Magyar Gyáripar, 1931 (22. évfolyam, 1-12. szám) - Iparjogi Szemle, 1931 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1931-01-01 / 1. szám
1. szám. MAGYAR GYÁRIPAR kartel egy tagja tesz valamit, vagy valamiféle magatartást követ, akkor a kötött megállapodást, vagy a megállapodásból folyó határozatot „alkalmazza“ és ezekre az esetekre a törvény úgyis kiterjed. Az első kikezdés körülírván a közgazdaság vagy közjó érdekének veszélyeztetését, azt mondja, „ha az áru termelését, forgalmát vagy az áralakulást a fogyasztóközönségnek, vagy a termelőknek, vagy a szakmabeli vagy más vállalkozóknak hátrányára a gazdasági helyzet által meg nem okolt módon szabályozza“. Kinek a gazdasági helyzete által? Hiszen lehet a kartel a legméltányosabb, árai a maga termelési költségeihez mérve a legmegfelelőbbek s azért mégis adódhat, hogy a fogyasztó gazdasági helyzetét nézve, az árak nem indokoltak. A kodifikátor nyilván nem erre gondolt, hanem a körzelben résztvevők gazdasági helyzetére és az ebből folyó kartelpolitikának az indokoltságára. Ezt azonban, ha másutt nem, hát az indokolásban ki kellene mondani. E szakasz 2. pontja a békés kiegyenlítésről intézkedik s megemlíti az egyeztető bizottságok közreműködését, anélkül azonban, hogy az egyeztető bizottságokról magukról a törvényjavaslat további során tovább szó esnék. Javasoljuk, hogy a bírói eljárás megindítása előtt az egyeztető bizottságok igénybevétele kötelező legyen, hiszen ezekben a kérdésekben nem az a fontos, amire a kodifikátor a fősúlyt látszik vetni, hogy a kormány a maga hatalmával az iparra lecsapjon, hanem hogy e kérdésekből adódó inkonvenienciákat a gazdasági élet minden megrázkódtatása nélkül kiküszöbölni lehessen. Az egyeztető bizottságokkal Németországban kitűnő tapasztalatokat tettek, mert a vitás esetek kilencven százaléka ezeknek fóruma előtt intéződött el. A miniszteri felelősség elve ezáltal legkevésbé sincs érintve, mert hiszen a miniszter nem tesz egyebet, mint hogy az egyeztető bizottság révén úgyszólván magát a gazdasági életet hívja fel, hogy oldja meg ennek problémáit. Elhúzásról sem lehet itt szó, hiszen kötelezni lehet az egyeztető bizottságokat, hogy záros határidő, legfeljebb 30 nap alatt tegyenek eljárásuk eredményéről a miniszternek jegyzőkönyvileg jelentést. Semmi kétség, hogy e kísérlet a legtöbb esetben eredménnyel fog járni, ha pedig nem, értékes matériát ad a miniszternek, melynek alapján határozhat további lépéseiről. E szakaszban a közgazdasági miniszter, illetőleg a minisztérium számára biztosított szankció jóval túlmegy azon a határon, melyet mi jogállamban elképzelhetőnek tartunk. Nevezetesen amíg eredetileg a kodifikátor a kereskedelemügyi miniszternek csak azokat a vámpolitikai, áruforgalmi, iparrendészeti vagy egyéb igazgatási intézkedéseket akarta biztosítani, amelyekre az illető ügykörre vonatkozó törvények szerint hatásköre van, addig az új javaslat rendelkezései a minisztériumot jogkörén túlhaladó intézkedésekre hatalmazzák, ami a legvégzetesebb önkényre, abszolutisztikus szempontoknak legmesszebbmenő érvényesítésére ad alkalmat. A 3. pont ugyanis felhatalmazza a minisztériumot, hogy állami kedvezményeknek megvonásával, a közszállításokból való kizárásával, az iparrendészet és a fuvardíjszabás körébe tartozó intézkedésekkel léphet fel a vállalatok ellen, „tekintet nélkül az intézkedések alkalmazásának a fennálló jogszabályokban megszabott feltételeire“. Mint mondottuk, az olyan abszolút hatalom, amely jogállamiban el sem képzelhető s mely végzetessé válhat az egész gyáripari termelésre. Végzetessé az önkény által, melyre a végrehajtó hatalmat felszabadítja és végzetessé az ipari önérzetnek súlyos megsértése által, hiszen ez a „törvényenkívüliség“ egyedül a gyáriparra mondatik ki. Nagyon helyesen mondta báró Szterényi József: ez alkotmányjogi kérdés, az alkotmányon való túllépés. Hogy például egyebet ne említsünk, a minisztérium eszerint telepengedélyeket vonhat meg, iparengedélyeket kobozhat el, fuvardíjakat egyes vállalatokra oly módon állapíthat meg, amely a fennálló törvények szellemével ellenkezik, állami kedvezményeket vonhat meg, amelyekre magát szerződésileg kötelezte s amely szerződések alapján esetleg nagyösszegű beruházások történtek. A végrehajtó hatalommal való ezt a teljes kiszolgáltatottságot, a gyáriparnak Vogelsrer-á való nyilvánítását mi lehetetlennek tartjuk. Hogy milyen korlátlan lehetőséget rejt magában ez az intézkedés, bizonyítja a javaslat indokolásában felhozott példa, mely szerint a kormány ennek alapján bizonyos iparokat engedélyhez köthet, ami persze csak akkor változhat büntető szankcióvá, ha a törvény arra gondol, hogy aztán a kifogásolt vállalattól vagy vállalatoktól az engedélyt megvonhatja. E szakaszban írt lehetőségek egyértelműek a teljes vagyonelkobzás büntetésével, mely tudomásunk szerint eddig csak hazaárulás esetében volt lehető. A német rendelet, mely ugyancsak nagy hatalmat tesz le a Reichsregierung kezébe, ezt az abszolutisztikus hatalmat nem adja meg és egyedül a vámok emelésének vagy leszállításának jogát koncedálja. A vámok tekintetében, melyek leszállításának jogát e javaslat szintén abszolút módon a végrehajtó hatalom kezébe teszi le, utalnunk kell arra, hogy a javaslat tévedésben van: a vám az nem egy vállalatnak, vagy iparágnak adott kedvezmény, hanem egy szükségszerű gazdasági politikának az eredménye, melyet az egyetemes közgazdaság érdekében adnak meg, amely tehát nem kezelhető visszavonható ajándékként. Nem tudunk beletörődni abba sem, mert igazságtalannak és veszélyesnek tartjuk, hogy a kartelbíróság ideiglenes intézkedéseket (5. pont) foganatosíthasson, ezzel azonban alább, a 10. §-nál fogunk foglalkozni. De itt kívánunk utalni arra, hogy a miniszternek adott ez a lehetőség — „szükséghez képest ideiglenes intézkedés végett a kartelbírósághoz fordulhat“ — ellentmondást rejt magában, mert ideiglenes intézkedést logikusan csak akkor lehet kérni, ha ezt a szükségszerűen egy végleges intézkedés követi, mely érvényesen eldönti a kérdést és feleslegessé teszi az ideiglenes intézkedést. De hogy a miniszter a Kartelbíróságtól valamely ideiglenes intézkedést kérhessen, anélkül, hogy ugyanakkor, vagy megelőzően végleges intézkedést kért volna, ez lehetetlen és joggal vetjük fel a kérdést: mikor, hogyan szűnik meg az ilyen intézkedés ideiglenessége? E szakasznak utolsó kikezdése a miniszternek itt körülírt intézkedési jogát megadja minden vállalatra, ha ez semmiféle kartelleretben nincs is, semmiféle együttműködést más vállalatokkal nem folytat, amenynyiben e vállalatok a piac felett uralkodó helyzetük kihasználásával olyan tevékenységet folytatnak, mely az 1. §-ban megjelölt célt szolgálja. A kodifikátor a trösztre gondolt, mint az indokolásból kitűnik. Ezzel szemben utalnunk kell arra, hogy Magyarországon a szó igazi értelmében vett tröszt nincsen s a mi gazdaságunknak csekély keretei, tőkében való szegénységünk mellett ilyen alakulat nehezen is képzelhető el, vagyis a törvényhozó rendezni készül valamely viszonylatot, amely nálunk nincs s e rendezés olyan befolyást biztosít a miniszternek, bizottságoknak és bíróságoknak egyes vállalatok üzletvezetésére, amilyet a kartelek ellen felhozott panaszokban s az ennek folytán kialakult politikai agitáció folyamán sem követeltek. Ez az intézkedés módot ad arra, hogy a végrehajtó hatalom egész súlyával ráfeküdjön bármely gyáripari vállalatra, hiszen annak eldöntése, hogy mely vállalatnak van „a piac felett uralkodó helyzete“, egyedül a végrehajtó hatalmat illeti s ilyen döntés ellen a vállalatnak semminemű orvoslási lehetősége nincsen. Ez intézkedési jog birtokában az egész magyar gyáripar — kartelált és nem kartelált — teljesen ki van szolgáltatva a végrehajtó hatalom önkényének, mely azt gyakorolhatja bármely neki tetsző szempontból, tehát politikaiból is. Nem tudjuk elhinni, hogy ezt akár a gyáripar legnagyobb ellenségei is helyeselhessék. ad. 7. §. Eddig a javaslat, nagyon helyesen, a „közgazdaság és közjogellenesség“ fogalmával operált; most egyszerre egy csomó más fogalmat állít melléjük: „jó erkölcs“, „közrend“ stb., melyek távol attól, hogy a fogalmak tisztázásához hozzájáruljanak,inkább arra alkalmasak, hogy a „közgazdaság és közjó“ veszélyeztetésének fogalmát is elhomályosítsák. A bíró joggal fogja azon törni a fejét, hogy mi oka lehetett a kodifkátornak arra, hogy míg az első két szakaszban beérte a „közgazdaság és közjó“ fogalmával, most egyszerre egy csomó más fogalmat rendel melléje. És joggal fogja kérdezni — a lex superflua non loquat elvére gondolva —, hogy miben különbözik a közgazdaság és közjó érdekének veszélyeztetése a közrend és a jóerkölcs érdekeinek veszélyeztetésétől. Vagy amennyiben mégis különbözik, mit tartozik ez a közgazdasági miniszterre, akit egyedül az érdekel, hogy a „közgazdaság és közjó“ érdekes van- e