Magyar Asztalosmesterek Lapja, 1911 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-01 / 1. szám
1911 január 1. MAGYAR ASZTALOSMESTEREK LAPJAI vannak hivatva elsősorban elismerésüknek új hívőket és híveket szerezni, hogy maholnap ez az érzés és megértés általános köztudattá válván, a szaksajtó felvirágozzék és hatványozott mértékben teljesíthesse nagyjelentőségű hivatását. Ezért mi, akik az egész éven át kötelességszerűen foglalkozunk körénk csoportosult kedves közönségünk érdekeivel, talán nem vagyunk túlságosan szerénytelenek, ha arra kérjük a közönséget, hogy ez újév napján foglalkozzék viszont a fennebbiek szellemében a mi érdekeinkkel. Ennek is ők fogják hasznát látni, mert a szaksajtó fejlődése mindig annak a közönségnek válik a javára, melynek szolgálatában hivatását teljesíti. Ünnepnapok. Irta : Koháry József, asztalosmester. Székesfehérvár, 1910 december 24. A társadalom — osztály- és rangkülönbség nélkül — így a karácsonyi és újévi ünnepeken arra törekszik, hogy ezeket az ünnepeket a társadalom tagjainak kellemessé tegye. Még a jó házi cselédnek is kedveskedünk eggyel,mással, ha mással nem, egy-egy köténnyel, fejkendővel s hasonló dolgokkal, mert hiszen ezek által az apró ajándékok által a cseléd sokkal bensőségesebbé válik, szinte a családhoz tartozónak tartja magát, hűségesebb lesz, egyszóval ezek a mostani ünnepek arra szolgálnak, hogy a cselédet és gazdát közelebb hozzák egymáshoz. Ezek a szent ünnepek valóban legalkalmasabbak is erre s a szeretet és béke ünnepén megbékülvén, a szeretet jelében léphetünk az új esztendőbe. Általában tapasztalható, hogy az emberiség a karácsonyi és újévi ünnepeket arra használja föl, hogy egymásról megemlékezni törekszik. Várjon mi, mesterek, törekszünk-e ez ünnepek alkalmából arra, hogy a hozzánk oly közel álló tanoncainkat az átlagos köznapot túlhaladó ünnepi bánásmódban részesítjük-e ? Várjon tanoncainknál törekszünk-e arra, hogy ezek az ünnepek jobb emléket keltsenek föl bennük? Hány szegény édesanya gondol könnyezve, meleg szeretettel távollevő fiára, hogy az, akit ő szülői szíve egész szeretetével körülölel még a távolban is, miként tölti az ünnepnapokat? Megvan-e új otthonában csak némileg is az, ami volt a szülői régi otthonban? Avagy csak úgy múlnak el fölötte az ünnepnapok, mint a többi közönséges hétköznapok, avagy még rosszabbul, mivel épp az ünnepek miatt van több szaladgálni valója? Az anyai szív nem tud nyugodni, kétség és remény között vergődik az ünnepnapokon, várjon a hozzánk került tanonc fia jobb ebédet, vacsorát avagy csak a maradék, a csirke csontja s a mákoskalács ropogós hegye mindaz, amivel az ünnepet megüli. Nekünk, mestereknek legyen arra gondunk, hogy tanoncainkról gondoskodjunk ilyenkor. Az is ember, ha még csupán palánta is, akiből idővel szintén mester lesz, a jövőben tehát kartársunk, akit akkor is meg kell becsülnünk, amikor inas sorban van. De gondoljunk az ünnepnapokon arra is, hogy inasaink a saját vallásuk szerint eleget tehessenek hitbuzgóságuknak; nemcsak engedélyt adjunk nekik ilyenkor a templom látogatására, hanem utasítsuk is őket, mivel vallás nélkül nincs erkölcs, nincs tiszta lélek, csupán köznapiasság, durvaság. A vallás nem megfelelő kultiválása az oka annak, hogy oly köznapi érzések uralják ma az ipari közvéleményt; úgy a segédeknél, mint a mestereknél ideges türelmetlenség jelei mutatkoznak állandóan és sehol nem észlelhető az ünnepi hangulat. Nincsenek ma már jó pásztorok — úgy látszik — akik a napkeleti bölcsek szeretettől kijelölt utain haladva, a megértést, a felebaráti szeretetet állandóan kultiválnák. E mindjobban elharapódzó általános szeretetlenség miatt igen kívánatos, hogy mielőbb iparostanoncotthonok alakíttassanak, ha egyelőre csupán az ipariskola keretén belül is, mint önképző körök működnének. Nekünk, mestereknek kell körbejárnunk, hogy ez megvalósuljon ; jóakaratú irányításunkkal állandóan neveljük a tanoncifjúságot, hogy méltó utódjainkká váljanak; gondoskodjunk róluk, amikor már segédsorba is kerültek s ne bízzuk őket másokra ne hagyjuk magukra őket, közeledjünk hozzájuk, legyünk gyámolítójuk s tegyünk meg mindent szellemi és testi nevelésükre, hogy ezáltal művelődésük s gyakorlati képzettségük minél magasabb fokra emelkedjék. Áldozzunk néha egy-egy órát tanoncaink, segédeink nevelésére, oktatására. Különösen alkalmasak erre az ünnepnapok, amikor a műhelyekben szünetel a munka s mi is ráérünk, tanoncaink, segédeink is ráérnek arra, hogy a tanulás oltárán áldozzunk. Nagyon sok előnye volna ennek s bizony — ne tagadjuk — a tanoncoknak is, ifjú segédeinknek is elkelne a tanulás, amelyet a tanonciskola nyújtani nem tud. Használjuk föl azért az ünnepnapokat; jobban, mint ahogyan javasoltam, azok föl nem használhatók. Mi is nyerünk, alkalmazottaink is csak nyernek ezáltal. Szót kérek. Lapunkat, a „Magyar Asztalosmesterek Lapjá“-t, illetve annak minden egyes cikkelyét hűségesen elolvasom mindenkor. Így végigolvastam karácsonyi dús számunkat is s miközben örömmel töltött el az a sok szép és tartalmas cikkely, amelyeket t. kartársaim az ország minden részéből írtak, egyik cikkelynek egy picike passzusát kifogásolom, mivel azt az én általam megpendített társaskör alapítására célzásnak veszem. Az „Árucsarnokokról és termelőszövetkezetekről“ szóló cikkely végén ugyanis az áll, hogy az alakítandó szövetkezeteket „nem szabad lealacsonyítani egy veszekedő társaskör színvonalára“. A cikk egész tartalma nagy igazságokat tartalmaz s azt hiszem, elismerjük ezt asztalosmesterek, valamennyien. Az abban foglalt eszmék megvalósítását szinte életszükségletnek tekintjük, úgy önmagunkra, mint iparunkra nézve is. Beláttuk mi ezt már akkor, amidőn a Budapesti Asztalosmesterek Bútorcsarnok Szövetkezetét régen megalapítottuk. Ebből az alapítási munkából én is kivettem a magam részét. Nem a magunk esetleges előnyeit tekintettük csupán, hanem azt is, hogy alapításunk a jövőre is kihasson s hogy utódaink, a jövő generáció is élvezhesse annak gyümölcseit. Ez a cél vezérelt minket az alapításkor és ha a