Magyar Gyáripar, 1919 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1919-01-01 / 1. szám
1. számí tálnak és hogy mindössze azok a kisebb üzemek, faipari, fémipari üzemek azok, amelyek kevés szénnel, kevés nyersanyaggal beérik és kevés munkást foglalkoztatnak. Ez e pillanatban a magyar gyáriparnak a helyzete; sajnos a közeljövőben sem biztatóbbak a kilátások. Ez tehát az az ipar, melyet kényelmű jelszavakkal a szocializálás tárgyául kívánnak kiválasztani. Kétségtelen, hogy a polgárság, melynek egész léte a kapitalisztikus termelésen épül fel, a mai viszonyok között nem érzi jól magát. Nem mintha a polgárság nem tudná azt és nem volna annak a helyességéről meggyőződve, hogy ez a termelési mód messzemenő szabályozásra szorul, hogy a demokratikus fejlődés egyenest ránk diktálja ennek a szabályozását és pedig lehetőleg abban az irányban, hogy e termelési mód keretein belül a munkásság szociális helyzete állandóan javuljon, kulturális lehetőségei állandóan növekedjenek és a politikai életben való részvétele, sőt döntő befolyása a politikai, gazdasági és szociális berendezkedések egész sorával biztosíttassák. Ezt a polgárság tudja és minden politikai irányt, mely ez eszmék szolgálatában áll, kész a legmelegebben támogatni. De tudja azt is, hogy minden demokratikus reformnak egy előfeltétele van: a munka és a termelő munkának egy ellensége: az anarchia. Tehát minden politikai irányt, mely közvetve vagy közvetlenül anarchiát teremt, vagy legalább is az anarchiát elősegítheti, a polgárság a legnagyobb kedvetlenséggel szemléli és benne mindazoknak a reformoknak az ellenségét látja, amelyeknek a forradalom átalakulásából ki kellene virágzaniok. Márpedig kétségtelen, hogy nap-nap után olyan tünemények jelentkeznek, amelyek ha még nem is jelentenek magukban anarchiát, de azt minden pillanatban maguk után vonhatják és a kormányban nem látszik meg a kellő határozottság az ezekkel való szembeszállásra. Elhisszük azt amit a Népszava mond, hogy a bolsevisztikus organizáció nálunk nem jelentékeny. De kétségtelenül megállapítható az, hogy az üzemek munkásai és tisztviselői a szakszervezetnek centrális hatalma alól, amelytől e válságos időben a legtöbbet várunk s amelyet intézményesen erősítendőnek tartunk, mindinkább kivonják magukat és a forradalom kezdi lassan kint egy nagyobbszabású, minden termelési lehetőséget atomizáló bérmozgalommá kinőni magát. Ez az egyik viharsarok, amely felől az anarchia megindul, s amelyre a polgárságnak szervezkedve kell felkészülnie. Az anarchiának egy másik forrása azonban, amikor azt halljuk, hogy a polgárságnak nem szabad szervezkednie. Kautsky az ő pompás brosúrájában „die Diktatur des Proletariats“ azt mondja, hogy a demokrácia két kincset hoz az emberiségnek, a jólétet és a szabadságot. Hát egyelőre a jólét problémájáról nem beszélünk. Ez ma csaknem teljesen független a szociáldemokráciának akaratától, elhatározásától; minden pártnak, minden osztálynak a törekvése legfeljebb az lehet, hogy a további pusztulást megakadályozza. De a szabadság, ehhez tartani kell a jussunkat, ebből egy jottányit sem engedhetünk, mert enélkül soha egyetlen jogunkat nem érvényesíthetjük, legyen az bár olyan világos mint a nap. Ha a polgárság a maga érdekeinek megvédése a maga demokratikus törekvéseinek érvényesítése végett a szervezkedést szükségesnek tartja, akkor ez ellen sem miniszter, sem párt vétót nem emelhet. A polgárság csak hálával tartozik Károlyi Mihálynak, hogy minisztertársainak a polgári szervezkedésére vonatkozó tilalmát (amelyre példát a forradalom előtti időkben — a katonai és kormányhatalom omnipotenciája mellett sem találhatunk) újévi beszédében a leghatározottabban dezavuálta. Magyar Gyáripar Új gazdasági rendszer? Irta: Sch. O. A „gyűlöletes kapitalizmus“ állítólag örökre kompromittálta és lejárta magát :— új gazdasági rendszernek kell következnie. A szocialistáknak, akik a kapitalizmusnak mindig elvi ellenségei voltak, most, hogy hatalomra jutottak, természetesen valamit meg is kell valósítaniuk régi elveikből. Az ő helyzetük a kapitalisztikus állam élén tehát különösen kényes és nehéz. Azok a polgári pártok, amelyek a szociáldemokrácián kivnl a mai kormányzatban még képviselve vannak, ámbár tradíciójuk nincsen oly doktrinér elvi tételekhez kötve, mint a szociáldemokráciáé, vagy talán éppen ennél a szabadabb mozgóképességüknél fogva, amely a fantáziának csapongását s az elméleti gondolkodás autokráciáját a valósággal szemben még sokkal inkább megengedi, nem követelik ugyan a gazdasági életnek teljesen új alapokra való helyezését, de a fennálló berendezésekben olyan szertelenül nagyméretű eltolódásokat tartanak szükségeseknek, amelyeknek máról-holnapra igazolniuk kellene a bibliai csodákat és megcsúfolniuk azt a „konzervatív“ skepticizmust, hogy a fák nem nőhetnek az égig. Sőt mondhatni, hogy a polgári pártoknak ez a radikalizmusa talán jobban veszélyezteti a mai gazdasági rendszert, mint maga a szocializmus, éppen mert elvileg a mai rendszer alapján áll, gyökereivel látszólag annak realitásaira kapcsolódik és így a létező berendezéseket még közvetlenebbül kikezdi, mint a szocialistáknak levegőben lógó elmélete. Őszintén megmondjuk: semmi kifogásunk a kilátásba helyezett nagy átalakulás ellen nem volna, ha jobbat kapnánk általa, mint a régi volt. Jobbat nem abban az értelemben, hogy senkinek áldozatot ne kelljen hoznia az új rend megvalósulásáért, hanem abban az igazi közgazdasági és szocialisztikus értelemben, hogy ott, ahol a tömegek sorsa javul, a közjólét emelkedik, ott minden egyes ember is jobban megtalálja a maga boldogulását. 3