Erdőgazdaság - Erdőgazdaság és faipar, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1963-07-01 / 7. szám
könnyű, annál kevésbé, mert a telepnek a nagy hideg, a sok betegség, és anyaghiány miatt az első negyedben mintegy 450 m3-es lemaradása volt. Igaz, ebből június elejéig már 250 m3-t behoztak, és ígéret van arra, hogy az összes adósságot letörlesztik a második negyed végéig. Az ígéret realitásának biztosítéka a vállalat törzsgárdája, amelyre még mindig lehetett számítani. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az „új” üzemrésznél (koronghasító) van a legtöbb baj, míg a „régi” üzemekben kevesebb. De van még egy Az elektromos berendezések, a csillogó porcelánok látványa mindig megkapja az embert, talán a legjobban fejezi ki a technikát. Ilyen látványosság a Gyufaipari Vállalat szegedi telepének a bejáratánál a most épült transzformátorház. Aki nem ismeri a szegedi gyárat, el sem tudja képzelni milyen nagy dolog az, hogy ezen a transzformátorházon keresztül a gyárat immár bekötötték az országos hálózatba. Mert gondoljuk csak meg: a gyár 1920 óta saját erőgépével állított elő áramot az egyenáramú berendezései részére. Nyilvánvalóan egyrészt hiányzott az üzembiztonság, másrészt az egész egyenáramú apparátus gátolta a műszaki fejlesztést. Most is — igaz — váltakozó áramot kapnak kintről, de külön kellett a transzformátor és a motorok közé egyenirányítót beépíteni a váltakozó áram egyenirányítására. A műszaki fejlesztés nyomán azonban a gyár egyre inkább törekszik a gépek egyedi meghajtására, ami néhány gépen máris történik váltakozó áram segítségével. A külső hálózatra való bekötés azért is égető volt, mert a régi gőzfejlesztő kazán már életveszélyes állapotban volt, viszont kicserélése hosszú időt vett igénybe, s az üzem ezalatt sem állhat le. Erre — a külső energiaforrás biztosítása mellett — vettek egy öreg mozdonyt, amely fedezi a szárító gőzszükségletét. Igaz, mindez nem olcsó mulatság, mert egyik műszaki dolgozó szerint a mozdony készen benne lesz vagy 400 000 forintban, de mit lehetett tenni? — még mindig ez a legjobb megoldás, fontos tényező, ami bizonyossá teszi a feladatok várható teljesítését: nem régen bátor cserét hajtott végre a vállalatvezetőség a művezetőknél, és úgy látszik sikeresen — az új művezetők kitűnően megállják a helyüket. És ha ezt a magot, a jó műszaki gárdát, valamint a munkások törzsgárdáját a vezetés jól összefogja, akkor a vállalat többi telepjeivel folytatott versenyben sem kell a szegedieknek szégyenkezniük: elérhetik a tavalyi második félév eredményét, akkor ugyanis a szegedi telep nyerte a versenyt. De most is megvan a remény, mert igaz, hogy van törleszteni való, de mégis a szegediek álltak a legjobban az első félévben, a többi telepnek még nagyobb volt a lemaradása. Az építkezések, a változások szinte hihetetlen, hogy mennyire nem zavarták a munkát. Mondhatjuk: ilyen nyugodt légkörű üzemet még nem láttunk Szegeden, mint ez. Csak néhány jellemzőt, inkább felsorolásként. Az üzem a termelési tervet havonként teljesítette. Az anyagellátásban zavar nem volt, csak annyi volt a probléma, hogy a nagy tél miatt nem volt elég szállítás, nem volt elég friss fa a dobozgyártáshoz és így az év elején romlott az anyagkihasználás. Emiatt az első negyedben 50 000 forint értékű többlet-anyagfelhasználás mutatkozott. A legnagyobb meglepetés azonban az volt számunkra, hoigy a gyufagyárban nyoma sem volt annak a pánikszerűségnek, amit másutt a munkaerőkérdésben tapasztaltunk. Kiderült, hogy innen nem akar senki elmenni, de ha mégis akadna valaki, helyébe akárhány dolgozót lehet kapni, mert a szegedi nők szeretik a gyufagyárat. És még valamiről kell beszélnünk. A baleseti statisztika olyan szépen alakult a gyufagyárban az első — majdnem — félévben, hogy azt bárki megirigyelhetné. Június közepéig ugyanis csak egyetlen baleset volt 18 kieső munkanappal, míg például az előző évben június elsejéig már öt balesetet tartottak nyilván 197 kieső munkanappal. Ha ezt a gyufagyáriak továbbra is tudják tartani, a balesetcsökkentésért folyó vállalati versenyben a Gyufagyári Vállalat még szép helyezést érhet el. Ez tehát a fejlődő nagyüzem vázlatrajza. De hol van a címben említett elmaradt kisüzem? — kérdezhetné valaki. Nos, megvan az is, mégpedig a szegedi gyufagyár harmadik emeletén. Itt készül ugyanis a levélgyújtó. De milyen módon?! Kizárólag kézi erővel, mégpedig „hulladék” munkaerővel. Mert a levélgyűjtő-gyártásra nemcsak gépi berendezések nincsenek, de munkaerő sincs. Ezt persze jórészt meg lehet érteni, mertha erre a munkára külön fizetett dolgozót állítanának be, akkor a mai nagy önköltség még elviselhetetlenebb lenne. Így hát úgy készülnek ezek a gyújtók, hogy akinek van egy kis szabadideje az „felugrik” a harmadik emeletre és csinál néhány mártást vagy pácolja az anyagot, és így tovább. Mivel pedig a gyufagyártás eléggé mechanizált folyamat és a gép köti a dolgozót, ezek a levélgyártók igen sokszor maguk a művezetők, akik beindítva a műszakot „felugranak” néhány levélgyújtót megcsinálni. Így van meg tehát békés egymásmellett élésben a gyakorlatilag teljesen gépesített gyufagyártás a csaknem teljesen kézi munkát igénylő levélgyűjtő-gyártással. A gépesítést pedig maholnap meg kell oldani. Erre nemcsak azért van szükség, mert a mai „technológia” teljesen alkalmatlan, hanem azért is, mert a levélgyújtó iránt mindenütt nagy az érdeklődés, talán nagyobb, mint a rendes gyufa iránt. Fejlődő nagyüzem — elmaradt kisüzem: a szegedi gyufagyár A Gyufagyár életében jelentős eredmény, hogy bekötötték az országos villanyhálózatba. Képünkön: a transzformátorház, műszaki átadásra készen (Szőnyi Béla felvételei)