Bányamunkás, 1963 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1963-09-01 / 9. szám
Az egység legyőzhetetlen erő (Folytatás az első oldalról) Annak ellenére, hogy elődeink a századfordulón és a XX. század első évtizedében még nem rendelkeztek szilárd szervezettel, joggal mondhatjuk, hogy az osztályharc fegyverét egy pillanatra sem tették le. A magyar bányamunkások a szervezkedés hőskorában, az 1900-as évek elején számos olyan hatalmas és elszánt sztrájkharcot folytattak le, melyekbe belerengett az ország. Nemegyszer csak sortűzzel, bebörtönzéssel, toloncolással és kilakoltatásokkal voltak képesek megtörni az ország urai a bányászokat, leszerelni harcukat. Ezeket a harcokat mindenkor a szívós kitartás, példás egység és szolidaritás jellemezték. A sztrájkok hetekig, sőt hónapokig húzódtak, de a bányamunkásság soraiban csak kivételesen akadt megtévedt áruló, sztrájktörő. Nincs okunk tagadni, hogy a szörnyű elnyomáson és üldözésen kívül nagy akadályát képezte a szervezkedésnek a bányamunkásság kulturális elmaradottsága is. Az akkori uralkodóosztály céltudatosan igyekezett sötét tudatlanságban tartani a munkásságot, elzárni a kultúra terjedése elől, hiszen jól tudta, hogy a munkásság öntudatra ébredése átkos uralma végét jelenti. 1905-ben a magyar bányamunkásság 50 százaléka írástudatlan volt, az átlagos bányászéletkor pedig alig érte el a 30 évet. Ezekben az adatokban szinte összesűrűsödik a kapitalizmus adta bányászélet, a féktelen kizsákmányolás és elnyomás. Ha tekintetbe vesszük a magyar bányamunkásság elképzelhetetlen nyomorát a századforduló éveiben, azt mondhatjuk, hogy a szakszervezet megalakítása egyenesen történelmi szükségszerűség volt. Ennek eléréséhez pedig állhatatosságra, keménységre és kíméletlen harcra volt szükség. Kimagasló dátuma a szervezkedés a szabadságért folytatott harcnak 1913. szeptember 4-e, amikor a Szakszervezeti Tanács Budapesten kiadta a Bányamunkást és ennek német nyelvű testvérlapját, a Bergarbeitert. A szaklap tulajdonképpen burkolt szervezeti formát képezett a szakszervezet helyettesítésére. A Bányamunkás előfizetése egyben a szakszervezeti tagdíj lerovását is jelentette. Így jött létre az első szervezeti kapocs, amely egységes táborba tömörítette az ország bányamunkásságát. Szakszervezetnek nevezték ezt a megoldást, ami féligmeddig illegális szervezkedést jelentett. A Bányamunkás szakszervezet pótló jellege abból is kitűnik, hogy az előfizetők a havi 1 korona ellenében, 4 hétnél hosszabb ideig tartó betegség esetén 15 korona segély folyósítására is igényt tarthattak. A Bányamunkás első száma 3000 példányban készült el, de az előfizetők száma 1913. decemberében már 3239-et tett ki. Csekély szám volt ez, hiszen a bányamunkások összlétszáma már túlhaladta a 70 000-et, de mégis szilárd alapot jelentett a további fejlődéshez. A lap terjesztését gondos körültekintéssel kellett megszervezni, mert a csendőrök árgus szemekkel lesték a postán érkező kötegeket és ha tehették, nyomban lecsaptak arra, elkobozták és megsemmisítették az utolsó példányig. Tucatjával fordult elő, hogy a lapterjesztő agitátorokat a csendőrökön véresre verték, vagy megbilincselve eltoloncolták őket a bányák környékéről. Akárhány agitátort fogtak is el a csendőrök, mindig új és új harcosok léptek a helyükre, s így hiábavalónak bizonyult a szolgabírók és egyéb vidéki hatalmasságok minden igyekezete a Bányamunkás terjesztésének megakadályozására. Igen nehéz viszonyok között, félig illegálisan, üldöztetéseknek kitéve vetették meg elődeink mai szakszervezetünk alapjait. Munkájuk sikerét mutatja, hogy 1914. augusztus 20—24-re a szaklap már meghirdette a II. Országos Bányamunkás Konferencia egybehívását. Sajnos, erre nem kerülhetett sor, mert időközben kirobbant az első imperialista világháború. A bányákban az igazgatók és egyéb hajcsárok mellett megjelentek a teljhatalmú katonai parancsnokok, akik minden eddiginél embertelenebb elnyomással fojtották el a munkásság megmozdulásait. Több mint tízezer bányamunkást vittek ki a harcterekre, mondani sem kell, hogy elsősorban azokat, akiket mint szocialistákat ismertek. Ilyen módon átmenetileg sikerült elérni az uralkodó osztálynak a szakszervezeti mozgalom megbénítását, időleges visszaesését. Mégis, 1916 nyarától a bányavidékeken egyre sűrűbben érik a kisebb-nagyobb sztrájkok egymást. Mind hangosabban követelték a bányászok a béke azonnali megkötését, a 8 órás munkaidő visszaállítását, az élelmezés megjavítását, a politikai szabadságjogok kiterjesztését. Különösen említésre méltó ezek közül a harcos közül az 1916 nyarán Petrozsényban lezajlott sztrájkmozgalom, valamint az 1918. júniusi tatabányai megmozdulás, melynek során a hadbíróság 9 bányamunkást ítélt halálra, bár a szörnyű ítéletet nem menték végrehajtani. Blaha Béla elvtárs ünnepi megemlékezését tartja Az ünnepi ülés résztvevői Október fényében 1918 pünkösd vasárnapján Pécsett katonai lázadás robbant ki, melyhez a bányászok is csatlakoztak és agyonverték a gyűlölt katonai parancsnokokat. Különösen 1917 tavaszától fokozódott minden bányavidéken, de az egész országban is a munkásság harcos fellépése, aminek magyarázatát a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme adja. A forradalom erjedése kifejezésre jutott a szakszervezeti mozgalom fellendülésében is. A Bányamunkás előfizetőinek száma 1917 végén elérte A magyar bányamunkásság megrázó eseményekben annyira gazdag történetének, az 1903-as I. Országos Bányamunkás Konferencia után másik rendkívül nagy jelentőségű eseménye csaknem pontosan tíz évvel később, 1913 szeptember 4-én következett be. Ezen a napon került ki a nyomdából első ízben a Bányamunkás és annak német nyelvű változata, a Bergarbeiter, hogy mint országos szaklapok egységes táborba tömörítsék a bányák dolgozóit. A lap előállításának, adminisztrációjának költségeit a Szakszervezeti Tanács vállalta magára. Beköszöntő vezércikkében a szaklap a következőket írta: »Meglehetősen nagy áldozatok árán kiadjuk a Bányamunkás és Bergarbeiter című hetilapokat. Ezeknek a lapoknak egyedüli és becsületes szándéka a bányamunkások anyagi érdekeit megvédeni és szellemi igényeiket fejleszteni. A Bányamunkást és a Bergarbeitert a Szakszervezeti Tanács adja ki a Szociáldemokrata Párt támogatásával, de mihelyt csak a lapok annyira megerősödnek, hogy fennállásuk biztosítva lesz, a lapokat utóbbinak adjuk át minden szerzeményükkel, ellenszolgáltatás nélkül«. Nem vitatható, hogy a Szakszervezeti Tanács azzal a szándékkal adta ki a Bányamunkást, hogy létrehozzon egy olyan állandó központot, amely köré az egész ország bányamunkássága felsorakozhat, amely tehát pótolja a tiltott szakszervezetet. A szaklap legfőbb célját érthetően a szocialista agitáció képezte, vagyis az, hogy felrázza, öntudatra ébressze a még közömbös dolgozókat, meggyőzze őket az összefogás szükségéről, álandóan élessze és fejlessze osztályöntudatukat, érdeklődésüket saját sorsuk és az összesség ügyei iránt. Elmondhatjuk, hogy a Bányamunkás ennek a célnak a megjelenését követő időszakban derekasan megfelelt. Cikkei kíméletlenül leleplezték a bányákban uralkodó rabszolgaviszonyokat, a hatóságok túlkapásait, a bányakapitányságok lakojkodását a bányatőkések szolgálatában. Az eleven, bátorhangú újság hétről hétre név szerint is megnevezte a legdurvább hajcsárokat, a bányászok nyelvén, sokszor bizony szókimondó nyersességgel, de mindig közérthetően mutatott rá a kiáltó visszaélésekre, igazságtalanságokra és meggyőző érvekkel bizonyította, hogy a tőkés elnyomás és gazság ellen a leghathatósabb védekezés az egységes fellépés, a munkás-szolidaritás, a szocialista szervezkedés. Éles fegyvernek bizonyult a Bányamunkás és a Bergarbeiter a bányászok osztályharcában, s éppen ennek köszönhette növekvő népszerűségét. Mint mondottuk, 1913 szeptember 1-én jelent meg a lap első száma, de ugyanazon év decemberének végén már 3239 előfizetőt tartottak nyilván, tehát rövid néhány hónap is elégségesnek bizonyult arra, hogy a lap eltartsa önmagát éspedig nem hirdetésekből, hanem kizárólag az előfizetők áldozatkészségéből. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Bányamunkás előfizetőinek tábora hónapról hónapra ugrásszerűen, rohamosan emelkedett. Akik valamelyest ismerik a századeleji társadalmi és munkásmozgalmi viszonyokat, azok megértik, hogy ilyesmire számítani nem lehetett. Mégis tény, hogy az előfizetők száma további nyolc hónap múltán, 1914 júniusában elérte a 4004-et. Abban az időben a szaklap előfizetőinek és olvasóinak tábora távolról sem volt azonos. Óriási számmal akadtak bányászok, akik — bár teljes mértékben egyetértettek a Bányamunkás minden sorával — ugyanúgy lestek, várták a lapot, mint az előfizetők, de kenyerüket, családjukat féltve, a nyílt kiállást vállalni nem merték. Kézről kézre járt a lap, ing alatt, csizmaszárban csempészték le sokszor a munkahelyre és adták tovább egymásközt, amíg csak teljesen el nem rongyolódott. A Bányamunkás sikerét, hivatásának betöltését tehát elsősorban nem az előfizetők számának növekedésén mérhetjük le a leghitelesebben, hanem azon a dühödt felháborodáson, féktelen üldözési hullámon, ami a szaklap megjelenését nyomon követte. Szó sem lehetett arról, hogy a lap példányait posta útján juttassák el az olvasókhoz. Így ugyan egyetlen példány sem került volna a címzetthez, pedig a vasúti szállítást általában nem lehetett elkerülni. Szerencsére a legtöbb bányavidéken akadt egy-egy vendéglős, fűszeres, egyéb kiskereskedő, kisiparos, aki együttérzett a szocialista munkássággal és önzetlenül vállalta, hogy a gondosan csomagolt lapkötegeket átveszi és feltűnés nélkül továbbadja a helyi megbízottnak, aki azután továbbjuttatta az egyes aknák lapkezelőinek. Gyakran előfordult, hogy ügyesbajos dolgaikban Budapesten járó bányászok vitték le a friss lapot az egész körzetnek, de persze, ilyenkor két-három állomással előbb szálltak le a vonatról, olyan helyen, ahol a csendőrök nem ismerték őket, nem motozták át csomagjaikat, s a szaklapot azután erdőkön, szántóföldeken, kertek alján át csempészték el a bányászkolóniákra. Céltalan lenne összehasonlításokat tenni, de elmondhatjuk, hogy szakszervezeti mozgalmunk üldözése és az ellene folytatott vad hajsza ebben a korai időszakban alig marad mögötte a későbbi Horthy-fasizmus szakszervezet-ellenes, intézményesített terrorjának. De éppen a szakadatlan üldözések tisztítótüzében kovácsolódtak ki szakszervezeti mozgalmunk áldozatkész, félelmet nem ismerő káderei és ezek munkája nyomán szilárd szervezetei is. Olyanok voltak e hősi korszak szocialista agitátorai, mint a jó acél, amely a pöröly csapásai alatt nem puhul el, hanem éppen ellenkezőleg, hajlékony, de üvegkemény pengévé edződik. Szüntelen harcokban és üldözések viharában alakult ki szaklapunk, a Bányamunkás körül egész szakszervezeti mozgalmunk, amíg 1918 január 28-án a belügyminiszter is kénytelen, kelletlen jóváhagyta az alapszabályokat, s ezzel szakszervezetünk formailag is megalakulhatott. Ekkor már szaklapunk előfizetőinek száma túlhaladta a 30 000-et is. Fér évszázad telt el azóta, hogy a Bányamunkás körül megkezdődött szakszervezeti mozgalmunk kibontakozása. Két világháború viharát, 25 esztendő fasiszta rémuralmát vészeltük át azóta, voltak eközben szervezetünk és személy szerint mindanynyiunk életében is embertelenül nehéz esztendők, de a történelmi folyamatosság lánca szakszervezetünk életében soha sem szakadt meg. (Vége) Jolsvai Vilmos 50 éves szakszervezetünk Soha többé el nem taposhatták... a 30 ezret és a tömegek nyomása 1918. januárjában kikényszerítette a kormánytól a szakszervezet alapszabályainak aláírását. 1918. szeptember 22—23-án tartotta a megalakult szakszervezet első kongresszusát, melyen 59 helyi csoport, 160 küldötte már 35 000 szervezett bányamunkást képviselt. — Blaha elvtárs ezután a Tanácsköztársaság dicsőséges napjait méltatta, majd ezt mondta: Az idősebb generáció emlékezetében még ma is élénken élnek a negyedszázados Horthy-fasizmus irgalmatlan szenvedései. Nehéz lenne eldönteni, vajon a nyomasztó munkabérek, a munkanélküliségtől való rettegés, a heti két-három műszak nehezedett-e súlyosabban a bányamunkásságra, vagy pedig az emberi megaláztatás, a kiszolgáltatottság nyomasztó érzése, amivel ki akartak ölni minden erkölcsi ellenállást a dolgozó tömegekből. A párt szara termékeny talajra talált A mai fiatalság el sem tudja képzelni, hogy gyakran egy félig hangosan elejtett megjegyzés elég volt ahhoz, hogy a bányász elveszítse kenyerét, lakását és földönfutóvá váljon saját hazájában. A gazdasági válság évei alatt ezer- és ezer bányamunkás fogott vándorbotot, kényszerült rá, hogy idegenben, Franciaországban, Németországban, Belgiumban, vagy egyenesen a tengeren túlra vándoroljon kenyérkeresetért. Kiszolgáltatott helyzetében a bányamunkásság igazi támasza és vezetője a Kommunisták Magyarországi Pártja maradt. Nem véletlent, hogy a fasizmus nyomasztó évei alatt a párt szava mindenkor termékeny talajra talált a bányászok körében. Salgótarjánban, Tatabányán, a pécsi medencében rövidesen a proletárdiktatúra bukása után megalakultak az illegális szervezetek, megjelentek a kommunisták röpiratai , szervezve és harcra vezetve a tömegeket elnyomóik ellen. Igaz, a rendőrség, a fasiszta nyomozók számos esetben megszakították a pártmunka fonalát, elfogták, börtönbe hurcolták, véresre kínozták a mozgalom vezetőit, de mindig újabb és újabb harcosok álltak a lebukottak helyére, élesztve a forradalmi mozgalom tüzét. Külön dicsőséges fejezete szakszervezetünk történetének, hogy 1943. november 1-én a XII. Közgyűlésen az ellenzéki mozgalom véglegesen csatát nyert és a bányamunkásság érdekeit legjobban kifejező emberek, elvtársak, köztük sok kommunista került a szakszervezet vezetőségébe. Ez szimbóluma annak az elkeseredett küzdelemnek, amelyet a bányászok a Horthy, de a német fasizmus ellen is vívtak. A XII. Közgyűlés már szinte tükrözte a felszabadulás utáni helyzetben a szakszervezet helyét és a közvetlen tennivalókat a Népfront-politika erősítésére. A bányamunkásság háború- és fasiszta-ellenes aktivitása különösen a Volgai Csata után erősödött meg, amikor nyilvánvalóvá vált a Vörös Hadsereg, a hős szovjet nép legyőzhetetlensége, a hitleri hadak végzetes veresége. A Kommunista Párt Bányász Bizottságának felhívása harci csoportok alakítására és a fasiszta megszállók elleni partizánharcra, számos követőre talált a dolgozók körében. »Éljen a munkásegység, halál a német megszállókra« — hirdették a Kommunista Párt röpcédulái és sorra alakultak meg a partizán egységek Salgótarján, Dorog, Tatabánya vidékén, de Pécs környékén is, amelyek gyakran érzékeny veszteséget, zűrzavart okoztak a fasiszta megszállók soraiban. Lényegében ez a múlt, amely aranybetűkkel íródott be a munkásmozgalom történelemkönyvébe. A múlt számtalan áldozatot követelt, több mint 200-ra tehető azoknak az elvtársaknak a száma, akik a legszentebbet, az életüket áldozták az eszméért, akik nem riadtak viszsza az agyonveréstől, a halált hozó golyótól, a hóhér kötelétől. De ezek között vannak azok is, akik hősként estek el a haza védelmében, a szocializmus győzelme ügyében vetett rendíthetetlen hittel. Ezen a napon meghajtjuk a forradalom győzelmes zászlaját emlékük előtt és bizakodva mondjuk, hogy a kihullott vér jó talajra hullott. Gazdagon terem rajta a munkásmozgalom gyümölcse, népünk a szocializmus teljes felépítésén fáradozik hazánkban. A szocializmus útján A felszabadulás boldog pillanata és öröme mellett a bányák dolgozói látták a tennivalókat is, azt a harcot, fáradságot és küzdelmet, amelyet az újjáépítésért, a munkáshatalom kivívásáért véghez kell vinnünk. A Komunista Párt felhívása a szakszervezet szervezőmunkája nyomán, ha lassan és sok nehézségekkel küszködve is, de megindult a bányákban a munka. S egyre lüktetőbb ütemben került felszínre az életet adó szén és egyre több mennyiségben buggyant ki az olajkutakból az aranyat érő kőolaj és földgáz. Ha választ akarunk keresni ezekre a tettekre, akkor úgy foglalhatjuk össze: bányászaink mindenkor hittek abban, hogy úrrá tudnak lenni a nehézségeken és munkájuk nyomán új élet bontakozik ki a magyar földön. József Attila látnoki szemekkel írt 1934- ben »Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak« című művében a bányászokról: »Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. S mindig újranyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog.« A felszabadulás új perspektívát nyitott meg a dolgozók előtt. Egyre inkább éltek demokratikus jogaikkal és a szervezkedésben találták meg erejüket. Az új alapokon indult szakszervezeti mozgalom gyorsan terjedt a bányászok körében és 1945 vége felé nem volt olyan bányásztelepülés, ahol ne működött volna helyi csoport. Ma már elmondhatjuk, hogy az iparági szervezkedés talaján jól kiépített, a politikai és gazdasági feladatok sikeres ellátását elősegítő szerveink vannak. Azonban azt is tudjuk, hogy ez nem mindig volt így. Bár szerveink mindenkor szívós harcot folytattak a dolgozók érdekvédelméért és kivették részüket az építés tennivalóiból, azonban a személyi kultusz éveiben visszaszorított, egyhelyben való topogásra ítélt erős szindikalizmussal megbélyegzett szakszervezeti mozgalom nem tudta betölteni hivatását. Nem tudott eleget tenni a lenini szakszervezetek alapigazságának. A Magyar Szocialista Munkáspárt politikája új fejezetet nyitott a szakszervezeti mozgalom történetében és széles teret adott feladataink ellátására. Ma az önállósággal élve, szakszervezetünk is betölti azt a történelmi szerepét, amelyek a szocializmust építő ember érdekvédelmét, a szocialista építés ránk eső feladatainak segítését illetik. Dolgozóink bizalma a párt politikájában megsokszorozza a szocialista építésben az eredményeket. Ma távlatokban is egy vonalba lehet állítani — a győztes széncsatákat, az ellenforradalmi konszolidációban vállalt és az idei tél okozta nehézségek leküzdésében — bányászaink helytállását. (Folytatás az 5. oldalon)