Alexander Bernát: Nagy emberek (Budapest, 1938)
Petőfi Sándor
tőfi hangját az egész világ megérti, bár a fordítás végtelen soktól megfosztja a többi nemzetet. De ez nem lényeges. Ezt a fényt a fordítás sem homályosíthatja el. A maga nemzete számára azonban mindjárt meghitt barát. Ezen mit sem változtat az, hogy a tudós bírálók eleinte félreismerték. A nemzet is csak úgy téved, mint a gyermek. Nem tudja megkülönböztetni a valódi értéket a hamistól. Hihetetlenül tud rajongani a teljesen értéktelenért is. Nemzet! Kicsoda a nemzet! Csak a részegként tántorgó, véletlenül adódó tömeg? De hiszen a halottak és a még meg nem születtek is a nemzethez tartoznak! De még a pillanatnyi nemzet is homályosan megérzi a nagyok értékét. Petőfi olyan hamar vált híressé, hogy hamarabb már nem is lehetett. Shakespearet pedig még Hamlet előtt a nemzet nagyjai közé sorozza egy tudós kortársa. Nem is szólva a Werther-lázról, amely járványszerűen dühöngött Németországban. Moliére-nek és Dante-nak bizonyára sok ellensége akadt, de világraszóló dicsőségük Herakleshez hasonlított, aki már bölcsőjében megfojtott kígyókat. Éppen olyan szükségszerű az igaz érték félreértése, mint felismerése. A félreismeréshez nagy mértékben hozzájárul a tárgyi érdeklődés is, amely hozzátapad minden műalkotáshoz. Petőfi nemcsak nagy költő, hanem korának és a szabadságharcnak is költője. Szocialisták és antiszocialisták egyaránt felvonulnak ma is a korzón felállított szobra elé, amely szónoki pózával bűvösen vonzza magához a tüntetőket. Azonban Petőfi, a politikus költő, más, mint a költő Petőfi. Ő és Arany egyforma mértékben — ha lehet itt egyáltalán mértékről beszélni — szabadították fel, és pedig véglegesen, a magyar géniusz nyelvét. A világok küzdelmében csak a beszélő nemzetek számítanak. Mert az emberi nyelv nem ráadásképen járul a szellemhez, amely nélküle is meglenne valahogy.