Műszaki Élet, 1983. január-június (38. évfolyam, 1-13. szám)
1983-01-06 / 1. szám
MÉ Az agy két féltekéjének egyensúlya Hipnóziskutatás Magyarországon Nemrégen rendezték meg Glasgowban a IX. nemzetközi hipnózis kongresszust, amelyen magyar kutatók, Mészáros István és Bányai Éva, az ELTE összehasonlító Élettani Tanszékének munkatársai nemzetközi érdeklődést kiváltó eredményekről számoltak be. Bányai Évát egyébként már eddig is „tankönyvi klasszikusként" tartották számon, mint az aktív-éber hipnózis módszerének és elméletének megalapítóját. A két kutatóval beszélgetett Egyed László. — Magyarországról öt előadást jelentettünk be, és mind az öt nagy elismerést aratott — kezdi Mészáros István. — A tanszéki vizsgálatokat két előadásban ismertettük, ezek, mint kiderült, a legújabb kutatások vonalába illeszkednek bele. Egyik vizsgálatsorozatunkban azt elemeztük, hogy milyen változások történnek nemcsak a hipnotizált személyben, hanem a hipnotizőrben, hiszen egyre inkább arra mutattak a jelek, hogy a tudati állapotnak ez a sajátos megváltozása, mit hipnózisnak nevezünk, nemcsak a hipnotizált személyben megy végbe, hanem a megfelelő hipnózishoz a hipnotizőr tudati állapotában is bizonyos változásoknak kell végbemennie. — Miért kezdték ezt vizsgálni, miért gondoltak arra, hogy a hipnózis ilyen „kollektív" teljesítmény? — Az utóbbi évek egyik igen érdekes felismerése, hogy a hipnózis iránti fogékonyság mindenkinek stabil személyiségjegye — válaszol Bányai Éva. —■ Ma már egzaktnak nevezhető módszerekkel mérni lehet ennek a fogékonyságnak — a hipnábilitásnak — a mértékét, és úgy látszik, ez nemigen változik az élet folyamán. Saját vizsgálatainkban is meggyőződhettünk erről. Ennek ellenére feltűnt — miután már évek óta tanítunk orvosokat és pszichológusokat hipnotizálni —, hogy a kezdő hipnotizőrök között nagyon nagy eltérések vannak az ugyanannál a személynél elért hipnózismélységben. Szó szerint azonos indukciós szöveg eredményeképpen hipnotikus állapotba jutott vizsgálati személyek egészen más mélységű hipnózisba kerülnek. Úgy tűnt, hogy a hipnotizőrök metakommunikációjában mutatkoznak különbségek, és feltételeztük, hogy ezek a jelzések jelentős szerepet játszhatnak a kialakult hipnózis mélységében. Ezt kísérlet tárgyává tettük. Közepesen hipnábilis személyekkel folytattuk a vizsgálatot, akik ugyan hipnotizálhatók, de nem nagyon könnyen. Ezeknél különböző hipnotizőrök hozták létre a hipnotikus állapotot, és kiderült, hogy nagyon szigorúan ellenőrzött kísérleti feltételek között ez nagyon eltérő mélységű volt, mert a különböző hipnotizőrök különbözőképpen mondják el az indukció szövegét. — Ez persze lehet előadókészség-beli különbség. — Az, hogy valaki milyen jó előadó, függ attól, mennyire felel meg a metakommunikációja annak, amit mond. Tulajdonképpen a mi vizsgálataink is azt mutatják, hogy a hipnózis sikere attól függ, hogy amit mond, mennyire „kongruens” azzal, amit közben érez, hogy úgy mondjam, átéli-e a szöveget, amit mond. Mondjuk, ha a jó hipnotizőr azt sugallja, hogy a kísérleti személy izmai megfeszülnek, akkor az ő izmaiban is végbemegy ez a megfeszülés, amit műszerekkel mérhetünk is kísérlet közben. — Mennyiben ad mindez új képet a hipnózisról? — Ez még csak egy irány, amiről egyelőre nem tudjuk, hová vezet. De nagyon ígéretes, mert nemcsak a központi idegrendszertől távoleső helyeken, vagyis például az izmokban tudtuk a hipnózist kísérő változásokat kimutatni, hanem a központi idegrendszerben is, vagyis az agyban, méghozzá olyan változásokat, mind a hipnotizáltban, mind a hipnotizőrben, amelyek összefüggtek a hipnózis mélységével. És ez közel visz ahhoz, amit sok helyen a világon kutatnak. Sok kutató vizsgálatai mutatnak arra, hogy mintha az agy két féltekéjének az aktivitási egyensúlya más lenne éber állapotban és más hipnózisban. — Lehet, hogy éppen ebben rejlik a magyarázat az egész jelenségre? — Az eredmények ebbe az irányba mutatnak, noha a magyarázat még nincs meg. Éspedig nemcsak ennek a vizsgálatunknak az eredményei mutatnak erre, hanem a másik vizsgálatéi is, amelyeket Mészáros István végzett. — Ebben a kísérletben a vizsgált személyeknek éber állapotban és hipnózisban választaniuk kellett két utasítás között — mondja Mészáros István. — Az egyik rajzban, a másik írásban került eléjük, a két utasítás az esetek egy részében ugyanaz volt, de sokszor előfordult, hogy a két utasítás ellentmondott egymásnak. Arra szólítottuk fel a kísérleti személyeket, hogy válasszák azt az utasítást, amit fontosabbnak tartanak, és kiderült, hogy az erősen hipnábilisok már éberen is szívesebben választják a rajzos utasítást. — Amit a jobb agyfélteke dolgoz fel. — Igen, és sokkal kevésbé szívesen választották az írott utasítást. Ebben az volt az érdekes, hogy hipnózisban ez a különbség még jobban fokozódott, és amikor az írott utasításnak engedelmeskedtek, akkor megnőtt a reakcióidejük. Sőt az agykérgi kiváltott potenciáljukban is tapasztalható volt a megfelelő eltérés. Tehát ez azt jelenti, hogy valóban másképpen folyik a rajzolt és az írott utasítások feldolgozása az agyban. Emellett itt is megtaláltuk azt, hogy az erősen hipnábilis személyeknél jobb féltekei elektromos aktivitási túlsúly van. Viszont eltérően a közepesen hipnábilis személyektől, náluk sokszor már éber állapotban is megtalálható a jobb féltekei túlsúly. Még nem tudjuk pontosan, hogy ez mit jelent, de felveti a valószínűségét: hipnózisban a jobb félteke működésének nagyobb lesz a jelentősége, mint éber állapotban. Durván úgy is lehetne jellemezni a két féltekét, hogy a bal elemző, analitikus, a jobb pedig egészleges, szintetikus tevékenységet folytat. Talán úgy is mondhatnám, hogy a bal féltekében vannak a tudományok, a jobban a művészetek. Ha tehát az erősen hipnábilisoknál eleve a jobb félteke van túlsúlyban, eszerint ez a személyiségükben is meg kell nyilvánuljon, más személyisége kellene legyen azoknak, akiknél a jobb félteke van túlsúlyban. A mi adataink egyelőre egy vizsgálat kezdetei. Egy hoszszabb kutatásnak kell majd ezekre a kérdésekre felelnie. Ami nagyon érdekes volt, a jobb féltekei túlsúlyról hipnózisban mások is beszámoltak a konferencián, tehát ez a vizsgálat most hangsúlyt kapott. — Nyilván előbb-utóbb megnézik a személyiségvonásokat is. — Ezzel kapcsolatban már nagyon sok vizsgálat volt, és nagyon kevés kapcsolatot lehetett kimutatni a személyiségvonások és a hipnábilitás között. — Úgy tudom, hogy a jobb félteke kevésbé „foglalkozik” az idő fogalmával. Ez például nem lehet, hogy jellemző vonásként kimutatható? — A kérdés valóban adekvát — válaszol Bányai Éva. — Volt is egy olyan kísérletsorozatunk, ami arra mutatott, hogy a nagyon hipnábilisoknál az idő más szerepet játszik, mint a kevésbé hipnábilisoknál. Azt figyeltük, hogy úgynevezett önkéntesen tanulási folyamatoknál az erősen hipnábilisok, noha ugyanolyan jól megjegyzik a dolgokat, az exponálás sorrendjétől függetlenül idézték fel a dolgokat, vagyis mintha a felidézésben nem játszana lényeges szerepet az idő. — Ezek, az eredményeink a féltekei dominanciával kapcsolatban teljesen újak — fűzi hozzá Mészáros István -, és így valószínűleg érdemes, átgondolni régebbi eredményeinket is ennek fényében. — Mi újat hozott a konferencia az önök számára? — Az egyik fontos dolog az volt, amit már említettem, hogy mások is hasonló irányú vizsgálatokat folytatnak, tehát benne vagyunk a sodorban, valóban a legkorszerűbb kérdésekkel foglalkozunk. Mindez megerősítette munkánkba vetett hitünket. — A kongresszuson nagyon pozitív visszajelentést kaptunk a magyar klinikai vizsgálatokkal kapcsolatban —mondja Bányai Éva —, amelyekben mi is erősen részt vettünk. A legtöbb esetben a klinikai vizsgálatok az esetleírás szintjére korlátozódnak. A magyar vizsgálatok, a Budapesti Pszichiátriai Klinikáról és a Szegedi Elmeklinikáról ennél lényegesen mélyebbre mentek, nagy esetszámú vizsgálatok voltak, kontrollcsoporttal való egybevetéssel, statisztikai értékeléssel. Például a szegedi kollégák arról számoltak be, hogy azoknál, akik öngyilkosságot kíséreltek meg, a hipnózis iránti fogékonyság lényegesen magasabb, mint az átlagnépesség érzékenysége. Ez azt valószínűsíti egyben, hogy ezeket az embereket hipnózissal lehet kezelni, és ez igazolódott is, mert akiket ebben a csoportban hipnózissal kezeltek, azok nem követtek el újabb öngyilkossági kísérletet. A konferencián természetesen számos dolgot tanultunk is. Például azt, hogy míg nálunk a hipnózist elsősorban a gyógyításra használjuk — azt is csak az utolsó néhány évben sikerült meghonosítani a pszichoszomatikus, neurotikus betegeknél, fájdalomcsillapításra, vagy éppen a szülés fájdalommentesítésére (most már vannak olyan körzeti orvosok is, akik birtokában vannak a technikának, és alkalmazzák is), úgy tűnik, hogy elterjedőben van a világban az az irányzat, amely a hipnózist a megelőzésre, egy megfelelő mentálhigiénés kultúra kialakítására próbálja felhasználni. Itt elsősorban önhipnózissal több millió emberen próbáltak ki olyan módszereket, amelyek segítenek a lelki egyensúlyt javítani. Nagyon szépek ezen a téren a svédek eredményei. Emellett, például a sportban is nagy jövője lehet ezeknek a módszereknek, akár a versenysportban jobb eredmények eléréséhez, akár a tömegsportban a test és a lélek harmonikusabb egyensúlyának kialakításában. — Sajnos, mi még nagyon messze járunk ettől — fejezi be a beszélgetést Mészáros István. — Egyelőre az a problémánk, hogy nincs elég szakember ezen a területen az alapellátáshoz sem, vagyis ahhoz, hogy ha valakinek hipnoterápiára van szüksége, akkor ezt megkaphassa. Ami egyébként ehhez kapcsolódik, és amiben a kongreszszus megerősített bennünket: a hipnózist sokkal szélesebb körű technikákkal kell használni, például elterjed az Erickson-féle indirekt módszerek alkalmazása. Ehhez ugyan nagyobb felkészültség kell, de az eredményei is jobbak. HAGYOMÁNY Vajda Pál Tavaly december 10-én lett volna hetvenöt éves Vajda Pál szakíró, akit szakmai körökben a magyar technikatörténetírás „great old man"-jeként tartottak számon. Vajda Pál 1907-ben született Budapesten. Édesapja, Vajda László, a Ganz Hajógyár mérnöke volt, akinek a szabadalma alapján készültek a Ganz- Vajda rendszerű könyvraktári vasállványok. A technika iránti érdeklődését nyilván édesapjától örökölte. A budai Árpád gimnáziumban letett érettségi után mégsem a Műegyetemre iratkozott be, hanem a párizsi Sorbonne-on szerzett filozófiai doktorátust. Feltehetően a nagy francia és német műszaki múzeumok terelték figyelmét ismételten a technikára, a technikatörténetre és csak ezután lett hallgatója a berlini Technische Hochschule-nak négy féléven keresztül. Majd a világ egyik legjelentősebb és legrégibb műszaki múzeumában, a párizsi „Conservatoire des Arts et Métiers”-ben és annak könyvtárában végzett elmélyült kutatásokat. Találmányait befejezve 1934- ben tért vissza Budapestre, ahol az Országos Közművelődési Tanácsnál kapott állást. Ugyanakkor a Vasárnapi Könyv című hetilap helyettes szerkesztője is lett. Kutatásai során neki is feltűnik, hogy milyen sok felfedezésnek és találmánynak a megvalósításában vettek részt magyar kutatók és technikusok itthon és külföldön egyaránt. Hogy adatokat gyűjtsön, felkeresi Európa nagy múzeumait és könyvtárait. Utazásainak a második világháború kezdete vetett végett. 1932-től 1952-ig, a Vajda János Társaság elnöki tanácsának a tagja, a harmincas években a Világirodalmi Szemlének egyik szerkesztője. Első jelentősebb könyve, a Mesél a hangszóró 1939-ben jelent meg a Közművelődési Könyvtár című sorozat első köteteként. A százéves Lánchíd című művében a legszebb Duna-híd építésének történetét írta meg 1942-ben. Talán legjelentősebb műve — amelyet legtöbben ismernek — a Magyar feltalálók (1943), amelyben négy évszázad 46 magyar feltalálójáról ír. Az újabb kiadás 1958- ban jelent meg, ebben már 200 magyar mérnök, feltaláló és tudós adatait dolgozza fel, 400 találmányt ismertet, mintegy 3000 irodalmi hivatkozással. Úgy gondoljuk, hogy ezt az alapvető könyvet ismét ki kellene adni, hiszen ma már beszerezhetetlen. A Táncsics Kiadó jelentette meg 1965-ben Vajda másik igen jelentős összeállítását Mai magyar találmányok 1945—1965 címmel — ebben húsz év legjelentősebb találmányait ismerteti. Vajda Pál foglalkozott haditechnikával és a hadtörténettel is, a többi között megírta a légibombázás történetét Halál hull az égből címmel. A hadifogságban alkalma nyílt kutatásra különböző kievi könyvtárakban, élményei alapján írta meg 1949-ben az Oroszok a magyar szabadságharcról és 1950-ben a Szuvorov című művét. Hazatérése után a Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézetben helyezkedett el, majd a Honvéd Levéltár és Múzeumba került, de volt munkatársa a Lapkiadó Vállalatnak, a Kereskedelmi Kamarának és az Országos Találmányi Hivatalnak is. Az 50-es években a Hungarian Exporter című lapnak a műszaki rovatvezetője; idegen nyelveken ismertette meg a nagyvilággal a magyar tudósok és technikusok felfedezéseit és találmányait. Tevékenységéhez igazi megértő környezetet akkor kapott, amikor munkatársa lett a Műszaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoportnak, majd jogutódjának, az Országos Műszaki Múzeumnak. Itt működött nyugdíjasként is. Egyik szerkesztője lett a Technikatörténeti Szemlének. Társszerkesztője volt a közelmúltban megjelent „Magyarország ipari műemlékei” című magyar és angol nyelvű kiadványnak. Életének utolsó évében súlyos betegsége miatt már nem tudta elhagyni lakását, de ebben az időben is nagymértékben növekedett publikációinak a száma. Ekkor készítette el például az amerikai Knoxville-ben levő energetikai világkiállítás magyar pavilonja igen nagysikerű technikatörténeti részének forgatókönyvét. BATÁRI GYULA 6 MOZAIK