Lakatosmesterek Lapja, 1929 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1929-11-10 / 1. szám
2. oldal LAKATOSMESTEREK LAPJA 1929 november 10 Az egész világot megrengető nagy események központjában élünk. Nem ült el még a csatazaj, mely 1914-ben fújta meg harsonáit, még dúl a förgeteg, még rombol a vihar, a nemzetek egymás közötti és a nemzetekben az egyesek gyűlölségének vihara. És e förgetegben, ebben a viharban elhagyatva, mindenektől elfeledve áll a magyar iparostársadalom. Ez a vihar tépi, szaggatja, mint az erdők büszke tölgyét, de — mert védelmére senki és semmi nem jön, — hovatovább megtörtén, elfáradva adja fel a küzdelmet, amelyet szinte némán, jajszó nélkül vívott eddig, tűrvén e harc halálos csapásait. A magyar paraszt és a magyar iparostársadalom, ennek a nemzetnek két legfőbb ereje, tragikusan szomorú, küzdelmes életet él. Ezeknek a vállaira nehezedik az államháztartás minden súlyos és egyre súlyosbodó terhet, de ezek a társadalmi rétegek, ha rongyosan is, ha éhezve is, állják meg a harcot és állni fogják a végkimerülésig. És ha megkérdeznék, hogy miért folytatjuk ezt a meddőnek látszó küzdelmet, nagyon egyszerű volna rá a felelet: — a magyar nemzeti becsület érdekében! Mert ezt a rettenetes küzdelmes életet nem mi teremtettük magunknak, hanem — Trianon! Erre a trianoni szerződésre hivatkoznak ellenségeink, akik célul tűzték ki maguk elé Magyarország gazdasági életének teljes megsemmisítését. Van-e magyar iparos, aki erejének végkimerüléséig ne védekezne az ilyen orvtámadással szemben ? . . . De ha megkérdeznék, — éspedig az egész magyarságra vonatkozóan, — hogy jó úton járunk-e, hát erre a kérdésre már nem tudnánk olyan egyszerűen, nyugodtan és megnyugtatóan válaszolni. Kétségtelenül jó úton járunk most is, de lassabban haladunk, mint kellene; harcosan törünk a cél felé, de egyre nagyobb szakadékok tátonganak vérző lábaink elé; valahogy úgy van, hogy erőnket megfeszítve haladunk, előre megyünk, mégsem jutunk közelebb a célhoz. Nehéz utunkban csüggedést nem érzünk, csak észrevétlenül lankadunk; égünk, de nem lángolunk; kesergünk, de nem lázadunk; szenvedünk, de szinte megszokván már a szenvedést, nincs erős akaratunk a nemszenvedésre. Novemberi idő ez, a lelkek novemberéé: nem tél még, de mögöttünk messze már a nyár, előttünk még messzebb a tavasz. Ez a novemberi hangulat ül a magyarság lelkén: szobába szorulunk, egymáshoz húzódunk, akik megértjük egymást, fázó testünket melengetjük egymás melegén s jól esik egy-egy percre elfelejtenünk, hogy odakint siránkozva fúj a szél. Pedig zúg, zord téli szél zúg odakint. Álmodunk tavaszról. De kibirjuk-e a telet? . . . Márciusi napsugár özönlik a földre, a magyar lelken tél van és hó, és csend és halál , e megdermedt boldogtalan kicsi magyar glóbuszt várjon nem volna-e elszánt akarattal előbbre lökni pályája tavaszpontjába ? . . . Naponta látom és figyelem a magyar iparos munkáját, meg-megzökkenhet a napról-napra útjába gördülő göröngyökön, egyes hullámai felakadhatnak az útjába álló torlaszok között, de egészben véve nemcsak rendületlenül, hanem lelkesen is, s nem hogy nem sekélyesen, hanem egyre mélyülő árral folyik. Égő lélekkel vagy csak megszokásból is lelkesen dolgozik, — de dolgozik a magyar iparos, — sokszor fázón, éhesen, nagyrészt rongyos ruhában teljesíti állampolgári hivatását, fázón is hiven, rongyosan is becsületesen, — s ez érdeme és dicsősége neki ! Látom a magyar iparos munkáját és látom a műhelyeken kívül az egészben véve bizony dologtalan magyar életet; — látom a mühelyi munka salaktól megtisztult csendes hullámzását s látom a zűrzavaros magyar élet össze-vissza torlódó szennyes árjait, — s magyar öntudattal és önérzetesen hirdetem e helyen a magyar iparosság érdemét és reklamálom az elismerést ez érdem számára. A magyar iparostársadalom — mondom — híven és becsületesen végzi munkáját. De felvetődik a kérdés: meddig bírja még? bírhatja-e sokáig ? s ha bírná is, állampolgári hivatásának bármily lelkes teljesítésével is közelebb viheti-e ügyünket az óhajtott, a mindenáron elérendő, az egyetlen cél felé ? E kérdésre felelni kell, de erre sem tudok nyugodtan és megnyugtatóan felelni. De felelni akarok e kérdésre vagy legalább töprengeni rajta; rám nézve nincs is más kérdés, csak ez az egy: területi épségünk megoldandó és pedig gyorsan megoldandó kérdése; nyomorult életünknek semmiféle jelenségében nem tudok hinni, ha ebben az egyben nem lehet hinnem; ez a kérdés be nem ég és bennem fáj, ehhez kapcsolódik minden érzésem és minden gondolatom, műhelyben és műhelyen kívül, minden más irányú működésemben vagy elfoglaltságomban. Érzem, hogy legyengült, vérét vesztett, közönyös, fásult lelkű iparostársadalommal nem érhetjük el ezt az egyetlen célt sohasem . . . És ebben a megállapításban benne van az én feleletem is. De tudom azt is, hogy e célért érdemes élni, érdemes küzdeni, sőt kötelesség élni és küzdeni! Ismerten magára a magyar iparos, nemzeti érzéstől áthatott polgári öntudatban értékelje önmagát és érezze és hassa át minden csepp vérét az a tudat, hogy államfenntartó, hogy munkájával a nemzeti vagyont gyarapítja. És tartson össze minden bában, minden örömben, hogy az egész iparostársadalom, mint egy ember törjön a kitűzött, messze cél felé. Íme, ezzel bocsájtom útjára e lapot, amely eleinte talán a járni tanuló gyermek tétova lépéseivel fog haladni, de hitem szerint az idők folyamán meg is fog erősödni, ha féltő, gondozó szemek óvni fogják. Lesznek-e ilyen gondozók,— nem tudom, de ha nem lennének, eggyel több keserű csalódás kódé nehezedne a lelkemre . . . Sajó JánoS, ipartestületi elnök, VALÓ.