Bányamunkás, 1963 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1963-09-01 / 9. szám

Az egység legyőzhetetlen erő (Folytatás az első oldalról) Annak ellenére, hogy elő­deink a századfordulón és a XX. század első évtizedében még nem rendelkeztek szilárd szervezettel, joggal mondhat­juk, hogy az osztályharc fegy­verét­ egy pillanatra sem tet­ték le. A magyar bányamun­kások a szervezkedés hősko­rában, az 1900-as évek elején számos olyan hatalmas és el­szánt sztrájkharcot folytattak le, melyekbe belerengett az or­szág. Nemegyszer csak sor­­tűzzel, bebörtönzéssel, tolonco­­lással és kilakoltatásokkal voltak képesek megtörni az or­szág urai a bányászokat, le­szerelni harcukat. Ezeket a harcokat minden­kor a szívós kitartás, példás egység és szolidaritás jellemez­ték. A sztrájkok hetekig, sőt hónapokig húzódtak, de a bá­nyamunkásság soraiban csak kivételesen akadt megtévedt áruló, sztrájktörő. Nincs okunk tagadni, hogy a szörnyű elnyomáson és ül­dözésen kívül nagy akadályát képezte a szervezkedésnek a bányamunkásság kulturális el­maradottsága is. Az akkori uralkodóosztály céltudatosan igyekezett sötét tudatlanságban tartani a munkásságot, elzárni a kultú­ra terjedése elől, hiszen jól tudta, hogy a munkásság ön­tudatra ébredése átkos uralma végét jelenti. 1905-ben a magyar bánya­munkásság 50 százaléka írás­­tudatlan volt, az átlagos bá­nyászéletkor pedig alig érte el a 30 évet. Ezekben az ada­tokban szinte összesűrűsödik a kapitalizmus adta bányász­élet, a féktelen kizsákmányo­lás és elnyomás. Ha tekintetbe vesszük a ma­gyar bányamunkásság elkép­zelhetetlen nyomorát a szá­zadforduló éveiben, azt mond­hatjuk, hogy a szakszervezet megalakítása egyenesen törté­nelmi szükségszerűség volt. Ennek eléréséhez pedig állha­tatosságra, keménységre és kí­méletlen harcra volt szükség. Kimagasló dátuma a szer­vezkedés a szabadságért foly­tatott harcnak 1913. szeptem­ber 4-e, amikor a Szakszerve­zeti Tanács Budapesten kiad­ta a Bányamunkást és ennek német nyelvű testvérlapját, a Bergarbeitert. A szaklap tu­lajdonképpen burkolt szerve­zeti formát képezett a szak­­szervezet helyettesítésére. A Bányamunkás előfizetése egy­ben a szakszervezeti tagdíj le­rovását is jelentette. Így jött létre az első szervezeti ka­pocs, amely egységes táborba tömörítette az ország bánya­munkásságát. Szakszervezetnek nevezték ezt a megoldást, ami félig­­meddig illegális szervezkedést jelentett. A Bányamunkás szakszervezet­ pótló jellege ab­ból is kitűnik, hogy az előfi­zetők a havi 1 korona ellené­ben, 4 hétnél hosszabb ideig tartó betegség esetén 15 koro­na segély folyósítására is igényt tarthattak. A Bányamunkás első száma 3000 példányban készült el, de az előfizetők száma 1913. de­cemberében már 3239-et tett ki. Csekély szám volt ez, hi­szen a bányamunkások össz­­létszáma már túlhaladta a 70 000-et, de mégis szilárd ala­pot jelentett a további fejlő­déshez. A lap terjesztését gondos körültekintéssel kellett megszervezni, mert a csend­őrök árgus szemekkel lesték a postán érkező kötegeket és ha tehették, nyomban lecsaptak arra, elkobozták és megsem­misítették az utolsó példányig. Tucatjával fordult elő, hogy a lapterjesztő agitátorokat a csendőrökön véresre verték, vagy megbilincselve eltolon­­colták őket a bányák környé­kéről. Akárhány agitátort fog­tak is el a csendőrök, mindig új és új harcosok léptek a he­lyükre, s így hiábavalónak bi­zonyult a szolgabírók és egyéb vidéki hatalmasságok minden igyekezete a Bányamunkás terjesztésének megakadályozá­sára. Igen nehéz viszonyok között, félig illegálisan, üldöztetések­nek kitéve vetették meg elő­deink mai szakszervezetünk alapjait. Munkájuk sikerét mutatja, hogy 1914. augusztus 20—24-re a szaklap már meg­hirdette a II. Országos Bá­nyamunkás Konferencia egy­­behívását. Sajnos, erre nem kerülhetett sor, mert időközben kirobbant az első imperialista világhá­ború. A bányákban az igazgatók és egyéb hajcsárok mellett megjelentek a teljhatalmú ka­tonai parancsnokok, akik min­den eddiginél embertelenebb elnyomással fojtották el a munkásság megmozdulásait. Több mint tízezer bánya­munkást vittek ki a harcte­rekre, mondani sem kell, hogy elsősorban azokat, akiket mint szocialistákat ismertek. Ilyen módon átmenetileg sikerült elérni az uralkodó osztálynak a szakszervezeti mozgalom megbénítását, időleges vissza­esését. Mégis, 1916 nyarától a bá­nyavidékeken egyre sűrűbben érik a kisebb-nagyobb sztráj­kok egymást. Mind hangosab­ban követelték a bányászok a béke azonnali megkötését, a 8 órás munkaidő visszaállítá­sát, az élelmezés megjavítását, a politikai szabadságjogok ki­­terjesztését. Különösen említésre méltó ezek közül a harcos k­özül az 1916 nyarán Petrozsényban le­zajlott sztrájkmozgalom, vala­mint az 1918. júniusi tatabá­nyai megmozdulás, melynek során a hadbíróság 9 bánya­munkást ítélt halálra, bár a szörnyű ítéletet nem menték végrehajtani. Blaha Béla elvtárs ünnepi megemlékezését tartja Az ünnepi ülés résztvevői Október fényében 1918 pünkösd vasárnapján Pécsett katonai lázadás rob­bant ki, melyhez a bányászok is csatlakoztak és agyonverték a gyűlölt katonai parancsno­kokat. Különösen 1917 tava­szától fokozódott minden bá­nyavidéken, de az egész or­szágban is a munkásság har­cos fellépése, aminek magya­rázatát a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom győzelme adja. A forradalom erjedése kife­jezésre jutott a szakszervezeti mozgalom fellendülésében is. A Bányamunkás előfizetői­nek száma 1917 végén elérte A magyar bányamunkásság meg­rázó eseményekben annyira gazdag történetének, az 1903-as I. Országos Bányamunkás Konferencia után má­sik rendkívül nagy jelentőségű ese­ménye csaknem pontosan tíz évvel később, 1913 szeptember 4-én követ­kezett be. Ezen a napon került ki a nyomdá­ból első ízben a Bányamunkás és an­nak német nyelvű változata, a Berg­arbeiter, hogy mint országos szakla­pok egységes táborba töm­ö­rítsék a bányák dolgozóit. A lap előállításá­nak, adminisztrációjának költségeit a Szakszervezeti Tanács vállalta ma­gára. Beköszöntő vezércikkében a szaklap a következőket írta: »Meglehetősen nagy áldozatok árán kiadjuk a Bányamunkás és Bergarbeiter című hetilapokat. Ezeknek a lapoknak egyedüli és becsületes szándéka a bá­nyamunkások anyagi érdekeit megvé­deni és szellemi igényeiket fejleszteni. A Bányamunkást és a Bergarbeitert a Szakszervezeti Tanács adja ki a Szociál­demokrata Párt támogatásával, de mi­helyt csak a lapok annyira megerősöd­nek, hogy fennállásuk biztosítva lesz, a lapokat utóbbinak adjuk át minden szer­zeményükkel, ellenszolgáltatás nélkül«. Nem vitatható, hogy a Szakszerve­zeti Tanács azzal a szándékkal adta ki a Bányamunkást, hogy létrehoz­zon egy olyan állandó központot, amely köré az egész ország bánya­munkássága felsorakozhat, amely te­hát pótolja a tiltott szakszervezetet. A szaklap legfőbb célját érthetően a szocialista agitáció képezte, vagyis az, hogy felrázza, öntudatra ébressze a még közömbös dolgozókat, meg­győzze őket az összefogás szükségé­ről, álandóan élessze és fejlessze osz­tályöntudatukat, érdeklődésüket sa­ját sorsuk és az összesség ügyei iránt. Elmondhatjuk, hogy a Bányamun­kás ennek a célnak a megjelenését követő időszakban derekasan megfe­lelt. Cikkei kíméletlenül leleplezték a bányákban uralkodó rabszolgaviszo­nyokat, a hatóságok túlkapásait, a bányakapitányságok lakojkodását a bányatőkések szolgálatában. Az eleven, bátorhangú újság hétről hétre név szerint is megnevezte a leg­durvább hajcsárokat, a bányászok nyelvén, sokszor bizony szókimondó nyersességgel, de mindig közérthe­tően mutatott rá a kiáltó visszaélé­sekre, igazságtalanságokra és meg­győző érvekkel bizonyította, hogy a tőkés elnyomás és gazság ellen a leghathatósabb védekezés az egysé­ges fellépés, a munkás-szolidaritás, a szocialista szervezkedés. Éles fegyvernek bizonyult a Bánya­munkás és a Bergarbeiter a bányászok osztályharcában, s éppen ennek köszön­hette növekvő népszerűségét. Mint mon­dottuk, 1913 szeptember 1-én jelent meg a lap első száma, de ugyanazon év de­cemberének végén már 3239 előfizetőt tartottak nyilván, tehát rövid néhány hó­nap is elégségesnek bizonyult arra, hogy a lap eltartsa önmagát éspedig nem hir­detésekből, hanem kizárólag az előfize­tők áldozatkészségéből. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Bányamunkás előfizetőinek tábora hónapról hónapra ugrásszerűen, ro­hamosan emelkedett. Akik valame­lyest ismerik a századeleji társadalmi és munkásmozgalmi viszonyokat, azok megértik, hogy ilyesmire számí­tani nem lehetett. Mégis tény, hogy az előfizetők száma további nyolc hónap múltán, 1914 júniusában elérte a 4004-et. Abban az időben a szaklap előfize­tőinek és olvasóinak tábora távolról sem volt azonos. Óriási számmal akadtak bányászok, akik — bár teljes mértékben egyetértettek a Bánya­munkás minden sorával — ugyanúgy lestek, várták a lapot, mint az előfi­zetők, de kenyerüket, családjukat féltve, a nyílt kiállást vállalni nem merték. Kézről kézre járt a lap, ing alatt, csizmaszárban csempészték le sok­szor a munkahelyre és adták tovább egymásközt, amíg csak teljesen el nem rongyolódott. A Bányamunkás sikerét, hivatásának betöltését tehát elsősorban nem az elő­fizetők számának növekedésén mérhetjük le a leghitelesebben, hanem azon a dü­hödt felháborodáson, féktelen üldözési hullámon, ami a szaklap megjelenését nyomon követte. Szó sem lehetett arról, hogy a lap példányait posta útján juttassák el az olvasókhoz. Így ugyan egyetlen példány sem került volna a címzett­hez, pedig a vasúti szállítást általá­ban nem lehetett elkerülni. Szeren­csére a legtöbb bányavidéken akadt egy-egy vendéglős, fűszeres, egyéb kiskereskedő, kisiparos, aki együttér­­zett a szocialista munkássággal és önzetlenül vállalta, hogy a gondosan csomagolt lapkötegeket átveszi és fel­tűnés nélkül továbbadja a helyi meg­bízottnak, aki azután továbbjuttatta az egyes aknák lapkezelőinek. Gyakran előfordult, hogy ügyes­bajos dolgaikban Budapesten járó bányászok vitték le a friss lapot az egész körzetnek, de persze, ilyenkor két-három állomással előbb szálltak le a vonatról, olyan helyen, ahol a csendőrök nem ismerték őket, nem motozták át csomagjaikat, s a szak­lapot azután erdőkön, szántóföldeken, kertek alján át csempészték el a bá­nyászkolóniákra. Céltalan lenne összehasonlításokat tenni, de elmondhatjuk, hogy szak­­szervezeti mozgalmunk üldözése és az ellene folytatott vad hajsza ebben a korai időszakban alig marad mö­götte a későbbi Horthy-fasizmus szakszervezet-ellenes, intézményesí­tett terrorjának. De éppen a szakadatlan üldözések tisztítótüzében kovácsolódtak ki szak­­szervezeti mozgalmunk áldozatkész, félelmet nem ismerő káderei és ezek munkája nyomán szilárd szervezetei is. Olyanok voltak e hősi korszak szo­cialista agitátorai, mint a jó acél, amely a pöröly csapásai alatt nem puh­ul el, hanem éppen ellenkezőleg, hajlékony, de üvegkemény pengévé edződik. Szüntelen harcokban és üldözések vi­harában alakult ki szaklapunk, a Bánya­munkás körül egész szakszervezeti moz­galmunk, amíg 1918 január 28-án a bel­ügyminiszter is kénytelen, kelletlen jóvá­hagyta az alapszabályokat, s ezzel szak­­szervezetünk formailag is megalakulha­tott. Ekkor már szaklapunk előfize­tőinek száma túlhaladta a 30 000-et is. Fér évszázad telt el azóta, hogy a Bányamunkás körül megkezdődött szakszervezeti mozgalmunk kibonta­kozása. Két világháború viharát, 25 esztendő fasiszta rémuralmát vészel­tük át azóta, voltak eközben szerve­zetünk és személy szeri­nt mindany­­nyiunk életében is embertelenül ne­­héz esztendők, de a történelmi folya­matosság lánca szakszervezetünk éle­tében soha sem szakadt meg. (Vége) Jolsvai Vilmos 50 éves szakszervezetünk Soha többé el nem taposhatták... a 30 ezret és a tömegek nyo­mása 1918. januárjában ki­kényszerítette a kormánytól a szakszervezet alapszabályainak aláírását. 1918. szeptember 22—23-án tartotta a megalakult szak­­szervezet első kongresszusát, melyen 59 helyi csoport, 160 küldötte már 35 000 szervezett bányamunkást képviselt. — Blaha elvtárs ezután a Tanács­­köztársaság dicsőséges napjait méltatta, majd ezt mondta: Az idősebb generáció emlé­kezetében még ma is élénken élnek a negyedszázados Hor­­thy-fasizmus irgalmatlan szen­vedései. Nehéz lenne eldönte­ni, vajon a nyomasztó munka­bérek, a munkanélküliségtől való rettegés, a heti két-három műszak nehezedett-e súlyosab­ban a bányamunkásságra, vagy pedig az emberi meg­aláztatás, a kiszolgáltatottság nyomasztó érzése, amivel ki akartak ölni minden erkölcsi ellenállást a dolgozó tömegek­ből. A párt szara termékeny talajra talált A mai fiatalság el sem tud­ja képzelni, hogy gyakran egy félig hangosan elejtett meg­jegyzés elég volt ahhoz, hogy a bányász elveszítse kenyerét, lakását és földönfutóvá váljon saját hazájában. A gazdasági válság évei alatt ezer- és ezer bányamunkás fogott vándor­­botot, kényszerült rá, hogy idegenben, Franciaországban, Németországban, Belgiumban, vagy egyenesen a tengeren túlra vándoroljon kenyérkere­setért. Kiszolgáltatott helyzetében a bányamunkásság igazi tá­masza és vezetője a Kommu­nisták Magyarországi Pártja maradt. Nem véletlent, hogy a fasizmus nyomasztó évei alatt a párt szava mindenkor ter­mékeny talajra talált a bá­nyászok körében. Salgótar­jánban, Tatabányán, a pécsi medencében rövidesen a prole­tárdiktatúra bukása után meg­alakultak az illegális szerve­zetek, megjelentek a kommu­nisták röpiratai , szervezve és harcra vezetve a tömegeket elnyomóik ellen. Igaz, a rend­őrség, a fasiszta nyomozók számos esetben megszakítot­ták a pártmunka fonalát, el­fogták, börtönbe hurcolták, véresre kínozták a mozgalom vezetőit, de mindig újabb és újabb harcosok álltak a le­­bukottak helyére, élesztve a forradalmi mozgalom tüzét. Külön dicsőséges fejezete szakszervezetünk történetének, hogy 1943. november 1-én a XII. Közgyűlésen az ellenzéki mozgalom véglegesen csatát nyert és a bányamunkásság érdekeit legjobban kifejező emberek, elvtársak, köztük sok kommunista került a szak­­szervezet vezetőségébe. Ez szimbóluma annak az elkese­redett küzdelemnek, amelyet a bányászok a Horthy, de a német fasizmus ellen is vív­tak. A XII. Közgyűlés már szinte tükrözte a felszabadulás utáni helyzetben a szakszer­vezet helyét és a közvetlen tennivalókat a Népfront-poli­tika erősítésére. A bányamunkásság háború- és fasiszta-ellenes aktivitása különösen a Volgai Csata után erősödött meg, amikor nyil­vánvalóvá vált a Vörös Had­sereg, a hős szovjet nép le­győzhetetlensége, a hitleri ha­dak végzetes veresége. A Kommunista Párt Bányász Bi­zottságának felhívása harci csoportok alakítására és a fa­siszta megszállók elleni parti­zánharcra, számos követőre talált a dolgozók körében. »Éljen a munkásegység, ha­lál a német megszállókra« — hirdették a Kommunista Párt röpcédulái és sorra alakultak meg a partizán egységek Sal­gótarján, Dorog, Tatabánya vidékén, de Pécs környékén is, amelyek gyakran érzékeny veszteséget, zűrzavart okoz­tak a fasiszta megszállók so­raiban. Lényegében ez a múlt, amely aranybetűkkel íródott be a munkásmozgalom történelem­­könyvébe. A múlt számtalan áldozatot követelt, több mint 200-ra te­hető azoknak az elvtársaknak a száma, akik a legszentebbet, az életüket áldozták az esz­méért, akik nem riadtak visz­­sza az agyonveréstől, a ha­­lált hozó golyótól, a hóhér kö­telétől. De ezek között vannak azok is, akik hősként estek el a haza védelmében, a szocia­lizmus győzelme ügyében ve­tett rendíthetetlen hittel. Ezen a napon meghajtjuk a forradalom győzelmes zászla­ját emlékük előtt és bizakod­va mondjuk, hogy a kihullott vér jó talajra hullott. Gazda­gon terem rajta a munkás­­mozgalom gyümölcse, népünk a szocializmus teljes felépíté­sén fáradozik hazánkban. A szocializmus útján A felszabadulás boldog pil­lanata és öröme mellett a bá­nyák dolgozói látták a tenni­valókat is, azt a harcot, fá­radságot és küzdelmet, ame­lyet az újjáépítésért, a mun­káshatalom kivívásáért vég­hez kell vinnünk. A Komunista Párt felhívása a szakszervezet szervezőmun­­kája nyomán, ha lassan és sok nehézségekkel küszködve is, de megindult a bányákban a munka. S egyre lüktetőbb ütemben került felszínre az életet adó szén és egyre több mennyiségben buggyant ki az olajkutakból az aranyat érő kőolaj és földgáz. Ha választ akarunk keresni ezekre a tettekre, akkor úgy foglalhatjuk össze: bányásza­ink mindenkor hittek abban, hogy úrrá tudnak lenni a ne­hézségeken és munkájuk nyo­mán új élet bontakozik ki a magyar földön. József Attila látnoki szemekkel írt 1934- ben »Alkalmi vers a szocializ­mus állásáról Ignotusnak« cí­mű művében a bányász­okról: »Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. S mindig újranyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog.« A felszabadulás új pers­pektívát nyitott meg a dolgo­zók előtt. Egyre inkább éltek demokratikus jogaikkal és a szervezkedésben találták meg erejüket. Az új alapokon in­dult szakszervezeti mozgalom gyorsan terjedt a bányászok körében és 1945 vége felé nem volt olyan bányásztelepülés, ahol ne működött volna helyi csoport. Ma már elmondhatjuk, hogy az iparági szervezkedés talaján jól kiépített, a politikai­ és gazdasági feladatok sikeres ellátását elősegítő szerveink vannak. Azonban azt is tud­juk, hogy ez nem mindig volt így. Bár szerveink mindenkor szívós harcot folytattak a dol­gozók érdekvédelméért és ki­vették részüket az építés ten­nivalóiból, azonban a szemé­lyi kultusz éveiben visszaszo­rított, egyhelyben való topo­­gásra ítélt erős szindikaliz­­mussal megbélyegzett szak­­szervezeti mozgalom nem tudta betölteni hivatását. Nem tudott eleget tenni a lenini szakszervezetek alapigazságá­nak. A Magyar Szocialista Mun­káspárt politikája új fejezetet nyitott a szakszervezeti moz­galom történetében és széles teret adott feladataink ellátá­sára. Ma az önállósággal élve, szak­­szervezetünk is betölti azt a történelmi szerepét, amelyek a szocializmust építő ember érdekvédelmét, a szocialista építés ránk eső feladatainak segítését illetik. Dolgozóink bizalma a párt politikájában megsokszorozza a szocialista építésben az ered­ményeket. Ma távlatokban is egy vonalba lehet állítani — a győztes széncsatákat, az el­lenforradalmi konszolidáció­ban vállalt és az idei tél okoz­ta nehézségek leküzdésében — bányászaink helytállását. (Folytatás az 5. oldalon)

Next