A Bánya, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-02 / 1. szám
2 A Bánya 1910. január 2. (1. sz.) IUmMIHIWIICTTlTIIVIII1 sak voltak a bányavidékek némelyikén, valamint a borzasztó courrières-i bányakatasztrófa — mind beigazolták a bányatörvény alapos átdolgozásának parancsoló szükségességét, miután az sem a politikai és gazdasági élet követelményeinek, sem pedig a jelenkori társadalom feltételeinek többé már nem felelt meg. De hát ott a politikai pártok a bányászatot közgazdasági programmpontjukká tették! Eltekintve most az egyes pártárnyalatok irányzatától, csupán csak azt a tényt kívánjuk megállapítani, hogy a franczia munkáspárt 1880. évi programmjában épp úgy ott szerepel kifejezetten a bányászat, mint akár a köztársasági szoczialisták szövetsége (1880—1881), akár a radikális és radikál szocziálista párt, vagy a franczia szocziálista párt 1902. évi programmjában, akár pedig a köztársasági párt 1907. évi és az úgynevezett egyesített szoczialista (S. F. I. O.) programmjában is. Nekünk is ezt kell követelnünk! Nekünk sem szabad többé megelégednünk azzal, hogy az egyes bányavidékek képviselőjelöltjei programmbeszédeikben egy-két frázist mondjanak a bányászatról, s azután — mint akik megfeleltek kötelességüknek — a parlamentben hallgassanak róla. Nekünk is követelnünk kell, hogy minden egyes parlamenti pártunk programmszerűen szint valljon a bányászat iránt táplált érzelmei felől, a képviselőktől pedig elvárjuk, hogy ki-ki a parlamentben is tényleges működést fejtsen ki ebben az irányban, s minden adott alkalommal az ország színe előtt hangoztassa a bányászathoz fűződő nagy nemzeti érdekeinket, s elsősorban a magyar bányatörvény megalkotásának elodázhatatlan szükségességét! Elég volt már a meddő közjogi vitákból, amelyek ópium méregként kábították a nemzetet, hogy az ébredéssel annál gyengébb és fásultabb legyen! Közgazdasági törvényhozást kívánunk, s mindenek előtt magyar bányatörvényt ! „A Bánya“ eddigi pályafutása alatt is ezt a czélt szolgálta, s amint bányászati közvélemény megteremtése képezte fő programmját eddig, úgy továbbra is ily irányban óhajt fokozottabb buzgalommal haladni, amihez — olvasóink támogatását kérve — az új és reméljük jobb esztendő küszöbén adjon Isten mindnyájunknak kitartást, lelkesedést és „jó szerencsét!“ is magyar sókivitel. A napisajtóban nagy érdeklődést keltettek azok a hírek, melyek Szerbia sószükségletének ellátásával kapcsolatban ismertekké lettek. Aktualitást a dolognak az adott, hogy Szerbia, mely tízéves ciklusokban szokott gondoskodni a maga sószükségletéről, most írta ki a nemzetközi árlejtést e tárgyban és ez árlejtésen résztvett a magyar só is, szemben a német, továbbá a román és a szicíliai olasz sóval, mely utóbbinak fellépését állítólag egy magyar pénzintézet is támogatásában részesítette. E körülményből éles hírlapi vita támadt. Ebbe a vitába nem avatkozunk, annál is inkább, mert az események ezt a szempontot hamarosan túlhaladták, ellenben lapunk szakközönségét tájékoztatjuk az ügy lényegéről mérvadó és beavatott helyről szerzett információ alapján. Szerbia a 80-as évek közepéig legnagyobb piaca volt a magyar sókivitelnek, mely ugyanekkor Bulgáriába is igen jelentékeny mennyiségeket szállított. Ez időtájt kaptak erőre a román sóbányák, melyek modern berendezésükkel, valamint kedvező geográfiai helyzetük folytán, de tagadhatatlanul sokkal ügyesebben vezetett üzleti politikájukkal is, a magyar sót teljesen kiszorították Szerbiából s annak elhelyezési lehetőségét Bulgáriában is fokról-fokra szűkebbre szorították, így aztán a nyolcvanas évek végén megszűnt sókivitelünk Szerbiába. Ugyanarra a sorsra jutott folytonos hanyatlással a Bulgáriába irányuló kivitel is. A kilencvenes évek végéig tehát tökéletesen megszűnt a magyar sókivitel s mindkét Balkán-államban a román só lett úrrá. A dolgok állásának ebben a kedvezőtlen stádiumában a kilencvenes évek végén bízta meg a magyar királyi pénzügyminisztérium az export üzlet egyéb terén már hosszabb idő óta működő és a Balkán-félsziget országaiban erősen szervezett organizációval dolgozó Magyar Kereskedelmi Részvénytársaságot a magyar sókivitelnek újbóli felkarolásával. Ez nyilvánvalóan igen nehéz feladat volt, mert az időközben nagyon is erősen befészkelődött román só természetszerűleg ellentállt a magyar térhódítási törekvéseknek és pedig Bulgáriában az árak leszállítása, valamint az üzleti verseny többi kíméletlen eszközével igyekezett visszaszorítani a magyar törekvéseket, Szerbiában pedig egyszerűen kizártnak volt tekinthető a verseny, mert a romániai bányáknak 1910-ig szerződéses alapon kizárólagos joga volt a sóbevitelére. Mindezek dacára a magyar só érdekében kifejtett szívós törekvésekkel már az első évben sikerült némi eredményt elérni. 1900-ban a nevezett részvénytársaság 17.700 méter mázsa hazai sót adott el magában Bulgáriában, tehát megtörte a jeget s megvetette a lábát e régi fogyasztópiacon, azontúl aztán fokozatosan haladt előre. A következő évben már 35.800 métermázsa, 1902-ben 53.650 métermázsa volt az eredmény s ez lépésről-lépésre tovább emelkedett, 1908-ban 62.300 métermázsára. Ezek az eredmények olyan széles alapot teremtettek Bulgáriában a magyar só fogyasztásának, hogy a most múló 1909. évben nagy erőfeszítéssel lehetővé vált egy hirtelen előrehaladás: 1909-ben több mint 150.000 métermázsa magyar só ment Bulgáriába és ezzel ott a magyar só valósággal uralkodó tényezővé vált. E számadat jelentőségének megítélése végett utalhatunk arra, hogy Bulgária egész sószükséglete évenként 240.000 méter mázsa, tehát ennek több mint 60%-a Magyarországból fedeztetik, míg a többi Románia és kisebb mértékben az újabban szereplő szicíliai sóbánya közt van megosztva. Ez az eredmény nyilvánvalóan jogot ad annak konstatálására, hogy Bulgária már visszahódítottnak tekinthető a magyar só kivitelének. Ezzel a Bulgáriában elért nagy eredményekkel egyidejűleg aktuálissá vált a Szerbiába való sószállitás kérdése is, amennyiben ott a jövő év végén lejár a Romániával fennálló sószerződés terminusa. E körülményre való tekintettel a Magyar Kereskedelmi Részvény