Természet és Társadalom, 1954 (113. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

volt, aki hajósvállalkozók, malomtulajdonosok és ga­bonakereskedők érdekeit védte a hatóságok előtt, majd a város árvaügyeinek köztiszteletben álló inté­zője lett. Puritán és szeretetteljes családi életben élte gyermekkorát Jókai Mór. Első élményei elvá­laszthatatlanul kötötték a polgári törekvésekhez, ame­lyek a még hűbéri hazában a leghaladóbb törekvések voltak. Ezeket szolgálta az új irodalom, ezt hirdették a liberális nemesek, ez lelkesítette a jövőbe kandikáló diákságot, ez volt a nemzet elé kitáruló láthatár. Rendkívül fogékony gyermek volt. Kezdettől vé­gig kitűnő tanuló. Iskolás korában jól megtanult lati­nul, majd egyévi pozsonyi vendégeskedés alatt né­metül, nem sokkal utána szinte játszva franciául, an­golul és olaszul is. Egyszerre érdekelte történelem és természettudomány, egyszerre bontakozott írói és kép­zőművészeti hajlama (egyidőben arra is gondolt, hogy festő lesz). Jó iskolákban is járt, különösképpen fontos élményt jelentettek számára a pápai híres kollégiumban eltöltött évek. Ez a régi középiskola igen színvonalas tanintézet volt, de ennél is fontosabb Jókai számára, hogy itt kapta iskolatársul Petőfit, aki­nek barátsága döntővé vált egész életére és egész írói munkásságára. Diákkorában egy tragédiát írt s beküldte az Akadémia pályázatára. Kezdő író műve, de jó szem­mel föl lehet fedezni benne a nagy tehetség kétség­­telen jeleit, a bíráló bizottság legfinomabb fülű kri­tikusai — Bajza és Vörösmarty — nem is hagyják szó nélkül. Jókai akadémiai dicséretben részesült. Ez 1843-ban történt, 18 éves volt akkor. Ettől kezdve két­ségtelennek látja, hogy egyetlen útja van: az iroda­­lm­. És 1846-ban megjelent első regénye, a »Hét­köznapok­«. A forradalomra készülő fiatal írók egyik vezére. 22 esztendős fővel tekintélyes lapszerkesztő. A forra­dalmi követelmények szószólója. 1848 márciusában Irinyivel együtt ő fogalmazza meg a történelmi »12 porrt­«-ot. És március 15-én Petőfivel és Vasvárival együtt ő a pesti forradalom egyik vezére. Polgári liberalizmus és forradalmi demokrácia még nem vált el egymástól. Még közös volt a cél: az elkorhadt hű­béri rend lerombolása. Ezért lehetett barát és baj­társ nemcsak márciusig, de utána még jónéhány hé­ten keresztül a forradalmi liberális Jókai és a for­radalmi demokrata Petőfi. Csakhogy néhány hét múl­tán a liberalizmus visszahőköltt, nem kívánt túllépni a polgári érdekek körén. Ezért kellett a barátságnak is elhidegülni a nagy költő és a nagy író között. Persze, Jókai nem volt típus-liberális, ha politikai érzelmei nem is terjedtek túl a polgári demokrácián. De a nép és a haza igazi szeretete nem egyszer győ­zedelmeskedett burzsoá­ opportunizmusa fölött. A for­radalom lelkesültsége is magával ragadta, így tör­ténhetett, hogy noha előbb csatlakozott a megalkuvó békepárthoz, Debrecenben a trónfosztás pillanatában mégis Kossuth mellé állt és a Habsburgok ellen sza­vazott. A forradalom volt élete döntő élménye. Ezeknek a napoknak a láza hozta össze Z­uborfalvy Rózával, az ünnepelt tragikával — gyönyörűszép, nagytehet­ségű asszony volt — és feleségül vette, noha anyja is, Petőfi is ellenezte a házasságot. (A menyasszony nyolc évvel volt idősebb a vőlegénynél.) 38 évig éltek bol­dog házasságban. A nagy színésznő nagyszerű fele­séggé vált: harcolt az uráért, életét mentette, vigyázott rá, munkára buzdította, múzsája és szerető kritikusa volt. Volt is mit védeni Jókain. A forradalom és sza­badságharc nagyszerű élményei után, amikor is az írónak több ízben jutott fontos politikai feladat, el­következett az összeomlás. Bujdosnia kellett. Halálra ítélték és hatódra keresték. Felesége szerzett hamis okmányokat a számára. Majd amikor elmúlt a közvet­len életveszély, jöttek a megélhetési gondok. Az ül­dözött forradalmár nem írhatott a saját nevén, írt hát álnéven. Míg végre elérhette, hogy újra regényt és új­ságot írhasson az agyoncenzuráz­ott Bach-világban. Ezekben az észt lablókban lett nagy író belőle. A bukott forradalom, vesztett szabadságharc után komorság, fásultság és reménytelenség ült a nem­zetre. És Jókai az általános borúlátás közepette vál­lalta a vigasztaló szerepét. Mesélni kezdett a múltról. Előbb a nemzet dicsőséges napjairól, derűs történe­teket a véres török­ korszakból. Tulajdonképpen tra­gikus dolgokat mondott el, de úgy, hogy közben az olvasónak kiderült az arca, majd kiderült a lelke. Milyen zordon történet az »Erdély aranykora­« és mi­lyen derűs mosollyal emlékszik vissza rá minden olvasója. Ebből is, meg a többi múltbéli történetből is valahogy az derült ki, hogy lám, volt azelőtt is baj, de mindig kilábaltunk belőle. De nemsokára már nemcsak a régi hőstö­rténetek és régi anekdoták éledtek fel a Jókai-regényekben, ha­nem az akkori közelmúlt, a század első fele, amikor a magyar nemzet megindult kifelé a hűbéri múltból. A felvilágosodás kora, a napóleoni háborúk időszaka, majd a reformkor és közben a hazai polgárság kibon­takozása — ez a folyamat lett Jókai legfőbb mon­danivalója. Erről szólnak legszebb, legjobb regényei — amelyeket az elnyomás idején és a kiegyezés után írt — mint a Rab Ráby, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Az aranyember (amely alighanem a legszebb és legjobb regénye, regényirodalmunk egyik csúcsa), Mégis mozog a född, 1848 és 49 napjainak felidézése, Jókai szülőháza Komáromban Jókai, Petőfi és Vasváry (egykorú fametszet után)

Next