Vas- és Fémmunkások Lapja, 1929 (35. évfolyam, 1-24. szám)
1929-01-11 / 1. szám
V A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI HB XXXV. évfolyam, 1. szám_|||| Előfizetési ár: A Szövetség tagjai részére hetijárulékok ellenében, magánosok részére egész évre 9 pengő 60 fillér, félévre 4 pengő 60 fillér. Rokonszervezeteknek külön megegyezés szerint. Egyes szám ára 40 fillér. Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP MZ Budapest, 1929 január 11 □III Megjelenik minden kó második és negyedik péntekén. Szerkesztőség és kiadóhivatalt Vili, Magdolna-vi. 3. Telefon: József 080—53. Szerkesztőségi zárlat a lap megjelenése előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—3 óra között Nehéz harcok előtt Ismét fordult egyet az idő kereke. Ismét elmúlt egy szomorúsággal, kétségbeeséssel és a képzeletek határán járó nyomorúsággal tele esztendő, hogy egy még bizonytalanabbnak nézzünk elébe. Nem az első eset, hogy a dolgozók jövőbe kereső tekintete it legsötétebb bizonytalanságba vész el. Az a munkásellenes politika, amelyet az ellenforradalom uralomra jutása óta tapasztalunk és az a féktelen gyűlölség, amellyel a kapitalizmus a munkásügyeket kezeli, a múltak tapasztalatai után semmi reményt sem nyújt, arra, hogy az új esztendőben oly irányú változások történnek, amelyek a munkásság érdekeit szolgálják. Az a hit, amely eddig sokakat táplált és a képzeletben színesebbre, szebbre festette a jövőt, azt hisszük, hogy mindenkinél szertefoszlott. Az a bizakodás, amellyel a sokat hangoztatott gazdasági konszolidáció bekövetkezését vártuk, semmivé zsugorodott és mindazoknak, akiknek okuk van keseregni sorsuk fölött, lelkükben élhet az önmarcangolás, semmitevésük és a bizakodás száraz emlőin való táplálkozásuk miatt. Mert mit ígér a jövő? Mi az, ami a bizakodás szikráját, kicsiholhatja a hamuvá égett reménységek porából! Hol mutatkozik az a fénysugár, amely a kiutat mutatja a nyomorúságnak és szenvedésnek abból a posványából, amelybe a magyarországi dolgozók a háború befejezése óta jutottak! Sok mindent kellene visszaidéznünk, ha föl akarnók sorolni mindazt a sok mulasztást és balkezes cselekedetet,amit az elmúlt esztendőkben minden sürgetés dacára programjukból kihagytak, illetve a munkásság érdekei ellenére végeztek. A gazdasági konstrdéció terén nem történt olyan intézkedés, amely a munkásság javát szolgálta volna. Nem alkották meg a nyolcórás munkaidőről szóló törvényt, bár szóban nagyon is együttéreztek a munkanélküliek 'katasztrofálisan' megnövekedett' nyomorúságával." De "kiszolgáltatták a, munkásságot teljesen aprofitban tobzódó kapitalizmusnak és nem nyújtottak támogatást ahhoz, hogy lelketlen taktikázással ne kényszeríthessenek sokezer munkást az utcára. Még mindig hatalmi kézzel kezelik azt a legelemibb emberi jogot, amely némikép megvédi a munkásságot a féktelen kizsákmányolással szemben. Még mindig nem kapta meg a munkásság egyesülési és gyülekezési jogát. Az a bérdiktatúra, amelyből a kapitalizmus a munkássággal szemben él, a kizsákmányolásnak egy olyan foka, amely igen hatékonyan járul ahhoz, hogy az ország közgazdasági állapotai olyan kétségbeejtők, mint amilyenek. A fogyasztóképesség növelése, amely egyetlen módja a súlyos gazdasági helyzeten való javításnak, megtörik a kapitalisták ellenállásán. Az a mód és azok az érvek, amelyeket a kapitalisták ezen lelketlen és az ország érdekei ellen való cselekedetükre fölhoznak, az üres kifogások jelentőségével bírnak, ha azt keressük, hogy ezzel szemben miképen kívántak segíteni az ország dolgozóin. Itt elsősorban a szociális ténykedések felé kell fordítani tekintetünket. És amit itt látunk, nemhogy engesztelően hatna a gazdasági téren felgyülemlő keserűséggel szemben, hanem éppen ellenkezően. A munkanélküliség esetére vonatkozó biztosítást nem iktatták törvénybe. Ehelyett megalkották az öregség, rokkantság, stb. elleni biztosítást, csekély szolgáltatások ellenében olyan újabb terheket róva vele a munkásságra, amelynek terhét a mai súlyos körülmények között viselni szinte a képtelenséggel határos. Fölemelték a járulékot a betegség- és balesetbiztosításnál is. Jóllehet, ezzel szemben a járandóság is némileg emelődött. De ha figyelembe vesszük azt a bánásmódot, amelyet az autonómiájától megfosztott betegsegélyzőpénztárnál tapasztaltunk és amelynek bizonyosan az volt az irányelve, hogy minél kevesebb táppénzt kelljen fizetni, akkor már eleve is teljes bizonyossággal mondhatjuk,, hogy a magasabb táppénzek kiutalásától még jobban fognak tartózkodni és az eddig fölgyülemlett keserűségek még szaporodni fognak. Amíg a munkásság érdekében semmi olyan intézkedést nem látunk, ami úgy jogainak, mint megélhetésének javítását mozdítaná elő, addig a tőke és a hatalom bástyáihoz közel meghúzódó, társadalmi rétegeknél a segítésnek oly módjait látjuk, amelyek az ország dolgozóinak rovására mennek. Nem érezzük szükségét annak, hogy ezekre bővebben kitérjünk és mind fölsoroljuk, csupán csak a nagyobbakat tartjuk szükségesnek megemlíteni. Itt van a Tálbot-ügy, a gyufa-ügy és az autótaxirendszámok ügye. Ha visszatekintünk az elmúlt esztendő gazdasági eredményei fölött, kutató tekintetünk előtt szomorúan vonul föl a nyomorúságában kétségbeesett tömeg. S amíg feszülő készséggel igyekszik — sajnos, eredménytelenül — azon, hogy két keze hasznos munkájával szerezhesse meg családjának a mindennapi betevő falatot, addig a felőle való gondoskodás az ellenséges érzületek mérges talajából burjánzik föl. Még mindig nagyobb az adóteher annak, aki két keze munkája után él, mint annak, aki tétlenségben tölti napjait. És ha csökkentésről van szó, nem a közterhektől agyonnyomott munkás az, aki ezen kérdés fölvetésénél mint arra legilletékesebb, szóba jön, így indulunk neki az új esztendőnek. Hamuvá porladt a bizakodás lángja, összeomlottak a szebb jövő hitével épített várak és a sötét bizonytalanságba visz az utunk, ha továbbra is azzal a közömbösséggel vagy féligakarással törődünk sorsunkkal, mint eddig. A teher súlyosodik, a nyomorúság nő. Az a bérdiktatúra, amelyet a kapitalizmus napjainkban is gyakorol — és amint a jelek mutatják, mindjobban és jobban ki akar építeni — a hatalom támogatásában részesülve, a rabszolgasorsig akarja lealázni a huszadik század munkáját. Ezt nem engedhetjük. Tiltakozik ellene emberi érzésünk, tiltakozik ellene munkás voltunk, amelyből az a teremtő erő fakad, amely nélkül az ország gazdasági talpraállítása el nem érhető. Ezt az erőt meg kell becsülni. Ha van valaki, aki ezt kicsinyes önző érdekből nem látja be, nekünk kell megteremtenünk ,mindazt, ami ezen igazságnak érvényt szerez és olyan állapotokat teremt ebben az országban, hogy a dolgozók részére is biztosítva legyen az emberi megélhetés lehetősége. Ezt azonban csak lankadatlan szervezési munkával, a szocializmus győzelmébe vetett megingathatatlan hittel érhetjük el. Ez vezéreljen tehát az új évben végzendő munkánkban, amit ha megteszünk, az eredmény sem fog elmaradni. — fér — Középeurópa nehézvasipari munkásaihoz! Szaktársak! A nehézvasipari vállalatok kartelje olyan kizsákmányolási politikát akar végrehajtani, amely a munkásság már amúgy is elviselhetetlen helyzetét még nehezebbé teszi.. Ebből adtak ízelítőt a rohr vidéki nehézvasipari munkáltatók, amikor csaknem negyedmillió munkást zártak ki a munkából, illetve tettek utcára. Ezen eljárásukat a munkáltatók azzal magyarázzák, hogy nem bírják a magas termelési költségeket, de ugyanakkor a munkáltatók haszna egyre nagyobb lesz. A ruhrvidéki harc Severing szaktárs német- birodalmi belügyminiszter közbenjárása folytán befejezést nyert. A kizártak követeléseit a miniszter döntése alapján a munkáltatók elismerték, ami azonban csak játék a munkások türelmével, mert máris hangoztatják, hogy a munkáltatókat ért ezen támadást vissza fogják verni. A valóság tehát az, hogy a harc folytatódik és tart mindaddig, amíg Középeurópa nehézvasipari munkássága megélhetését biztosítva nem látja. Német szaktársaink harca, mindnyájunk részére azt a tanulságot eredményezte, hogy Középeurópa minden államában erős harci szervezetekre van szükség, hogy így a nemzetközi körzetbe tömörült nehézvasipari tőkével fölvehessék a harcot. A középeurópai nehézvasipari munkásság végrehajtó bizottsága, elismerését tolmácsolja a német szaktársaknak egységes magatartásukért és azon szervezeti fegyelmükért, amelyet a kizárás alatt tanúsítottak és amiből Európa nehézvasipari munkásai igen sokat tanultak. Hogy ez a harc sikerrel járt, még nem jelenti, hogy most már gúlába rakhatjuk fegyvereink Jért . A méhésvasipari munkásának föl kell készülni a harcra, mert létét csakis így képes biztosítani. A középeurópai nehézvasipari munkások végrehajtóbizottsága, az előző évi konferencia, után, ismét összeült tanácskozásra, mely alkalommal megállapította, hogy a munkáltatók elsősorban a nyolcórás munkanapot nehezményezik. Ott, ahol ez már megvan, azt kijátszani igyekeznek, ott pedig, ahol ez még nincs meg, különböző ürügyekkel igyekeznek a nyolcórás munkanap bevezetése elé akadályokat gördíteni. A rövidebb munkanappal szembeni küzdelem méltó társa a termelés racionalizálása, ami rendszerint úgy lesz végrehajtva, hogy annak minden előnyét és hasznát a munkáltatók élvezik. Hogy a munkások harcai a nehézvasipari tőkével szemben sikeresek legyenek, egységes föllépésre és egységes cselekedetre van szükség. Ez okból a középeurópai nehézvasipari munkások végrehajtó bizottsága Brünnben 1920 március 2-án és 3-án értekezletet tart, amelyen Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia, és Jugoszlávia nehézvasipari munkásai lesznek képviselve. Azértekezlet napirendje: 1. A végrehajtóbizottság jelentése. 2. A középeurópai vasipar helyzete. (A német harc tanulságai.) 3. A nehézvasipari munkásság szervezeti és szociálpolitikai helyzete és a bérezés kérdése. 1. A végrehajtó bizottság újjáválasztása. A napirendből következtetve, mindenki előtt tisztán áll az a nehéz munka, amelyet az értekezletnek el kell végezni. Ezt a munkát kell hogy kövesse az üzemekben kifejtett agitáció, hogy így azoknak a határozatoknak a végrehajtása, amelyeket az értekezlet hozni fog, mindenképen biztosítva legyen. f’-es refrist a - trmifrárat' 'S zihrtttunk rátok! A Középeurópai Nehézvasipari Munkások Végrehajtóbizottsága. ..............■■■■■ ■ ii- -- in - Tnr-n A kiválás ügye Az országos közgyűlést követő lapunk egyik számában már ismertettük szaktársainkkal országos közgyűlésünk azon határozatát, amely a kiválás likvidálására vonatkozik. Ugyanekkor hoztuk ezen napirendi pont előadójának teljes referátumát is, hogy szaktársaink tisztán láthassák azt az intenciót, amely az országos közgyűlést és a központi vezetőséget ebben a kérdésben vezérli. A meghozott határozatból és az előadó referátumából szaktársaink meggyőződhettek, hogy Szövetségünk mindkét fóruma arra törekszik, hogy az évek óta tartó áldatlan harc megszüntetésével a béke megköttessék. Azonban alig múlt el néhány nap a közgyűlés után, máris olyan hangok hallatszottak, hogy a kiváltaknak eszükágában sincsen a békét megkötni, mert ezzel egyes emberek további aknamunkája lehetetlenné válna. Központi vezetőségünk ennek ellenére is megindította a tárgyalásokat és az érdekelt felek november hó 3-án jöttek össze a közgyűlés után először, hogy a békéről tárgyaljanak. Ezen a tárgyaláson Esztergályos János szaktárs, mint a tárgyalóbizottság elnöke ismertette a kiváltakat képviselő küldöttekkel országos közgyűlésünk határozatát, kérve, hogy ezen az alapon most már induljanak meg a béke végleges megkötését célzó tárgyalások. A kiváltak ezen felszólításra válaszolva kijelentették, hogy megbízóik nevében ragaszkodnak a kiválás százszázalékos likvidálásához, vagyis ahhoz a javaslathoz, amelyet a kiváltak annak idején ez ügyben tettek. Ezen javaslat szerint a kiváltak a százszázalékos likvidálást úgy értelmezik, hogy „Hackspaeher mint a Szövetség tisztviselője visszatér, mint a szakma, titkára a szervezőbizottságban mindaddig működik, amíg az új taggyűlés úgy a szervezőbizottságot, mint a titkárt meg nem választja. Azon esetben, ha Hackspaeher személye a választásnál elesne mint titkár, úgy mint szövetségi tisztviselő továbbra is alkalmaztassák. Ugyanez szól Szalay Eszterre is. A fenti kívánságok teljes mértékben való teljesítése esetén a kivált esztergályosok és rokonszakmák és munkások visszatérnek az anyaszövetségbe és szervezeti életüket ott bonyolítják le.“ A kiváltak kijelentése után nem maradt más hátra, minthogy Szövetségünk megbízottai a kiváltaktól kapott választ központi vezetőségünk elé vigyék. Központi vezetőségünk december hó 3-án megtartott ülésén foglalkozott az üggyel és a következő határozatot hozta: -------- —---——50 ütüifii teiiratórii# Mátma s2Ri§w©fs©ipi sxilichátxissiii? --■