Erdőgazdaság - Erdőgazdaság és faipar, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1963-07-01 / 7. szám

könnyű, annál kevésbé, mert a te­lepnek a nagy hideg, a sok betegség, és anyaghiány miatt az első negyed­ben mintegy 450 m3-es lemaradása volt. Igaz, ebből június elejéig már 250 m3-t behoztak, és ígéret van arra, hogy az összes adósságot letör­­lesztik a második negyed végéig. Az ígéret realitásának biztosítéka a vállalat törzsgárdája, amelyre még mindig lehetett számítani. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az „új” üzemrésznél (koronghasító) van a legtöbb baj, míg a „régi” üze­mekben kevesebb. De van még egy Az elektromos berendezések, a csil­logó porcelánok látványa mindig megkapja az embert, talán a legjob­ban fejezi ki a technikát. Ilyen lát­ványosság a Gyufaipari Vállalat szegedi telepének a bejáratánál a most épült transzformátorház. Aki nem ismeri a szegedi gyárat, el sem tudja képzelni milyen nagy dolog az, hogy ezen a transzformátor­há­zon keresztül a gyárat immár bekö­tötték az országos hálózatba. Mert gondoljuk csak meg: a gyár 1920 óta saját erőgépével állított elő áramot az egyenáramú berendezései részére. Nyilvánvalóan egyrészt hiányzott az üzembiztonság, másrészt az egész egyenáramú apparátus gátolta a mű­szaki fejlesztést. Most is — igaz — váltakozó áramot kapnak kintről, de külön kellett a transzformátor és a motorok közé egyenirányítót beépí­teni a váltakozó áram egyenirányí­­tására. A műszaki fejlesztés nyomán azonban a gyár egyre inkább tö­rekszik a gépek egyedi meghajtásá­ra, ami néhány gépen máris történik váltakozó áram segítségé­vel. A külső hálózatra való bekötés azért is égető volt, mert a régi gőz­­fejlesztő kazán már életveszélyes állapotban volt, viszont kicserélése hosszú időt vett igénybe, s az üzem ezalatt sem állhat le. Erre — a külső energiaforrás biztosítása mellett — vettek egy öreg mozdonyt, amely fedezi a szárító gőzszükségletét. Igaz, mindez nem olcsó mulatság, mert egyik műszaki dolgozó szerint a mozdony készen benne lesz vagy 400 000 forintban, de mit lehetett tenni? — még mindig ez a legjobb megoldás, fontos tényező, ami bizonyossá teszi a feladatok várható teljesítését: nem régen bátor cserét hajtott végre a vállalatvezetőség a művezetőknél, és úgy látszik sikeresen — az új művezetők kitűnően megállják a helyüket. És ha ezt a magot, a jó műszaki gárdát, valamint a munkások törzs­­gárdáját a vezetés jól összefogja, akkor a vállalat többi telepjeivel folytatott versenyben sem kell a sze­gedieknek szégyenkezniük: elérhe­tik­ a tavalyi második félév eredmé­nyét, akkor ugyanis a szegedi telep nyerte a versenyt. De most is meg­van a remény, mert igaz, hogy van törleszteni való, de mégis a szege­diek álltak a legjobban az első fél­évben,­­ a többi telepnek még na­gyobb volt a lemaradása. Az építkezések, a változások szinte hihetetlen, hogy mennyire nem za­varták a munkát. Mondhatjuk: ilyen nyugodt légkörű üzemet még nem láttunk Szegeden, mint ez. Csak néhány jellemzőt, inkább fel­sorolásként. Az üzem a termelési tervet havonként teljesítette. Az anyagellátásban zavar nem volt, csak annyi volt a probléma, hogy a nagy tél miatt nem volt elég szállí­tás, nem volt elég friss fa a doboz­gyártáshoz és így az év elején rom­lott az anyagkihasználás. Emiatt az első negyedben 50 000 forint értékű t­öbblet-anyagf­el­használá­s mutatko­­zott. A legnagyobb meglepetés azonban az volt számunkra, hoigy a gyufa­gyárban nyoma sem volt annak a pánikszerűségnek, amit másutt a munkaerőkérdésben tapasztaltunk. Kiderült, hogy innen nem akar senki elmenni, de ha mégis akadna valaki, helyébe akárhány dolgozót lehet kapni, mert a szegedi nők sze­retik a gyufagyárat. És még valamiről kell beszélnünk. A baleseti statisztika olyan szépen alakult a gyufagyárban az első — majdnem — félévben, hogy azt bárki megirigyelhetné. Június közepéig ugyanis csak egyetlen baleset volt 18 kieső munkanappal, míg például az előző évben június else­jéig már öt balesetet tartottak nyil­ván 197 kieső munkanappal. Ha ezt a gyufagyáriak továbbra is tudják tartani, a balesetcsökkentésért folyó vállalati versenyben a Gyufagyári Vállalat még szép helyezést ér­het el. Ez tehát a fejlődő nagyüzem váz­latrajza. De hol van a címben emlí­tett elmaradt kisüzem? — kérdez­hetné valaki. Nos, megvan az is, még­pedig a szegedi gyufagyár harmadik emeletén. Itt készül ugyanis a levélgyújtó. De milyen módon?! Kizárólag kézi erővel, még­pedig „hulladék” mun­kaerővel. Mert a levélgyűjtő-gyár­tásra nemcsak gépi berendezések nincsenek, de munkaerő sincs. Ezt persze jórészt meg lehet érteni, mert­­ha erre a munkára külön fize­tett dolgozót állítanának be, akkor a mai nagy önköltség még elvisel­hetetlenebb lenne. Így hát úgy ké­szülnek ezek a gyújtók, hogy akinek van egy kis szabadideje az „felugrik” a harmadik emeletre és csinál né­hány mártást vagy pácolja az anya­got, és így tovább. Mivel pedig a gyufagyártás eléggé mechanizált fo­lyamat és a gép köti a dolgozót, ezek a levélgyártók igen sokszor maguk a művezetők, akik beindítva a mű­szakot „felugranak” néhány levél­gyújtót megcsinálni. Így van meg tehát békés egymás­mellett élésben a gyakorlatilag tel­jesen gépesített gyufagyártás a csak­nem teljesen kézi munkát igénylő levélgyűjtő-gyártással. A gépesítést pedig maholnap meg kell oldani. Erre nemcsak azért van szükség, mert a mai „technológia” teljesen alkalmatlan, hanem azért is, mert a levélgyújtó iránt mindenütt nagy az érdeklődés, talán nagyobb, mint a rendes gyufa iránt. Fejlődő nagyüzem — elmaradt kisüzem: a szegedi gyufagyár A Gyufagyár életében jelentős eredmény, hogy bekötötték az országos villanyháló­zatba. Képünkön: a transzformátorház, műszaki átadásra készen (Szőnyi Béla felvételei)

Next