Vegyi Ipar, 1923 (22. évfolyam, 1-22. szám)

1923-06-08 / 10-11. szám

Megjelenik minden hó 15. és 30-án. Előfizetési ár: egész évre 3000 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, VIII., Népszinház­ u. 49. Lapunk új telefonszáma: József 131-76. Huszonkettedik évfolyam. Budapest, 1923 junius 8. 10—11. szám. VEGYI IPAR Chemische Industrie MŰSZAKI SZEMLE Technische Revue Hirdetési ár: I Felelős szerkesztő: Verantwort­. Redakteur: I Anzeigegebühren: Egy hasáb milimétersoronkint 100 korona.­­ Külföldi hirdetéseknél 150 korona I Dipl. Ingenieur Lázár Albert okt. mérnök I­­­mm Höhe der 85 mm breiten Spalte 100 K. Auslandsanzeigen 50’ s Autsch­ag Erscheint am 15. u. 30. jeden A­onats Jahresabonnement­ . 3000 Kronen. Redaktion it. Administration, Budapest, VIII., Népszinház­ u. 49. A Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete 1923. évi rendes közgyűlése. A Magyar Vegyészet Gyárosok Országos Egye­sülete 1923. évi közgyűlését június 3.-án, vasár­nap délelőtt tartotta meg az egyesület üléstermé­ben. A közgyűlésen az egyesület tagjai igen nagy számban jelentek meg és soraikban az egyesület több kiváló levelező tagját is ott látták. A köz­gyűlést az elnöki bejelentések után Kohner Adolf dr. báró elnök a következő beszéddel nyitotta meg: Az utolsó év története nagyon szegény reményt keltő vagy önbizalmunkat fokozó mozzanatokban, annál gazdagabb azonban lehangoló jelenségekben. Egyre inkább sokasodnak azok a tünetek, amelyek termelőviszonyaink rosszabbodását jelzik és gazda­sági téren erőkifejtésünk fokozását egyre több ag­gasztó akadály hátráltatja. Javulás helyett mind általánosabban inkább visszafejlődés mutatkozik és ha egyik-másik iparágban haladást észlelhetünk is, ezt is úgyszólván teljes egészében az ipar erőfeszíté­sének kell betudnunk, amely a maga erejéből igyek­szik a termelést előbbre vinni. Ha a lefolyt évben ipari birtokállományunkat új munkaterületekkel gaz­dagíthattuk és tevékenységünk határjelző cövekeit egyre távolabb verhettük le, ez csaknem teljesen az ipar céltudatos munkájának az eredménye, amely tevékenysége folytatásában ma csak a saját erejére számíthat föltétlen biztossággal, nem úgy, mint a múltban, mikor az állam iparfejlesztő, politikája sok­ban hozzájárult a vállalkozások elősegítéséhez. Ma az ipar nélkülözi az állam közvetlen támoga­tását, nem élvezhet adókedvezményeket; az állam nem gondoskodik szállítási alkalmakról, a fogyasz­tás erőteljes fokozásáról, nagyszabású közmunkák útján a gyárak foglalkoztatásáról és minthogy had­seregünk nincs, az állami szállítások köre jóformán az államvasutaknak erősen megcsappant megrende­léseire szűkült. Az állam azonban más irányban sem igyekszik elősegíteni az ipar tervszerű munkáját. A világ közgazdasági viszonyairól ma nem áll rendelkezésünkre hiteles, gyors és megbízható tájé­kozódás, nincsen átfogó gazdasági hírszolgálatunk, az áruforgalmi statisztika hézagos és a forgalmat korlátozó intézkedések folytán nem is adhat hű ké­pet szükségleteink alakulásáról. Nincsenek kereske­delmi egyezményeink és iparunk ennélfogva csak a saját kezdeményezése és szívós igyekezete útján törhet utat termékeinek a külföldi piacokon. Szel­lemi téren pedig rendkívül nagyfokú hanyatlással kell számolnunk. A főiskolai oktatás főként anyagi okokból sajnálatosan visszafejlődött és kulturális téren eddig kétségtelen szellemi elsőbbségünk koc­kán forog. Ugyancsak elsősorban anyagi okok hát­ráltatják a nemzetközi kapcsolatok oly mértékben való kifejlesztését, amelyek a háború előtt gyümöl­­csözőleg termékenyítették meg szellemi világunkat, nélkülöznünk kell a szakfolyóiratokat és nem tu­dunk szervesen belekapcsolódni a nemzetközi tu­dományos, ipari és közgazdasági törekvésekbe. Ipari tevékenységünk eleven kifejlődésére rend­kívül bénítólag hatnak azok a mind nagyobb ne­hézségek is, amelyek a hitelszerzés tekintetében mutatkoznak, a devizaínség pedig oly mértékig fokozódott, hogy fuldokló iparunk lélekzete már­­már kihagy és termelés fennakadásával kell szá­molnunk. A nyomasztó adóterhek összeroppanással fenyegetnek és különösen aggasztó jelenség, hogy a szerencsétlenül végződött háború következmé­­ményeként megsokasodott szociális terheket a kor­mány úgyszólván egyedül az iparra és kereskede­lemre, illetőleg a közfogyasztásra igyekszik áthárí­tani. Az ipar ma a szorosan vett termelőtevékeny­ség mellett kénytelen az állam­ helyett az adószedés népszerűtlen feladatait vállalni; a forgalmi adó, a fényűzési adó és kereseti adó, valamint a munkás­­biztosítási járulékok beszedése, nyilvántartása és bonyolult könyvelése valósággal állami adminisz­trációs munkákkal terhelik, túl az ipart, amely kény­telen e kevéssé rokonszenves feladatok ódiumát is viselni. A lakásínség megoldásának terheit is elsősorban az iparra akarja áthárítani a kormány és a szociális problémák ily módon nagyon kényel­mes és minden nagyvonalú koncepciót nélkülöző egyszerű adminisztratív megoldásával oly terheket ró reá, amelyeket még munkaképességének teljes­ségében levő és virágzó termelés is alig bírna el, ellenben a békeszerződés hatásaként a legna­gyobb mértékben ínséget szenvedő és pangó ipa­runknak ez aránytalan megterhelések alatt össze kell roskadnia. Azt várhatnók, hogy amikor az állam az ipar megcsappant anyagi terméséből ily kiadós részt követel, állami feladatok megoldására, viszont min­dent megtesz avégből, hogy az ipar aratása is minél bőségesebb lehessen és a munka terített asztalánál minél több kereső találhasson boldogulást és ki­elégülést. Azonban egyáltalában nem ez történik. Nem elég, hogy a termelés fokozására az előbbiek­ben felhozott intézkedéseket az állam nem teszi meg, hanem még az államvasúti díjszabások elviselhe­tetlen terheinek könnyítéséhez sem járul hozzá. A teljesen elavult és a mai viszonyoknak meg nem felelő díjszabásrendszer megjavítása céljából még mindig nem történt semmi és az államvasúti gazdálkodás hiányainak eltüntetése is túlnyomó­­részben a termelésre nehezedik. Az állami­ iparpolitika mindössze két irányban igyekszik segíteni és pedig a vámvédelem és a behozatali korlátozások rendszere útján. Ezek az intézkedések azonban a termelésnek csak bizonyos általános kereteit vannak hivatva megadni, egye­bekben azonban az állam sorsára hagyja az ipart, amely, minthogy az egyre jobban elmérgesedő vi­szonyok gyökeres orvoslására alig történik valami, egyre inkább szabad prédája lesz a termelését bénító nehézségeknek. A vámvédelem­ és a behoza­tali korlátozások az egyre nyomasztóbb terheken alig könnyítenek és, ha bizonyos mozgási lehető­ségeket teremtenek is az ipar számára, a termelés nyugodt menetének biztosítására és fokozására irá­nyuló intézkedések nélkül ezek a védelmi intézkedő­­dések egymagukban korántsem elegendők. Amel­lett az ipar kénytelen e kétségkívül ellenszenves intézkedések minden következményét is magára venni s viselni és kivédeni a támadások özönét, amelyek elsősorban a kétségkívül nem rokonszen­ves, ma még azonban kényszerűen szükséges be­hozatali tilalmak miatt állandóan érik. Ha az ipar az állam gazdálkodásának oly aránytalanul bő­ségesen kiaknázott forrása, kétségkívül sokkal át­gondoltabb és céltudatosabb védelemre tarthatna igényt, mint aminőben ez időszerint része van. És amikor az egyre fokozottabb hévvel támadó keres­kedelmi és fogyasztóérdekeltségek a termelést védő vámrendszert és forgalomkorlátozó intézkedéseket ostorozzák, nem volna szabad szem elől téveszte­niük, hogy ezek az intézkedések a mai viszonyok között úgyszól­nk egyetlen ütőkártyás iparunknak, amelyekkel termelését a zűrzavaros viszonyok kö­zött egyáltalán fenn tudja tartani, mert minden más vonatkozásban nélkülözni kénytelen a céltuda­tos állami iparvédelem intézményes támogatását. Bizonyos, hogy a behozatali korlátozásokat nem tekinthetjük állandó iparfejlesztő eszközöknek. De a viszonyok higgadt vizsgálata során önkéntele­nül felmerül a kérdés, hogy ha még ezzel a véde­lemmel sem számolhatnánk, mi várna akkor az utolsó évek képtelenül súlyos viszonyai dacára is elég biztatóan fejlődött vegyészeti iparunkra? A ke­reskedelmi és fogyasztói érdekkörök, valamint a mezőgazdaság még a vámvédelem jogát is el akar­ják vitatni iparunktól és a legkülönbözőbb érde­keket és szempontokat játsszák ki ellene, csakhogy a vámvédelem szükségtelenségét igazolhassák. Pedig kétségtelen, hogy ha nem légüres térben mozgunk, hanem a mai viszonyok rögös útját járjuk, nem dol­gozhatunk elvonatkoztatott és régi elméletekkel, ha­nem a tényleges viszonyokkal kell számolnunk, mert az élő ipari organizmust nem tehetjük ki bizonytalan kísérletezéseknek, amelyek esetleg vég­zetes következményekkel járnának. Az utolsó év vámvitái során felröppent és dogma­­szerű, csalhatatlan tantételnek hirdetetett igazság gyanánt szivárgott bele a köztudatba az ipartelepü­lésnek az az elmélete, hogy vámvédelmet csak az oly ipar igényelhet, amelynek az ország területén ter­mészetes nyersanyagforrásai vannak. A mai viszo­nyok között ennek az elméletnek a helyességét határozottan tagadnunk kell, mert hiszen a szorosan vett mezőgazdasági vegyészeti iparágakat kivéve, úgyszólván összes többi vegyészeti iparágainknak ez esetben nem volna létjogosultságuk, holott a tapasztalás azt bizonyítja, hogy a külföldi nyers­anyagokra alapított iparágaink között a leg­virág­zóbb és legértékesebb vegyészeti termelőágak fejlőd­tek ki nálunk, amelyek fenntartása és fejlesztése elsősorban érdekünk, így pld. a gurmini-, gyógyszer­vegyészeti-, műselyem- és nyersfilmipar, stb. A vámellenes álláspont képviselői szerint az újon­nan keletkező és múlttal nem bíró iparágak erő­teljesebb vámvédelme is megengedhetetlen, mert a százados múltra visszatekintő, meggyökeresedett külföldi régi iparokkal szemben versenyképes ipart mesterkélt eszközökkel teremteni és fenntartani nem lehet. Ha azonban van ország, amellyel szemben ezt a történelmi vámelméletet kijátszani vagy alkal­mazni nem lehet, akkor az elsősorban Magyaror­szág, amely nem azért nem fejlődött már száza­dokkal ezelőtt iparállammá, mintha az iparosodás­nak természetes előfeltételei nálunk hiányzottak volna, hanem a több százéves háborúskodástól eltekintve, elsősorban azért, mert Ausztria harm­ad­­félszáz éven keresztül a legerőszakosabb gazda­sági lekötöttségben és rabszolgaságban tartott és iparosodásra .Voltaképpen csak 1867 óta volt al­kalmunk, teljesen függetlenül pedig alig 5 év óta nyíltak lehetőségeink. Miért ne játszódhatnék le tehát nálunk az iparosodás alapvető korszaka most, amikor ez gazdasági önállóságunk mellett immár nemcsak lehetséges, de a viszonyok kényszere foly­tán feltétlenül szükséges is? Ismerve termelőlehetőségeinket és erőforrásain­kat, az iparunk alapjainak megingatására törő szen­vedélyes támadások láttára valóban hálás feladatnak látszanék közelebbről megvilágítani, hogy hová ve­zetne és minő következményekkel járna, ha a vámvédelmet ellenző elméletek és törekvések érvé­nyesülnének a jelenlegi körülmények között. Ve­gyészeti iparunk minden természetes és mester­séges nehézség dacára derekasan megállotta helyét az utóbbi években, kérdés azonban, hogy mi történ­nék a szépen fejlődött különböző vegyészeti ipar­ágakkal, ha a behozatali korlátozások hirtelen meg­szüntetésével egyidejűleg az a lefokozott vámvé­delem lépne életbe, amelyet a túlzó elméletek hir­detői megengedni hajlandók. Sorra vehetnék a legkülönfélébb vegyészeti iparágakat és az esetek legtöbbjében arra az eredményre jutnánk, hogy az üzemek egész sorát kellene előbb-utóbb tel­jesen vagy részben megszüntetni és a vegyészeti iparunkban ez időszerint foglalkoztatott 20- 22.000 munkásnak előreláthatólag több mint a fele, ha ugyan nem háromnegyed része válnék egyszeriben munkanélkülivé. Hogy a fogyasz­tás olcsóbbá téte­­lére törekvő vámellenzők milyen munkakörben tud­nák foglalkoztatni a fogyasztóképességüktől egy­szeriben teljesen megfosztott munkásság tízezreit, azzal az elméletek hirdetői eddigelé adósak ma­radtak. Ezek a túlzások tehát kétségtelenül végzetes következményekkel járnának. Az iparnak nem célja a gazdasági elzárkózás, amelynek sok káros követ­kezménye is van, ellenben ragaszkodnia kell a mai viszonyok között teljesen indokolt, kiadós vám­védelemhez. Arra az időre pedig, amikorra a sza­badforgalom zökkenéstől mentes helyreállítása ismét lehetséges lesz, sürgetnünk kell, hogy egész gaz­dasági berendezkedésünk simuljon a mai viszo­nyokhoz: jó kereskedelmi szerződésekkel, egész­séges hitelviszonyokkal, széleskörű közmunkák út­ján minél na­yobb belföldi fogyasztás megteremté­sével, a termelés terheinek elviselhető mértékig való lefokozásával, valamint az iparnak oly feladatok alól való mentesítésével, amelyeket az államnak kellene végeznie és amelyek nem egy termelő­osztály egyoldalú megterhelése útján, hanem általá­nos adózás segélyével oldhatók csak meg helye­sen és igazságosan. Ebben az esetben az ipar ag­godalom nélkül fogja látni határaink megnyitását és ha ezen az úton elérhetjük belső megerősödé­sünket és fokozatosan újból meg fognak nyílni a természetadta kiviteli lehetőségeink is, akkor az ipar bizonyára a vámvédelem enyhítésére is in­kább lesz hajlandó, mint most, amikor az európai gazdasági viszonyok körültekintő mérlegelése alap­ján kénytelen azzal a tudattal számolni, hogy a gazdasági és kereskedelmi szabadság visszaálítása esetén kellő vámvédelem nélkül teljesen elvérezne az egyenlőtlen fegyverekkel folytatott küzdelemben. Az utolsó év súlyos nehézségei közepette egye­sületünk igyekezett a legtevékenyebben munkál­kodni a válságos viszonyok hatásainak enyhítése érdekében és az adott lehetőségek között törekedett a legjobb eredményt elérni. Örömmel és megnyug­vással láttuk, hogy törekvéseink támogatásában tag­jaink vállvetve működtek közre és ennek az össze­tartó és egyetértő munkának köszönhetjük első­sorban az elért eredményeket. Végtelenül fájdal­mas, hogy a kérlelhetetlen végzet közgazdasági életünk kiválóságai sorában az idén is széles ren­det vágott. A halál elszólította közülünk Weiss Manfred báro tagtársunkat, aki a hadiipar ki­­fejlesztésével hervadhatatlan érdemeket szerzett és a háború után szétdúlt óriási gyártelepeit ujjá­­alkotva, hatalmas üzemeiben egyre nagyobb ará-

Next