pálra mutat — a hangja folytán ismerős. Azt hiszem ő volt itt aznap délelőtt. Roheim Géza, a villa tulajdonosa, Kérire mutat: Nagyon hasonlít az alakja, de az magasabb volt, oválisabb volt az arcza és fiatalosabb. Ezután előlépett Almássy Denise grófnő és igen határozött hangon, Dobó Istvánra mutatva, megszólal: — Én feltétlenül megismerem Dobó Istvánban azt a katonád, a ki a gyilkosságkor a közelien állott, ő beszélt a legtöbbet. A múltkor zavart a szakálla, azért nem ismertem fel határozottan. De most felismerem, egészen bizonyosan és minél tovább nézem, annál frappánsabb a hasonlatosság! Halálos csend, következett. Végre megkérdezi a vizsgálóbíró Dobót, mit szól mindehhez. Dobó nevetni kezd: — Csak nevetni tudok rajta — mondja Dobó — a nagysága, végignéz engem és fántismer, holott, sohasem látott. Tanukkal igazolhatom, hogy a forradalom napján másutt voltam. Dobó ekkor el is szólta magát. Azt mondta, hogy Almássy grófnő őt a fényképekről felismerte. A vizsgálóbíró meglepett kérdésére, hogy ezt honnan tudja, Dobó elmondja, hogy a fogház udvarán séta közben fogolytársai mondották ezt neki. Almássy Denise grófnő megmaradt a felismerés mellett, sőt Sztanykovszkyt is igen ismerősnek minősítette. Sztanykovszkyt Dömötör László inas is felismeri. Weszeli Margit szobalánynak is nagyon ismerős Sztanykovszky, Kéri hangja pedig nagyon ismerősnek tetszik előttü. Még néhány kérdés következett. Sztanykovszky elmondotta, hogy a forradalom előtt Dobót a Károlyi-pártban többször látta, igen nagyhangú ember volt. Ezzel szemben Dobó azt állítja, hogy most látja először Sztanykovszkyt. A hadügyminisztériumban történt, fizetésekre vonatkozóan Sztanykovszky azt állítja, hogy a részükre kiutalt pénzből kilenczvenszer koronát elloptak. Mialatt a jegyzőkönyv felvételén dolgoznak, jelentkezik Hochstaedter Alfréd detektív és nagyfontosságú vallomást tesz. Emlékszik arra, hogy október 31-ikén a Károlyi-part előtt egy autón négy katona ült, a soffőr mellett egy tengerész is volt. A kapu alatt, megszólította őt Auerbach Pál tizenhét éves kereskedelmi tanuló és elmondotta neki, hogy a katonák most mennek Tiszáért, hogy letartóztassák. Az autó utasait erre a detektív figyelmesebben nézte meg és Dobó Istvánt most nagyon hasonlatosnak találja a soffőr mellett ült tengerészszel. A detektív megígérte, hogy Auerbach Pált felkutatja és érte a helyszíni szemle, amely nem volt minden izgalom nélkül, véget ért. A nyomozás nagy apparátussal folyik tovább, de minden részletét a nyomozásnak a rendőrség halálos titokban tartja. Tanúkihallgatások voltak ma is lényegtelenebb dolgokban. Az egyetlen érdekesebb vallomást, Bartha József gimnáziumi tanár tette, aki előadta, hogy a múlt év novemberében Csengőd községben beszélt egy Kákonyi nevű katonával, aki elmondta neki, hogy nyolcszadmagával megparancsolták neki, hogy gyilkolják meg Tisza Istvánt. Már autón ült, amikor leugrott a gémkocsiról, mert a gyilkosságra nem akart vállalkozni. A katona állítólag ismeri a katonákat. Most Káliinyit keresik, minden volt benne, annyira, hogy nekívánjam, hogy még valami jöjjön... Kivéve a nyugalmat. Nyugalom nem volt az életben soha. De hát olyan dolog az, amit kívánni kell s amit elérni lehet annak, aki nem született rá? Hát külön értéke az életnek, a nyugalom, az a valami, aminek mindig híjával voltunk és mégis tudtunk élni ? És ki volt az, aki egyszer régen megjósolta nekem, hogy negyven éves koromban ugyanazok a problémáim lesznek, amik voltak húsz éves koromban ?■ Húsz éves korától negyvenig ne változna az ember és nem változna, érdeklődése az élet dolgai iránt? S a tapasztalatok, amiket közben gyűjtött , amik befolyásolják ? Vagy lehetséges, hogy az ember egyáltalában nem szerez tapasztalatokat ? Vagy ha igen, adott alkalommal elfelejti őket, és ismét úgy áll az élet jelenségeivel szemben, mintha azok egészen ismeretlenek volnának előtte ? És saját magával szemben is úgy áll, mint egy folyton megújuló és ismeretlen lény előtt, akinek részéről meglepetések érhetik ? Mit tudunk másokról és mit tudunk magunkról ? Kik vagyunk és mire képesek, mi emberek ? És folytatta elmélkedését a tűz előtt az asszony, aki életének egy befejezett korszaka mögött állt, mint egy csukott kapu előtt, amelyen éppen most lépett ki. És elindult gondolata, egy ismeretlen országúton, fáradtan, bizonytalanul és kissé ingadozva, — elindult gondolata, valamely távoli, homályos ezék felé, aminek nem tudta a nevét. Mintha egy házat, látott volna a távolban ragyogó ablakokkal, egy nyílt, temászott télé az ősz virágainak illatával, egy terebélyes fát, melynek levelei aranysárgán ragyogtak a napon. És egy kezet látott, mely kinyit előtte egy kacut s ez a kéz mintha már régen várakozott volna erre a mozdulatra. És hirtelen megrendült fülében egy hang, a hang, a mit régesrégen hallott s a mit azóta elfelejtett. A férfié, a kit nem szeretett soha, de a ki mindég szerette őt távolról és reménytelenül. S a ki most ott állt előtte mosolyogva a nyitott kapuban... a tűz előtt. Irta Erdős Renée. Sokáig ült egyfolytában a tűz előtt és gondolt visszafelé az elmúlt időkre. Hidegen és tárgyilagosan gondolt rájuk, minden szentimentalizmus és elfogultság nélkül. Bírálta az elmúlt esztendőket és bennük magát az eseményekkel és történésekkelkapcsolatban. A mulasztásait mérlegelte és áldozatait és megkereste minden cselekedetének okát, a titkosát, amit akkor nem akart vagy nem mert bevallani magának, vagy a miről, esetleg Számot sem tudott adniannak idején. Mind az ösztönszerű és kénytelen cselekedeteket, a rossz vagy jó hangulatból eredőket, a bátrakat és gyávákat azokat, a mikre büszke volt és azokat, a miket szégyell, — mindenről, mindenről beszámolt most magának oly nyíltan és leprezgetés nélkül, ahogy asszony csak ritkán tud saját magáról gondolkozni, úgy hogy olyan volt ez, mint egy nagy és ünnepélyes gyónás, amit közvetlenül Isten előtt tett és a végén lehunyta, szemét és kezeit némán szétnyitotta, mintha így szólt volna : — íme, ez minden! A saját élete úgy feküdt most előtte, mint. Valami véglegesen elintézett dolog, mint valami amit fölismerve,egyszersmind el is távolított magától. Egyszerűen letette és elbúcsúzott tőle kis benső sírással, ahogy a gyónás után szokott az ember, szomorúan és mégis megkönnyebbülve, reménykedőn és megvigasztalva, nagyszerű és friss elszánásokkal s azzal az enyhe alázattal, melyet az ember a templomból visz magával. És most látta magát, a férfiúval való viszonylatában is úgy, ahogy csak a legtisztább igazság világíthat meg két emberi alakot. Szinte plasztikusan látta a kettőjük alakját, lelki és testi valóságukban, úgy mintha minden, ami eddig rejtve lett volna bennük, most hirtelen kinyílt volna, magától, egyszerűbb, nem valami bonyolult progresszus nyomása alatt de mert megérlelte az idő és a távolság és a körülmények, s mert semmi értelme többé a hazugságoknak, melyek egykor az illúziókhoz szükségesek voltak s a miket elhittek egymásnak ideig-óráig az ideig-óráig tartó boldogság kedvéért. Ülvén a tűz előtt, a parazsak piros mezejét bámulva, az asszony elkalandozott emlékek és képek között, amelyeket azért idézett föl, hogy megtudja, szenved-e még általuk úgy, mint ahogy szenvedett annak idején . A gyanúk, a félelmek, a döbbenetek, amik hajdan megvoltak a dolgok törtétekor: vájjon megvannak-e még ? És íme úgy érezte, hogy ezek is elfakultak, megszűntek, jelentőségüket vesztették, nincsenek többé Minden egybefolyt megbékéltt gondolata előtt, mint valami süni kék ködben : események és színek, hangok és elgondolások, mozdulatok és konyak és bántalmak és csókok. És úgy találta, hogy már semmi sem fáj lelkének a múltból és már semmi sem édes... Minden egyformán távoli és idegen és olyan mintha sohasem lett volna. Mint a halott, akit elfelejtenek, olyan mintha sohasem élt volna... És ekkor felállt s úgy érezte, hogy életének egy rossz korszaka most lezárult és pedig örökre. Bízvást és minden lelkifurdalások nélkül elfordulhat tőle. Ha mi bűne volt benne, tévézőként érte s a végén megtalálta az igazságot mindkettőjük részére és ebben megbékélt. Vége van, nincs tovább. Összefonta ölében kezeit és előrehajolva, úgy nézett a kályha füzébe, mintha a jövendőbe nézett volna. — Istenem, várjon mi lesz ezután ? - gondolta magában. — Lesz-e valami egyáltalán ? Ismét valaminek a kezdete ? Valami indulás valamerre és megérkezés ? Sorsok találkozása és összekapcsolódása ? És miért ? Van-e értelme ? Az élet egy új változatának, ami mégsem lehet más, mint a régi dolgok ismétlődése. Minden csak látszólag új, ha voltaképpen minden csak ismétlés ? És az elindulás olyan, mintha megérkezés volna és elbúcsúzás egyben... Az árnyalatok elmosódnak. Az életem túlságos hosszú már és minden volt benne, ami jó és rossz, ami szép, nagyszerű, félelmes, idegen, egyszerű és áldott... Minden. . .