Erdőgazdaság - Erdőgazdaság és faipar, 1969 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
Erdőgazdálkodás és külkereskedelem Néhány évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy hazai erdőállományunk nem teszi lehetővé sem a belföldi szükségletek kielégítésének javítását, sem az export számottevő növelését. Azóta, ismételt felmérések során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős olyan erdőállománynyal rendelkezünk, amelynek a kitermelése időszerűvé vált. Különösen a cserállomány további lábonhagyása az állomány romlásához vezet. Ezért a külkereskedelem piaci kapcsolatai alapján megkísérelte a cser papírja export bevezetését a tőkés piacokon. Az erőfeszítések eredménnyel jártak, és két év óta Olaszországba jelentős mennyiségű cserpapírfát exportálunk. PIACKUTATÁST végzett a Lignimpex Külkereskedelmi Vállalat más faválasztékok exportjának megindítása céljából is. A piackutatás alapján — elsősorban az Erdért Vállalattal együttműködve — nyugateurópai országokban értékesítette azokat a fűrészipari választékokat, amelyeket a belföldi ellátás biztosításán túl gazdaságosan lehetett exportálni. A következő években piaci oldalról lehetőségünk lenne elsősorban lombos fűrészáru különböző választékainak nagyobb mérvű exportjára. Az export fokozásának a piaci oldal mellett árualap szempontjából is megvannak a lehetőségei. A Lignimpex és az Érdért előzetes becslése szerint a jelenlegi kis mennyiségű lombos fűrészáru exportot 1—2 éven belül háromszorosára lehetne fokozni. A gazdasági mechanizmus reformja nyomán — a népgazdaság több ágához hasonlóan — előtérbe került a gazdaságosság kérdése. A gazdaságosság megítélésében 1968. január 1. óta legfőbb mutatóként az állami visszatérítést tekinthetjük. A visszatérítés, mint köztudomású, a belföldi ár és a külföldi eladási ár közti különbséget tükrözi, és ezt a különbséget van hivatva kiegyenlíteni. A viszszatérítés megítélésénél és nagyságrendjének meghatározásánál minden esetben figyelembe kell venni a vállalati (mind a termelő, mind a külkereskedelmi vállalati) nyereséget is. A nyereség természetesen nem elkülönítetten került meghatározásra, hanem a visszatérítés megítélésénél a belföldi árban levő nyereséget, illetve annak nagyságrendjét általában a bizottságok elfogadták, és a döntést annak alapján hozták meg. A visszatérítés meghatározásánál a különböző adókat (erdőfenntartási járulék, erdőhasználati járulék) mint költségtényezőket számolták el a vállalatok. A költségek és a vállalati nyereség alapján határozták meg az egyes fafajták és választékok belföldi induló árát. Ez a belföldi induló ár képezte a visszatérítés alapját, és az induló árral kapcsolatban történt meg a belföldi ár és a deviza ár összehasonlítása. Az elmondottak alapján az állami erdőgazdaságok 1968-ra átlagosan 25 Ft visszatérítést kaptak. Az Érdért — mint a fűrészipari termékek legfőbb szállítója — 14 Ft visszatérítésben részesült, a fafeldolgozóipari vállalatok pedig dolláronként közel 20 Ft-ot kaptak exportjuk után. A visszatérítési összegek helyes megítélése szempontjából szükséges néhány szót ejteni az erdőgazdaságok adóztatási rendszeréről is. Az erdőgazdaságok a kitermelt famennyiség után erdőfenntartási járulékot és erdőhasználati díjat fizetnek. Az adó nagyságrendje gazdaságonként külön-külön került meghatározásra úgy, hogy az adók befizetése után a vállalati nyereség nagyjából a tervezett szintnek megfelelően alakuljon. A külkereskedelem szempontjából a kitermelt cser adóztatását célszerű közelebbről megvizsgálni. Vegyük először az erdőfenntartási adó szóródását. A kitermelt cserfatömeg bruttó m3-e után a Mecseki Erdőgazdaság 110 Ft adót fizet, ugyanakkor a Nyugat- és Keletbükki Erdőgazdaság mindössze 60 Ft-ot. A szóródás tehát 60 és 110 Ft között helyezkedik el. Az erdőhasználati járulék meghatározása lényegében sematikusan, az erdőfenntartási díj 60 százalékaként került meghatározásra, így az erdőhasználati járulék 36 és 66 Ft között szóródik, a kitermelt fatömeg bruttó m3-je alapján. A KÉT ADÓ jellegét tekintve különbözik egymástól. Az erdőfenntartás — ha a népgazdaság más területén érvényesülő adókkal hasonlítjuk össze, akkor — lényegében az eszközlekötést és az amortizációt foglalja magában. Az erdőhasználati járulék a tiszta jövedelmi rész elvonására szolgál, tehát más ágazatokkal összehasonlítva termelési adóként fogható fel. Mindkét adót azonban a gazdaságoknak csak akkor kell befizetniük, ha a fát már kitermelték. Amennyiben a fát a gazdaságok nem termelik ki, nem kell adót fizetniök. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gazdaságok az adóztatással nincsenek ösztönözve közvetlenül a túlérett állomány kitermelésére. Különösen a tiszta jövedelem elvonását célzó erdőfejlesztési járulék 60%-ában meghatározott erdőhasználati díj egységes volta nem ösztönzi a gazdaságokat az olcsóbb árú fafajták kitermelésére. A felmérések alapján a legkevésbé értékes cserállomány kitermelésében tehát a gazdaságok nem érdekeltek, sőt a vállalati nyereség szempontjából az az érdekük, hogy a nagyobb értékű fafajokat termeljék ki, lábonhagyva az erősen romló cserállományt. KÜLKERESKEDELMI SZEMPONTBÓL az adóztatásnak ez a módja azt jelenti, hogy a gazdaságok, amelyek az export árualapot biztosítják, csak igen magas viszszatérítéssel hajlandók export céljára cserpapírfát kitermelni és átadni. Ez a magas visszatérítési öszszeg azonban felületes vizsgálat alapján önmagában azt jelenti, hogy az export gazdaságossága is-