Az Ujság, 1922. október (20. évfolyam, 223-248. szám)
1922-10-01 / 223. szám
r Copyright 1922 6y ttje Tflacfure Jlewspaper Synbicate. Buöfication and Zransfation kigQts Tleserocb, Jncíubing Scanbinaoian. fteproöuction in WQofe or in 'Bárt TPitOout Tertnission Brcljiőíteb. Németországra végzetes volt, — ezt itt általá-' nosságban kell közbeszűrni, — hogy külügyi hivatalunk képtelen volt Anglia nagyvonalú bekerítő politikájával és Oroszország és Franciaország alattomosságával egyenrangú diplomáciai művészetet szembeállítani. Ez részben következménye volt annak, hogy Bismarck herceg idején hiányzott a kellő iskolázás, és ezért ez a hivatal, mikor a herceg és Berbert gróf távozása után a mindeneken uralkodó akarat és szellem hiányzott, nem volt eléggé rátermett arra a feladatra, hogy most már önállóan csináljon külügyi politikát. Ámde Németországban egyáltalán nehéz jó diplomáciai új nemzedékről gondoskodni. Mert a mi népünkből hiányzik az erre való hajlam és tehetség, amely csak egyes kiváló elméknél mutatkozott ragyogóan, mint Nagy Frigyesnél és Bismarcknál. Ártalmára volt a külügyi hivatalnak az államtitkároknak évek során történt túl gyakori cserélgetése is. A sorra következő birodalmi kancellárok, Bismarck mintájára, fentartották maguknak a külügyi hivatal befolyásolását és ők terjesztették fel a vezetőkül kiszemelt államtitkárokat. Én a birodalmi kancellár ilyetén előterjesztéseit mindig helybenhagytam, mert elismertem azt a jogukat, hogy első munkatársukat a külügyi politika terén maguk válasszák ki. Hogy az ilyképp gyakorta bekövetkező változás a politika folyamatosságára nem lehetett kedvező, olyan baj volt, amelybe bele kellett nyugodni. A külügyi hivatalban leginkább az az alapelv uralkodott, ha csak semmi kellemetlen zavar más hatalmakkal!«, »surtout pas d’histoires»*), mint egy francia tábornok egy századnak mondta, amelyről azt jelentették, hogy lázongani készül. Egyik államtitkár mondotta nekem, mikor egy előadása során figyelmeztettem bizonyos külügyi kérdésben a látszólag komoly helyzetre: »Ennek megint rendbe kell jönnie, mert a külügyi hivatalban az az alapelv a fő: »Csak nyugalom!» Ez a felfogás teszi érthetővé azt a feleletet is, melyet egy délamerikai köztársaság német képviselője egy német kereskedőnek adott, aki segítséget és védelmet kért tőle, mert üzletét kifosztották és egész vagyonát elrabolták. »Ali hagyjon békén efféle dolgokkal. Éppen most alapoztuk meg a lehető legjobb viszonyt a köztársasággal, csak nem s zavarjuk meg most egy önért indított akcióval?* Talán nem is szükséges említeni, hogy — bárhol jutott tudomásomra efféle felfogás, — az illetőt nyomban eltávolítottam hivatalából. A külügyi hivatal úgy a nép, mint a hadsereg körében általános népszerűtlenségnek örvendett. Több kancellárnál több alkalommal alapos reformokat pendítettem meg. Minden új kancellárnak, főképp ha nem volt maga is külügyi szolgálatban, szüksége volt a külügyi hivatalra, hogy beledolgozza magát a külpolitikába. Ehhez elsősorban idő kellett. És ha már beleélte magát, akkor hálára volt kötelezve a külügyi hivatalnak és egyéb munkával lévén elhalmozva és alapos személyi ismeretek hiányában félt lényeges változtatásokba belemenni, főképp mert még mindig szüksége lehetett atájékozottak” tanácsára. De térjünk még egyszer vissza a csingtaui kérdésre, itt minden a kereskedelem és ipar fellendítésére volt kiszabva s minden a kínaiakkal egyetértésben jött létre, mint ahogy a csingtaui vámhatóság fölött is a kínai birodalom zászlaja lobogott. A fejlődés olyan volt, hogy a helység a háború előtt való utolsó években a nagy kínai kereskedők és üzérek jegyzékében mindjárt Tiencsin után következett, hatodik helyen az összes kinai kereskedelmi városok közt. Csingtau virágzó német kereskedelmi kolónia lett, melyet a kínaiak is becsültek és bámultak és számos kinai is munkálkodott benne. Úgyszólván a német tudós és német alkotások nagy mintaraktára volt, válogatásra és buzdításul a kínaiak számára, akik Németországot, teljesítőképességét és termékeit korábban nem ismerték; teljes ellentéte Oroszország és Anglia tisztán katonai, uralkodásra és hódításra szánt flottabázisainak, Csingtaunak, a kereskedővárosnak gyors felvirágzása felkeltette a japánok és angolok irigységét, bár az utóbbiak nem mulasztották el, hogy seregesen, családostul keressék fel a nagyszerű tengerpartot, a hűvös levegőt, a szép parti szállót, ahol pólót és tenniszt játszottak, miután Hongkong, Kanton és Shanghai forrósága elől elmenekültek. Irigységből kívánta Anglia 1914-ben, hogy Japán szállja meg a sírig tant, — noha ez de facto kínai volt. Japán örömmel vállalkozott, azzal az ígérettel, hogy visszaadja Kínának. De ez a viszszaadás csak hosszú sürgetés után 1922 elején történt meg, dacára hogy Japán megállapodott Amerikával, hogy Washingtonnal való előzetes tanácskozás nélkül semmi területi változtatást nem hajt végre Kínában. Ezzel az angol kereskedői történeteket nevez, utánnyomás még kivonatosan is tilos (7. közlemény) irigység folytán megsemmisült a külföldön egy nagy német kulturmunka, amely mintaképe lehetett annak a módnak és eljárásnak, miképp mutathatja és kedveltetheti meg egy kulturország egy más nemzettel kultúrája előnyeit. Anglia majd valamikor, ha már Hongkong megtette ugyanazt az utat, meg fogja bánni és keserű szemrehányásokkal illeti magát, hogy felhagyta régi elvét, melyhez sokáig haszonnal ragaszkodott: »White man together against coloured man!«*) Ha majd Japán megvalósítja jelszavát:'Ázsia az ázsiaiakét és Kínát és Indiát a maga alávetettjeivé tette, akkor majd Anglia keresni fogja Németországot és hajóhadát. A „sárga veszedelemről’ később, az oroszjapán háború után, a cárral való egyik találkozásunk után a következő beszélgetés folyt le kettőnk között. A cár akkor láthatóan a növekedő japán hatalom és Oroszország és Európa ebből kiinduló megfenyegetésének hatása alatt állott és véleményemet kérte erről a kérdésről. Én így válaszoltam: Ha az oroszok Európa kultivált népei közé számítják magukat, akkor készeknek kell lenniök Európát a » sárga veszedelem kellen megvédeni és érte és vele harcolni a fennállásért és kultúráért. Ha ellenben az oroszok ázsiaiaknak érzik magukat, akkor hozzáfűzik magukat a »sárga veszedelem«-hez és vele együtt esnek neki Európának. Eszerint kell a cárnak honvédelmét és hadügyét berendeznie. A cár ama kérdésére, vájjon szerintem melyik módot fogják az oroszok válaszolni, igy feleltem: »A másodikat”. A cár felháborodott és azonnal tudni óhajtotta, milyen tényekre alapítom én ez ítéletemet. Válaszom igy hangzott: A vasútépítések tényére és az orosz hadseregnek a porosz-osztrák határon való felvonulására. A cár most már tiltakozott: ő és a haza európai és az országa és az ő oroszai bizonyosan Európa mellett tartanak és becsületbeli kötelességük lesz, hogy Európát a »sárgák«-kal szemben megvédjék. Én megjegyeztem erre, hogy ebben az esetben haladéktalanul meg kell tennie a megfelelő katonai előkészületeket. Erre a cár hallgatott. II. Sándor cárnak a növekvő japán hatalomtól való félelmét mindenesetre értékesíteni iparkodtam Németország és az egész európai kultúra javára. Oroszország, dacára, hogy egy után haladt Japánnal, elsőnek tört le a háborúban résztvevő államok közül. Japán okos államférfiak pedig ilyen akárhány van, közben bizonyára kétségben lesznek aziránt, vájjon országukat a világháborúban a helyes oldalra állították-e. Sőt, azt fogják önmaguktól kérdezni, vájjon nem lett-e volna Japán számára hasznosabb, ha megakadályozta volna a világháborút. Erre meglett volna a hatalma, ha erősen és egyértelműen a középhatalmak oldalára áll, melyektől a múltban oly szívesen és oly sokat tanult Ha Japán külpolitikájában idejében ilyenforma irányváltozást hajt végre és Németországhoz hasonlóan békés eszközökkel akarja helyét a világ kereskedelmi életében biztosítani, akkor örömmel szélnek ereszthettem volna a »sárga veszedelmet* és az előretörő népet, »a Kelet poroszait* üdvözöltem volna a békeszerető népek sorában. Senki se sajnálja jobban, mint én, hogy a „sárga veszedelem” nem vesztette el értelmét, mikor az 1914-iki válság kitört. A világháború tapasztalatai még meghozhatják ezt a változást. Hogy Németország a Shimonoseki-ügyben együtt tartott Franciaországgal és Oroszországgal, annak az európai politikai helyzetben volt meg az oka. A felvonuló és Poroszország határait fenyegető Oroszország és a határait erődökkel és várcsoportozatokkal újonnan megerősítő Franciaország közé beékelve, kiket még szerződésszerű barátság is összefűzött Németország ellen. Berlinben aggodalommal tekintettek a jövő elé. A két hatalom a fegyverkezésben messzire előttünk járt, flottáik is modernebbek és erősebbek voltak, mint a néhány ócska, alig harcképes hajóból álló német hajóhad, így az okosság parancsát jelentette számunkra ez erős csoport javaslatát elfogadni, nehogy — ha viszautasítanák, — azonnal Angliához forduljon és annak csatlakozását elérje. Ily módon már akkor létrejött volna az 1914-iki csoportosulás, amellyel szemben Németország súlyos helyzetbe került volna. Japán ellenben már ekkor is azon volt, hogy rokonszenvével átkanyarodjon Anglia felé. Ezenfelül Németországnak a franciaorosz csoporttal való haladása mégis csak megadta a lehetőséget, hogy a távol Keleten követett közös politikát apránként Európába is áthozzuk, hogy bizalmasabb és kevéssé feszült viszonyt és összeférést" teremtsünk a két szomszéddal. E szerint itt követett politikánk is elsősorban és következetesen a világbéke fentartására irányult. Az egész kiau-csui kérdés körül Hohenlohe herceg, dacára magas korának, olyan céltudatosságot és elhatározó erőt tanúsított, amelyet nagyon számon kell tartani. Sajnos, a Kruger-távirat ügyében cserbenhagyta körültekintése és egyébként oly tiszta látása, másképp nem lehet konok ragaszkodását a távirat elküldéséhez megérteni. Nyilván az oly erélyes, a szócsatában oly hatalmas egyéniség, amilyen Marschall ur, az egykori államügyész volt, olyan túlsúlyú hatással volt rá és Holstein úr csábító hangjai olyan meggyőzően csengtek a fülében, hogy a herceg megadta magát nekik. Mindenesetre rossz szolgálatot tett az országnak, engem pedig úgy Angliában, mint a belföldön súlyosan megkárosított. Mivel az úgynevezett Krüger-távirat nagy feltűnést keltett és erős politikai utóhatásokat okozott, kissé részletesebben fogom történetét elmondani. A Jameson-féle betörés Németországban nagy, egyre fokozódó izgalmat váltott ki. A német nép felháborodott egy kis nemzet ellen megkísérelt erőszakon, amelynek eredete németalföldi, tehát egyszersmind szász-német volt és néprokonsági okokból nálunk rokonszenvet keltett. Nekem ez a heves izgalom, mely a magasabb társadalmi köröket is magával ragadta, nagy gondokat okozott, mert Angliával való esetleges zavaroktól tartottam. Az volt a véleményem, hogy Angliát, ha meg akarja hódítani a búr államot, nem lehet ebben megakadályozni, bár ez a hódítás az én hitem szerint is jogtalanságot jelentett. De képtelen voltam a közhangulatot megváltoztatni és állásfoglalásomat még legközelebbi ismerőseim körében is meglehetősen elutasító módon ítélték meg. Mikor egy napon megbeszélések céljából bácsimnál, a birodalmi kancellárnál voltam, ahol a birodalmi tengerészeti hivatal államtitkárja Hollmann tengernagy is jelen volt, egyszerre izgatott hangulatban megjelent Marschall báró államtitkár egy papírlappal a kezében. Kijelentette, hogy a népben, de a birodalmi gyűlésen is olyan izgatott a hangulat, hogy feltétlenül szükséges ennek kifelé is kifejezést adni. Ezt legjobban egy Krügerhez intézendő távirattal lehet elintézni, melynek fogalmazványa a kezében van. Erre én felszólaltam ez ellen, s Hollmann tengernagy is támogatott ebben. A birodalmi kancellár a vita közben egyelőre passzív maradt. Mivel tudtam, hogy az angol néplélek a külügyi hivatalban és Marshhall báró előtti ismeretlen valami, megkíséreltem megmagyarázni, hogy az angol népből az ilyen lépés milyen érzéseket váltana ki; ebben is segédkezett nekem Hollmann tengernagy. De Marschallt nem tudtuk meggyőzni. Most végre megszólalt a birodalmi kancellár, és kijelentette, hogy én, mint alkotmányos uralkodó nem állhatok szembe a népakarattal és alkotmányos tanácsadóimmal. Különben az a veszély fenyegeti, hogy az igazság érzésében — és a Németalföld iránt érzett részvétében — erősen megbántott német nép izgatott hangulata átcsap a gátjain és egyenesen ellenem fog fordulni. Máris hallatszanak hangok a nép köréből: a császár félig úgy is angol és titkos angolszeretettel van teremítve; teljesen a nagymamája, Viktória királynő befolyása alatt áll; az angol »bácsiskodás«-nak legyen egyszer vége; a császárt fel kell oldani az angol gondnokság alól stb. Ezekből az okokból neki, a birodalmi kancellárnak, ha nem is ismeri félre ellenvetésem jogosultságát, általános politikai érdekből és mindenekfölött a császár és a nép egymáshoz való viszonya érdekében ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a táviratot írjam alá. Ő, valamint Marschall úr, mint alkotmányos tanácsadóim, vállalják a teljes felelősséget a táviratért és következményeiért. Hollmann tengernagy, mikor a birodalmi kancellár felszólította, hogy ő is csatlakozzék ehhez az állásponthoz és támogassa azt velem szemben, nemet mondott és hozzátette, hogy az angolszász világ feltétlenül a császár rovására írja a táviratot, mert ő felsége idősebb tanácsadóiról soha se tennének föl ilyen kihívást, hanem inkább az »ifjonc« császár »impulzív« cselekedetének minősítenék. Még egyszer megkíséreltem, hogy az urakat tervükről lebeszéljem. De a birodalmi kancellár és Marschall ragaszkodtak hozzá, hogy írjam alá, ismét hangsúlyozva, hogy a következményekért a felelősség az övék. Erre úgy éreztem, hogy nem szabad tovább ellenkeznem. Aláírtam. Hollmann tengernagy, nem sokkal halála előtt még egyszer apróra, minden részletével együtt emlékembe idézte az esetet, úgy, ahogy itt leírtam. A Times akkori képviselője sir Valentine Chirol az 1920 szeptember 31-iki Times egy közleményében elmeséli, hogy Marschall úr közvetlenül a távirat elküldése után kijelentette előtte, hogy a távirat nem a császár személyes felfogását tükrözi vissza, hanem »államaktus«, amelyért a kanellár és ő viselik a teljes felelősséget. A Krüger-távirat nyilvánosságra hozása után Angliában kitört a vihar, melyet előre megjósoltam. Anglia minden tájékáról, főképp főúri körökből, sőt előttem teljesen ismeretlen társaságbeli hölgyektől is özönével kaptam a leveleket, melyek minden elképzelhető szemrehányásokkal, sőt személyes gyalázkodásokkal és becsületsértésekkel is illettek. Támadások és rágalmak indultak a sajtó részéről is, és a távirat keletkezésének legendája csakhamar olyan bizonyossá lett, mint az ámen a templomban. Ha Marshhall a Chirol előtt ismertetett igazi tényállást a birodalmi izl eszményzfe és emberek az 1878—1918. évekből arta: II. Vilmos császár 10 császárné emlékének, kinek biztatására ezek a feljegyzések keletkeztek *) »A fehér népek mindig együtt a színesek ellen!« AZ ÚJSÁG „Vasárnap, 1922 október 1»