Honi Ipar, 1928 (21. évfolyam, 1-22. szám)
1928-01-05 / 1. szám
A HONI IPAR XXI. évfolyam, 1. szám nál állapította meg, hogy minden 10%-os növekedése nem kevesebbel, mint 124 millió pengővel csökkentené mérlegünk passzivitását. Minden túlzás és elfogultság nélkül én ezen a ponton látom főhadállásunkat. Nemcsak azértrs, mivel ez időszerint ipari termelésünknek mindössze 8—10%-a kerül még csak kivitelre, úgy hogy még bő lehetősége nyílik az expanzív törekvéseknek. Hanem azért is, mivel a külföldnek szinte korlátlan felvevőképessége óriási piacot kínál az expanzív üzleti politikának. És a világszerte uralkodó prohibitív vámpolitika? kérdezheti az olvasó. Amire azt felelem, hogy az egyes államok vámügyi korlátjai éppen úgy akadályozzák a világpiacon versengő többi államot, mint bennünket és hogy mi éppen úgy kierőszakolhatjuk a sikert, mint ahogy azt ők maguknak biztosítani tudták. Annál is inkább, mert a siker előfeltételei adva vannak. Iparvállalataink közül úgyszólván egyetlenegy sem dolgozik százszázalékos kapacitásának kihasználásával, úgy hogy minden különösebb befektetés nélkül a kivitel szolgálatába állíthatók. Merem állítani: a kivitelre beállított magyar iparnak nincsen oka félni semmiféle vámkorlátozástól. Ezen a téren végtelenül sokat tehetünk külkereskedelmi mérlegünk egyensúlybahozatala érdekében. Az ipari kivitel sokkal rugalmasabb, mint a mezőgazdasági. Az exportcikkek gyártásánál sokkal tágabb tere nyílik az egyéni invenciónak, az individuális ízlésnek, a kereskedelmi ötletességnek, mint a mezőgazdasági termelésnél. Nincsen az a vámfal, melyen a magyar ipar át ne tudna lendülni. Feltéve, ha művelői kellő körültekintéssel tanulmányozzák a meghódítandó világpiac terepviszonyait, alkalmazkodnak az adott körülményekhez és tradíciókhoz és ha az állam az elérendő cél tudatában adópolitikáját, iparfejlesztő és vámpolitikáját teljes mértékben a magyar ipari export szolgálatába állítja. Fogadjuk el közgazdasági dogmának, hogy a magyar ipari kivitel fejlesztésében kell keresnünk a külkereskedelmi mérleg javulásának kulcsát. Ha ezt nem hisszük el saját magunknak, higyjük el Mr. Lee-nek. Ez az úr, mesterségére az angol Calicos Printers Assocation elnöke, mint a Manchester Guardian-ban olvastuk, a minap vállalatának közgyűlésén heves szemrehányással illette az angol kereskedelmi minisztériumot. Alaposan megmosta a miniszter fejét, amiért a Trade Facilities Act alapján egy budapesti textilgyárnak hosszúlejáratú, olcsó hitelt adott. Megtámadta pedig azért, mert ebből a tőkéből az előbb említett gyár pamutfonót állított fel, amely éjjel-nappal dolgozva, az angol iparnak Indiában, Kínában és másutt is a Keleten, a legélesebb versenyt támasztja. Vájjon iparfejlesztés ez, kérdi Lee úr az angol kormánytól? Hát én nem tudom, hogy angol szempontból iparfejlesztés-e? Magyar szempontból azonban mindenesetre iparfejlesztés, mert a nevezett magyar textilgyáros a kivitel révén szerzett pénzzel fizeti meg a külföldről behozott nyersanyagját. Amivel azt éri el, hogy nem nehezedik rá a magyar külkereskedelmi mérlegre, sőt a saját külkereskedelmi mérlegével még javítja is az ország külkereskedelmi mérlegét. Ilyen szintetikus módon járulhat hozzá minden arravaló magyar iparvállalat az ország külkereskedelmi mérlegének megjavításához, ha a magyar államtól azt a támogatást nyeri, amely ehhez a közhasznú működéshez szükséges. Ilyen alapon csatasorba állhatnak a nagy magyar iparvállalatok még akkor is, ha külföldi nyersanyagot dolgoznak fel. Mert ne felejtsük el, hogy a világversenyben győztes külföldi cégek nagy része nyersanyag tekintetében ugyanolyan helyzetben van, mint mi. Legyen szabad erre nézve itt újra az előbb aposztrofált magyar pamutárugyárost idéznem, ki az új gyárában felszerelt levegőnedvesítő készüléket (mely hivatva van a tenger közelségéből eredő levegő szurrogátumát a Lágymányosra varázsolni), a következő szavakkal mutatta meg egy angol pamutfonógyárosnak: „Látja uram, ezt a készüléket? 20.000 pengőmbe került. Csak ennek a 20.000 pengőnek kamatjaival és amortizációjával termelek és drágábban, mint Ön, mert hiszen a pamutot önnek is a tengerenttúlról kell hozatnia, csak úgy, mint nekem.“ Beismerem, kissé elbizakodott beszéd volt. De ennyi elbizakodottságra, helyesebben, ennyi öntudatra és önbizalomra szükségünk van, ha elő akarjuk mozdítani Magyarország gazdasági talpraállását. Mi, magyar iparosok, nem lapozhatunk csüggedt fásultsággal a magyar külkereskedelmi statisztika könyvében. Mi csak azt olvashatjuk ki belőle, hogy „Ki a világpiacra!“ És bízunk abban, hogy valamennyi illetékes tényező a legmesszebbmenő módon fog bennünket támogatni ebben a törekvésünkben. Ebben a hitben lótunk neki a ránk váró nagy munkának és mákokat is azzal biztatunk, hogy: Fel a szívekkel! Sursum corda ! Ina: Buday Barna az Origo igazgatója Ismertem egy közéleti férfiút, aki igen nagy sikerekre tett szert azzal a mondásával, hogy a mezőgazdaságnak, az iparnak és a kereskedelemnek harmonikusan kell fejlődnie. Hogy tett-e valamit a harmonikus fejlődés érdekében, azt nem jegyezte fel a krónika. De gyakran alkalmazott megállapításai után az a vélemény terjedt el felőle, hogy okos, belátó ember. Sokfajta okos ember mozog a magyar földön, hanem hát ezek rendszerint érdekközömbösök, a közgazdasági élet agglegényei, akiknek egyik gazdasági ágazattal sincs hitvesi viszonyuk. Mert aki szívvellélekkel gazda, gyáros, vagy kereskedő,az bizony a maga foglalkozási körét s hivatását tartja elsőnek és annak javára igyekszik cselekedni. Minden kurta magának kapar s ez olyan természetes, mint akár a nehézkedés törvénye. Valami megtévesztő páthosz van abban, ha az általános érdek tógájába bújva jelenünk meg a nyilvánosság előtt. Jelentkezzék csak minden becsületes érdek a maga nyílt színeivel, küzdjön mindegyikünk férfigerinccel a maga igazáért; meggyőződéses, lelkes férfiak mérkőzésétől kevésbé van okunk tartani, mint az összhang ájtatos prédikátoraitól, akik ravasz ártatlansággal mindég a front mögött lógnak s úgy tologatják az álláspontjukat, hogy sohase kerüljenek a tűzvonalba. Akadnak bizony a mi érdekeink között ellentétek, aminthogy a családtagok akarata is nem egyszer szembe kerül, de az egyéni törekvéseket korlátozza s végül is kiegyenlíti a közös családi érdek. A mezőgazdaság és az ipar családi kötelékében is bőven jelentkeznek olyan kérdések, amelyekben a megszakíthatatlan sorsközösségnél fogva teljes egyetértésben találkozhatunk. Úgy vélem, a találkozás főbb pontjai a következők: 1. A jó belső fogyasztópiac mindkettőnek egyformán érdeke. Mind a ketten ugyanannak a közönségnek akarjuk eladni az áruinkat, a közönség vásárlóképességének megőrzésére és fejlesztésére tehát egyformán vigyáznunk kell. 2. Ebből a szempontból közös ellenségünk mindaz, ami a termelési költségeket az egész fronton drágítja, mint amilyen az aránytalanul nagy közadók, a magaskamatú hitel, a belföldi forgalmat vagy annak egyes viszonylatait túlságosan terhelő vasúti viteldíjszabás, meg a többi. 3. Közös ellenségünk a túltengő luxusbehozatal, amely a vásárlóképességet a szükségestől a felesleges felé irányítja s emellett a hazai fogyasztókat idegen iparok adófizetőivé teszi. 4. Bravúrosan megírta Sugár Ottó a Budapesti Hírlapban, hogy micsoda baj származott a közgazdasági életre abból, hogy a részvénytársasági jog résein át a spekuláció domináns szerephez juthatott és lehetővé vált, hogy egyesek óriási nyereségre tegyenek szert a részvénytulajdonos közönség pedig elveszítse a vagyonát és a bizalmát. Biztosítani kell a részvénypapirosba fektetett pénz tökéletes gazdasági védelmét, különben nem fog rendelkezésre állani a társadalmi tőke, amely pedig az iparfejlesztésnek legtermészetesebb erőforrása kell hogy legyen. Közös ellenségünk tehát a nyerészkedő harmadik. 5. Közös ellenségünk azután minden, a társadalom alkotmányos