Műszaki Élet, 1966. július-december (21. évfolyam, 14-26. szám)
1966-07-14 / 14. szám
Az Építésügyi Minisztérium Építőipari Főigazgatósága (ÉPFÖIG) az elmúlt év végén rendeletet adott ki, amely szerint az építőipari vállalatoknak ez év január 1-től kezdődően raktárkészleteiket a minimális szintre kell csökkenteniük. Az Építőanyagellátó és Készletező Vállalat (ÉAKV) pedig egyidejűleg utasítást kapott arra, hogy a jövőben néhány kiemelt árufajtát (ilyennek számít egyebek között a cső) részben közvetlen a gyártó vállalat telepéről, részben saját raktárából kell a rendelő által megjelölt munkahelyre szállítania. Az ÉPFOIG rendelkezését minden érdekelt őszinte lelkesedéssel fogadta. No, de nézzük csak, mivé lett a rendelet a gyakorlatban? Miután 1965—1966 telén az időjárás módfelett kegyes volt, s az állami építőiparban senkinek sem kellett dologtalanul sínylődnie, a sok évi átlaghoz képest az anyagfelhasználásban is élénkebb mozgás volt észlelhető. De minthogy Földünkön a boldogság soha sem lehet teljes, ez az élénkebb anyagmozgás azzal a fatális következménnyel párosult, hogy az ÉRKV az ÉPFŐIG rendelkezésének végrehajtására képtelennek bizonyult. Mégpedig főként azért, mert a feladatra sem létszámban, sem anyagtelepeinek elrendezésében nem készült fel kellőképpen. MIT HOZOTT A RENDELKEZÉS? Hosszú évek során a nagy felhasználók az állandó, súlyos anyagi beszerzési gondok miatt arra fanyalodtak, hogy a fontosabb szerelvényanyagokat és valamennyi csőfajtát egyre nagyobb tételben vették raktárra. Nagyrészt ennek nyomán keletkeztek sok helyütt a hatalmas merev készletek. Ha mindezek tetejében időközben egy-egy munkában tervmódosításra került sor (de mindig akad egyéb vis major is), a termék évekig is a rozsda és az erkölcsi avulás martaléka lett, miközben egyéb méretekből még a napi szükségletet sem tudták fedezni. Munkahelyenként ugyanis egyszerre 10—15, sőt 20 féle méretű csövet és szerelvényt is ki kellett szállítani, ugyanakkor a szükséges választéknak csak kis része volt raktáron. Egyik vállalatnak pl. nagyméretű csőből, a másiknak csak kis- és középméretű csőből volt készlete, így azután mindig éppen az a termék hiányzott, amelyikre a legégetőbb szükség volt. Ezt az állapotot igyekszik az ÉPFOIG rendelkezése megszüntetni. Miután azonban a jószándék egymagában nem elegendő, hiába van rendelkezés — sőt az ÉRKV raktárán cső is — a munkahelyek anyagellátása mégsem kielégítő a raktár szervezetlensége, a jóval nagyobb feladatokra való felkészületlensége miatt. Ezt a problémát átmenetileg úgy oldja meg az ellátó vállalat, hogy a nem teljes fuvartételeket összevonja és a nagy tételeket ismét a felhasználó raktárába szállítja. Az anyagot itt ismét lerakják, szortírozzák, újra szállítóeszközre helyezik, és végül most már a munkahelyre szállítják. Így vándorol az anyag kézről kézre, kocsiról kocsira. Ez az „átmeneti" helyzet azonban már ez év márciusa óta tart. KÉNYSZERŰ KÉSZLETHALMOZÁS Ez az állapot magyarázza azután, hogy a felhasználó ismét minden mennyiséget igyekszik megkaparintani, mert a munka ma és holnap egyaránt anyagot, és újra csak anyagot követel. Miután az ÉPFOIG rendelkezésének szellemében 1965. december 31-i hatállyal a felhasználó vállalatok készleteiket radikálisan csökkentették, most a kudarc okozta újabb bizalmatlansági hullám hatására a szerelő és vertikális vállalatok ismét a készlethalmozás útjára kanyarodtak. Eközben az egyes munkahelyeken a negyedéves feladatok teljesítése cső és egyéb szerelvények híján ismét csúszik. Ez az állapot nemcsak a szerelőipart, de a generálvállalkozókat is igen kényes helyzetbe sodorhatja. A tehetetlenség pedig végül valahol a népgazdasági terv végrehajtásában okozhat súlyos zavarokat. Ez a helyzet már eddig is csupán azért nem okozott súlyosabb rázkódásokat, mert 1965—1966 tele olyan enyhe volt, hogy minden építőipari munkát kockázat nélkül folytatni lehetett. Ha ugyanis a dolgozók nem tudtak csövet szerelni, egyéb munkára irányították őket, amely szintén simán „hozta a forintot”, így azután az idei tél után úgy, ahogy az ÉPFŐIG morális tekintélye is épen maradt, s a vállalati terv is — negyedéves távlatban mindenesetre —megvolt. Persze valamennyien szeretnénk, ha e gyengék az év további szakaszaiban sem ütköznének ki. Ezért igen kívánatos volna, ha az ÉPFŐIG végre valóban megteremtené az anyagellátásnak a saját rendeletében tervezett rendjét, gyakorlatát, mert a tét semmiképpen sem csekély. VINCZE OSZKÁR ! AZ IPAR ÉS A KÜLKERESKEDELEM KÖZÖS ÉRDEKELTSÉGE Az 1966. évi terv az iparban ■— a termelés növelésének viszonylag alacsonyabb előirányzatával — a fejlesztés minőségi tényezőit, a gazdaságosság, a hatékonyság fokozását állította előtérbe. Ezeket a feladatokat azonban csak olyan módon lehet az eddiginél jobban végrehajtani, ha az iparnak és a külkereskedelemnek közös az érdekeltségi rendszere. Ebben az évben — bár kezdeti lépések már tavaly is történtek —számos új kezdeményezés, intézkedés szolgálja az ipar és a kereskedelem jobb együttműködését. Prémiumkeret a gépiparban Köztudomású, hogy gépipari kivitelünknek egyik problémája a műszaki fejlesztés lassúsága, vagyis nem egy esetben mire új gyártmányunkkal megjelenünk a világpiacon, az már elavultnak mondható. .. Éppen e kérdés megoldására a Minisztertanács az 1966-os exporttervek teljesítésére prémiumkeretet bocsátott a külkereskedelem rendelkezésére, s ebből 5 millió forint jut a kohó- és gépiparnak. A külön prémiumkeretet azok az ipari üzemek használhatják fel, amelyek az export szempontjából fontos műszaki fejlesztési témákat gyorsan megoldják, vagy a külkereskedelem év közben felmerülő többletexport igényét kielégítik, vagy olyan esetben, amikor egy-egy nehezen gyártható termék előállítási technológiáját határidőre megoldják. Ugyancsak ez évben vált lehetővé, hogy azok az exportra termelő gépipari üzemek, amelyek tőkés kiviteli tervüket túlteljesítik, a kitermelt deviza 45 százalékát visszatérítés formájában felhasználhassák az üzemek vezetőinek véleménye szerint szükséges, fontos műszaki fejlesztési feladatok megoldására. Már a múlt évben is, éppen a gazdaságosabb termelés és export érdekében a gépipar területén néhány ösztönző rendszert honosított meg a külkereskedelem. Az ipari üzemek számszerűen pontosan ismerik exportterveiket, s néhány üzem részére külön devizaforint exporttervet állapítottak meg. Ily módon pontosan tudják mérni, hogy exporttermékeiket a külkereskedelem milyen áron, hol értékesíti, vagyis teljes képet kapnak arról, hogy a termelt áruknak milyen volt a külföldi fogadtatása, a termelés gazdaságos volt-e, s az értékesítés megfelelt-e a népgazdaság érdekeinek. Piackutatás A gépipar és a külkereskedelem közelebb kerülésének másik módja a piackutatás közös szintre hozása. Már 1965- ben is, de főként erre az esztendőre jellemző, hogy a kohászati és a gépipari külkereskedelmi vállalatok az utazási tervek előkészítésekor nagy súlyt helyeznek arra, hogy az ipari üzemek vezetői, műszaki szakemberei a vevőkkel közvetlenül érintkezzenek, Így tehát ma már a szakembereket nemcsak kiállításokra, vásárokra utaztatja a külkereskedelmi vállalat, hanem a konkrét üzleti tárgyalásokba is folyamatosan bevonják őket. Ily módon tájékozódhatnak ők is az üzleti lehetőségekről, az esetleges értékesítési problémákról. A gépipari külkereskedelmi vállalatoktól az idén 50 százalékban ipari szakemberek mennek külföldre. De nemcsak a gépipar területén születtek és születnek az anyagi érdekeltség közös megteremtésére gazdálkodási rendszerek, hanem a könnyűiparban és a vegyiparban is, Így például a múlt évben a Pápai Textilgyárban, a Pannónia Szőrmeárugyárban, a Pécsi Kesztyűgyárban, a Franklin Nyomdában, valamint a HUNGAROTEX-nél, a Tannimpexnél és a Kultúránál ún. hozamtípusú kísérleti gazdálkodási rendszert vezetett be a külkereskedelem. Ennek az a lényege, hogy a mennyiségi tervek helyett a vállalatok részére hozamtervet állapítottak meg, a forintgazdálkodás betartása érdekében a G-mutató szintjét meghatározták, s a vállalatokat érdekeltté tették abban, hogy a belföldi fix árarányok helyett a tényleges devizában jelentkező árarányokat tartsák szem előtt. Ezt a rendszert az idén tovább bővítette az ipar, úgy, hogy a pamutszövet-export 90 százaléka már a hozamtípusú gazdálkodási rendszer keretében bonyolódik. A Medimpex és a Gyógyszeripari Tröszt között olyan megállapodás született, amely a hozamérdekeltségen kívül a vállalati eredmény alakulásában is, azonos módon ösztönzi a külkereskedelmet és az ipart. Eszerint az iparvállalat és a külkereskedelem elszámolásából a devizabevételeket és kiadásokat szorzó alapján forintra kiszámítják, és ezeket az eredmény elszámolásakor figyelembe veszik. Jelentős előrelépésnek számít, hogy az iparvállalat a tervét csak akkor teljesíti, ha termékét külföldön eladták és a határon kiszállították. A kitermelt többlethozamból bizonyos visszatérítést kap az ipar, általában vállalatfejlesztési célra. A fenti példák bizonyítják, hogy a külkereskedelem és az ipar együttműködésében már jelentős haladás mutatkozik, ami természetesen akkor lesz teljes mértékben értékelhető, ha az eredmények a külkereskedelmi forgalomban jelentkeznek és az 1966-os esztendőt jól zárjuk le. Magnetofonjaink általában jók és korszerű felépítésűek, amit bizonyít az is, hogy a teljes gyártásnak mintegy 80 százaléka kerül külföldre. A Műszaki Élet szerkesztőségében folytatott beszélgetés során éppen ezért elsősorban azokat az okokat vizsgáltuk, amelyek még mindig akadályozzák a korszerű gyártást és a felépítés további korszerűsítését. Hogyan lehetne könnyebb ? A nálunk gyártott magnetofonok súlya jelenleg mintegy 15 százalékkal nagyobb a világszínvonalként nyilvántartott magnetofonok súlyánál. A többletet az okozza, hogy a motor 60—70 dkg-mal, s a tápegység mintegy 50 dkg-mal nehezebb. Az iparág a probléma megoldását a kohászattól várja, mivel a megfelelő motorok és tápegységek biztosítása a nagy tisztaságú vasanyagtól és a megfelelő ötvözőktől függ. A kohászat tett ugyan már lépéseket, eredmény azonban még alig mutatkozik, pedig a probléma megoldására nemcsak a magnetofongyártáshoz, hanem más híradástechnikai cikkek előállításához is szükség volna. Egy nagy probléma: az alkatrészek A magnetofongyártás tulajdonképpen összeszerelés, illetve az kellene hogy legyen. Az egyes alkatrészeket más üzemekben kellene kifejleszteni — így történik ez külföldön is — mivel a házi fejlesztés nem gazdaságos, és túlságosan nagy szellemi kapacitást köt le. Néhány év óta ilyen irányú ugyan a fejlődés nálunk is, sajnos azonban az alkatrészek korszerűsége és főleg megbízhatósága körül igen sok a probléma, s a beszélgetés alapján olyan kép bontakozott ki, hogy lényegében ez az egész magnetofongyártás és fejlesztés legnagyobb akadálya. A probléma nagyságát mutatja, hogy a más üzemekből érkező áru minőségellenőrzésére 24 embert kellett beállítani, s a gyártók úgy vélik, hogy saját ráfordításaikat 15 százalékkal lehetne csökkenteni, ha megbízható alkatrészeket kapnának a kooperáló üzemektől. A hibás alkatrészek miatt az igen jelentős eredmények ellenére is sok a selejt, és ez természetesen kedvezőtlenül befolyásolja a magnetofongyártás mutatóit. Éppen ezért megbeszélésünk résztvevőinek egyöntetű véleménye az volt, hogy az erőket elsősorban az alkatrészellátás megjavítására kell koncentrálni, itt kell a fejlődést gyorsítani, mert minden további lépés csak akkor lesz eredményes, ha az alkatrészgyártás kielégítő. Lehetne-e több félvezetőt alkalmazni ? A félvezetők alkalmazásának jelenleg két akadálya van: az ár és néhány műszaki probléma megoldatlansága. Kezdjük az árral. A félvezetők Magyarországon — a külföldi árral összehasonlítva — rendkívül drágák, sőt, ha a magnetofongyár feltételei a katalógusban meghatározottnál valamivel szigorúbbak, az Egyesült Izzó felárral szállít, mivel a visszamaradók elhelyezését ez a válogatás megnehezíti. Ez pedig a tranzisztorok alkalmazását szinte lehetetlenné teszi, márcsak azért is, mert a tranzisztor alkalmazása önmagában is drágább, mint ha csöveket használnának. 15—20 százalékos különbség persze külföldön is van, ezért a tranzisztort ott is csak a valóban szükséges esetekben alkalmazzák, nálunk azonban a különbség a 100 százalékot is eléri. A műszaki akadályok közül meg kell említenünk, hogy a legkorszerűbb szilíciumplanár tranzisztorokat nálunk nem gyártják, s nem gyártanak néhány olyan tranzisztorféleséget sem, amely ma már szükséges lenne. Senki sem gondolja persze, hogy nekünk mindent magunknak kell gyártanunk, de ha ezeknek a tranzisztoroknak a készítését nem vesszük tervbe, biztosítani kellene az importot. A magnetofonok jelentős exportja erre fedezetet nyújtana. Rokon ezzel a problémával az indikáló műszerek hiánya is. Lehetetlen dolog például, hogy egy valójában teljesen tranzisztorizált magnetofonban a varázsszem csövekkel működjék. A gyártásra az EKM felkészült, s most már csak arra lenne szükség, hogy maga a szériagyártás is meginduljon — ez szintén nemcsak a magnetofongyártás érdeke — s hogy az árat itt is úgy állapítsák meg, hogy az iparág versenyképes legyen a külföldi partnerekkel. Miért mondunk rosszat magunkról ? A beszélgetés során még egy furcsa jelenséget is szóvá tettek a résztvevők. Külföldön különbséget tesznek a nagyközönségnek és a vevőszolgálatnak szóló prospektusok között — nálunk nem. Külföldön a nagyközönségnek szóló prospektusokban gyakran azok az adatok szerepelnek, amelyeket a magnetofon legjobb darabjai elérhetnek. Nem mind, csak néhány. Mi azt írjuk be, amelynél még a legrosszabb darab is többet tud. Tehát amit mi szállítunk, azoknak a gépeknek mindegyike többet tud, mint ami a prospektusban van. Nekünk is kétféle leírást kellene adni, s ha már nem dicsérjük termékünket, legalább ne ócsároljuk, és a valóságnak megfelelő átlagadatokat adjunk. Nekünk is meg kell tanulnunk: nem elég gyártani, tálalni is tudni kell. MAGNETOFONGYÁRTAS ÉLET 3