Vegyi Ipar, 1923 (22. évfolyam, 1-22. szám)
1923-06-08 / 10-11. szám
Megjelenik minden hó 15. és 30-án. Előfizetési ár: egész évre 3000 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, VIII., Népszinház u. 49. Lapunk új telefonszáma: József 131-76. Huszonkettedik évfolyam. Budapest, 1923 junius 8. 10—11. szám. VEGYI IPAR Chemische Industrie MŰSZAKI SZEMLE Technische Revue Hirdetési ár: I Felelős szerkesztő: Verantwort. Redakteur: I Anzeigegebühren: Egy hasáb milimétersoronkint 100 korona. Külföldi hirdetéseknél 150 korona I Dipl. Ingenieur Lázár Albert okt. mérnök Imm Höhe der 85 mm breiten Spalte 100 K. Auslandsanzeigen 50’ s Autschag Erscheint am 15. u. 30. jeden Aonats Jahresabonnement . 3000 Kronen. Redaktion it. Administration, Budapest, VIII., Népszinház u. 49. A Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete 1923. évi rendes közgyűlése. A Magyar Vegyészet Gyárosok Országos Egyesülete 1923. évi közgyűlését június 3.-án, vasárnap délelőtt tartotta meg az egyesület üléstermében. A közgyűlésen az egyesület tagjai igen nagy számban jelentek meg és soraikban az egyesület több kiváló levelező tagját is ott látták. A közgyűlést az elnöki bejelentések után Kohner Adolf dr. báró elnök a következő beszéddel nyitotta meg: Az utolsó év története nagyon szegény reményt keltő vagy önbizalmunkat fokozó mozzanatokban, annál gazdagabb azonban lehangoló jelenségekben. Egyre inkább sokasodnak azok a tünetek, amelyek termelőviszonyaink rosszabbodását jelzik és gazdasági téren erőkifejtésünk fokozását egyre több aggasztó akadály hátráltatja. Javulás helyett mind általánosabban inkább visszafejlődés mutatkozik és ha egyik-másik iparágban haladást észlelhetünk is, ezt is úgyszólván teljes egészében az ipar erőfeszítésének kell betudnunk, amely a maga erejéből igyekszik a termelést előbbre vinni. Ha a lefolyt évben ipari birtokállományunkat új munkaterületekkel gazdagíthattuk és tevékenységünk határjelző cövekeit egyre távolabb verhettük le, ez csaknem teljesen az ipar céltudatos munkájának az eredménye, amely tevékenysége folytatásában ma csak a saját erejére számíthat föltétlen biztossággal, nem úgy, mint a múltban, mikor az állam iparfejlesztő, politikája sokban hozzájárult a vállalkozások elősegítéséhez. Ma az ipar nélkülözi az állam közvetlen támogatását, nem élvezhet adókedvezményeket; az állam nem gondoskodik szállítási alkalmakról, a fogyasztás erőteljes fokozásáról, nagyszabású közmunkák útján a gyárak foglalkoztatásáról és minthogy hadseregünk nincs, az állami szállítások köre jóformán az államvasutaknak erősen megcsappant megrendeléseire szűkült. Az állam azonban más irányban sem igyekszik elősegíteni az ipar tervszerű munkáját. A világ közgazdasági viszonyairól ma nem áll rendelkezésünkre hiteles, gyors és megbízható tájékozódás, nincsen átfogó gazdasági hírszolgálatunk, az áruforgalmi statisztika hézagos és a forgalmat korlátozó intézkedések folytán nem is adhat hű képet szükségleteink alakulásáról. Nincsenek kereskedelmi egyezményeink és iparunk ennélfogva csak a saját kezdeményezése és szívós igyekezete útján törhet utat termékeinek a külföldi piacokon. Szellemi téren pedig rendkívül nagyfokú hanyatlással kell számolnunk. A főiskolai oktatás főként anyagi okokból sajnálatosan visszafejlődött és kulturális téren eddig kétségtelen szellemi elsőbbségünk kockán forog. Ugyancsak elsősorban anyagi okok hátráltatják a nemzetközi kapcsolatok oly mértékben való kifejlesztését, amelyek a háború előtt gyümölcsözőleg termékenyítették meg szellemi világunkat, nélkülöznünk kell a szakfolyóiratokat és nem tudunk szervesen belekapcsolódni a nemzetközi tudományos, ipari és közgazdasági törekvésekbe. Ipari tevékenységünk eleven kifejlődésére rendkívül bénítólag hatnak azok a mind nagyobb nehézségek is, amelyek a hitelszerzés tekintetében mutatkoznak, a devizaínség pedig oly mértékig fokozódott, hogy fuldokló iparunk lélekzete mármár kihagy és termelés fennakadásával kell számolnunk. A nyomasztó adóterhek összeroppanással fenyegetnek és különösen aggasztó jelenség, hogy a szerencsétlenül végződött háború következméményeként megsokasodott szociális terheket a kormány úgyszólván egyedül az iparra és kereskedelemre, illetőleg a közfogyasztásra igyekszik áthárítani. Az ipar ma a szorosan vett termelőtevékenység mellett kénytelen az állam helyett az adószedés népszerűtlen feladatait vállalni; a forgalmi adó, a fényűzési adó és kereseti adó, valamint a munkásbiztosítási járulékok beszedése, nyilvántartása és bonyolult könyvelése valósággal állami adminisztrációs munkákkal terhelik, túl az ipart, amely kénytelen e kevéssé rokonszenves feladatok ódiumát is viselni. A lakásínség megoldásának terheit is elsősorban az iparra akarja áthárítani a kormány és a szociális problémák ily módon nagyon kényelmes és minden nagyvonalú koncepciót nélkülöző egyszerű adminisztratív megoldásával oly terheket ró reá, amelyeket még munkaképességének teljességében levő és virágzó termelés is alig bírna el, ellenben a békeszerződés hatásaként a legnagyobb mértékben ínséget szenvedő és pangó iparunknak ez aránytalan megterhelések alatt össze kell roskadnia. Azt várhatnók, hogy amikor az állam az ipar megcsappant anyagi terméséből ily kiadós részt követel, állami feladatok megoldására, viszont mindent megtesz avégből, hogy az ipar aratása is minél bőségesebb lehessen és a munka terített asztalánál minél több kereső találhasson boldogulást és kielégülést. Azonban egyáltalában nem ez történik. Nem elég, hogy a termelés fokozására az előbbiekben felhozott intézkedéseket az állam nem teszi meg, hanem még az államvasúti díjszabások elviselhetetlen terheinek könnyítéséhez sem járul hozzá. A teljesen elavult és a mai viszonyoknak meg nem felelő díjszabásrendszer megjavítása céljából még mindig nem történt semmi és az államvasúti gazdálkodás hiányainak eltüntetése is túlnyomórészben a termelésre nehezedik. Az állami iparpolitika mindössze két irányban igyekszik segíteni és pedig a vámvédelem és a behozatali korlátozások rendszere útján. Ezek az intézkedések azonban a termelésnek csak bizonyos általános kereteit vannak hivatva megadni, egyebekben azonban az állam sorsára hagyja az ipart, amely, minthogy az egyre jobban elmérgesedő viszonyok gyökeres orvoslására alig történik valami, egyre inkább szabad prédája lesz a termelését bénító nehézségeknek. A vámvédelem és a behozatali korlátozások az egyre nyomasztóbb terheken alig könnyítenek és, ha bizonyos mozgási lehetőségeket teremtenek is az ipar számára, a termelés nyugodt menetének biztosítására és fokozására irányuló intézkedések nélkül ezek a védelmi intézkedődések egymagukban korántsem elegendők. Amellett az ipar kénytelen e kétségkívül ellenszenves intézkedések minden következményét is magára venni s viselni és kivédeni a támadások özönét, amelyek elsősorban a kétségkívül nem rokonszenves, ma még azonban kényszerűen szükséges behozatali tilalmak miatt állandóan érik. Ha az ipar az állam gazdálkodásának oly aránytalanul bőségesen kiaknázott forrása, kétségkívül sokkal átgondoltabb és céltudatosabb védelemre tarthatna igényt, mint aminőben ez időszerint része van. És amikor az egyre fokozottabb hévvel támadó kereskedelmi és fogyasztóérdekeltségek a termelést védő vámrendszert és forgalomkorlátozó intézkedéseket ostorozzák, nem volna szabad szem elől téveszteniük, hogy ezek az intézkedések a mai viszonyok között úgyszólnk egyetlen ütőkártyás iparunknak, amelyekkel termelését a zűrzavaros viszonyok között egyáltalán fenn tudja tartani, mert minden más vonatkozásban nélkülözni kénytelen a céltudatos állami iparvédelem intézményes támogatását. Bizonyos, hogy a behozatali korlátozásokat nem tekinthetjük állandó iparfejlesztő eszközöknek. De a viszonyok higgadt vizsgálata során önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy ha még ezzel a védelemmel sem számolhatnánk, mi várna akkor az utolsó évek képtelenül súlyos viszonyai dacára is elég biztatóan fejlődött vegyészeti iparunkra? A kereskedelmi és fogyasztói érdekkörök, valamint a mezőgazdaság még a vámvédelem jogát is el akarják vitatni iparunktól és a legkülönbözőbb érdekeket és szempontokat játsszák ki ellene, csakhogy a vámvédelem szükségtelenségét igazolhassák. Pedig kétségtelen, hogy ha nem légüres térben mozgunk, hanem a mai viszonyok rögös útját járjuk, nem dolgozhatunk elvonatkoztatott és régi elméletekkel, hanem a tényleges viszonyokkal kell számolnunk, mert az élő ipari organizmust nem tehetjük ki bizonytalan kísérletezéseknek, amelyek esetleg végzetes következményekkel járnának. Az utolsó év vámvitái során felröppent és dogmaszerű, csalhatatlan tantételnek hirdetetett igazság gyanánt szivárgott bele a köztudatba az ipartelepülésnek az az elmélete, hogy vámvédelmet csak az oly ipar igényelhet, amelynek az ország területén természetes nyersanyagforrásai vannak. A mai viszonyok között ennek az elméletnek a helyességét határozottan tagadnunk kell, mert hiszen a szorosan vett mezőgazdasági vegyészeti iparágakat kivéve, úgyszólván összes többi vegyészeti iparágainknak ez esetben nem volna létjogosultságuk, holott a tapasztalás azt bizonyítja, hogy a külföldi nyersanyagokra alapított iparágaink között a legvirágzóbb és legértékesebb vegyészeti termelőágak fejlődtek ki nálunk, amelyek fenntartása és fejlesztése elsősorban érdekünk, így pld. a gurmini-, gyógyszervegyészeti-, műselyem- és nyersfilmipar, stb. A vámellenes álláspont képviselői szerint az újonnan keletkező és múlttal nem bíró iparágak erőteljesebb vámvédelme is megengedhetetlen, mert a százados múltra visszatekintő, meggyökeresedett külföldi régi iparokkal szemben versenyképes ipart mesterkélt eszközökkel teremteni és fenntartani nem lehet. Ha azonban van ország, amellyel szemben ezt a történelmi vámelméletet kijátszani vagy alkalmazni nem lehet, akkor az elsősorban Magyarország, amely nem azért nem fejlődött már századokkal ezelőtt iparállammá, mintha az iparosodásnak természetes előfeltételei nálunk hiányzottak volna, hanem a több százéves háborúskodástól eltekintve, elsősorban azért, mert Ausztria harmadfélszáz éven keresztül a legerőszakosabb gazdasági lekötöttségben és rabszolgaságban tartott és iparosodásra .Voltaképpen csak 1867 óta volt alkalmunk, teljesen függetlenül pedig alig 5 év óta nyíltak lehetőségeink. Miért ne játszódhatnék le tehát nálunk az iparosodás alapvető korszaka most, amikor ez gazdasági önállóságunk mellett immár nemcsak lehetséges, de a viszonyok kényszere folytán feltétlenül szükséges is? Ismerve termelőlehetőségeinket és erőforrásainkat, az iparunk alapjainak megingatására törő szenvedélyes támadások láttára valóban hálás feladatnak látszanék közelebbről megvilágítani, hogy hová vezetne és minő következményekkel járna, ha a vámvédelmet ellenző elméletek és törekvések érvényesülnének a jelenlegi körülmények között. Vegyészeti iparunk minden természetes és mesterséges nehézség dacára derekasan megállotta helyét az utóbbi években, kérdés azonban, hogy mi történnék a szépen fejlődött különböző vegyészeti iparágakkal, ha a behozatali korlátozások hirtelen megszüntetésével egyidejűleg az a lefokozott vámvédelem lépne életbe, amelyet a túlzó elméletek hirdetői megengedni hajlandók. Sorra vehetnék a legkülönfélébb vegyészeti iparágakat és az esetek legtöbbjében arra az eredményre jutnánk, hogy az üzemek egész sorát kellene előbb-utóbb teljesen vagy részben megszüntetni és a vegyészeti iparunkban ez időszerint foglalkoztatott 20- 22.000 munkásnak előreláthatólag több mint a fele, ha ugyan nem háromnegyed része válnék egyszeriben munkanélkülivé. Hogy a fogyasztás olcsóbbá tételére törekvő vámellenzők milyen munkakörben tudnák foglalkoztatni a fogyasztóképességüktől egyszeriben teljesen megfosztott munkásság tízezreit, azzal az elméletek hirdetői eddigelé adósak maradtak. Ezek a túlzások tehát kétségtelenül végzetes következményekkel járnának. Az iparnak nem célja a gazdasági elzárkózás, amelynek sok káros következménye is van, ellenben ragaszkodnia kell a mai viszonyok között teljesen indokolt, kiadós vámvédelemhez. Arra az időre pedig, amikorra a szabadforgalom zökkenéstől mentes helyreállítása ismét lehetséges lesz, sürgetnünk kell, hogy egész gazdasági berendezkedésünk simuljon a mai viszonyokhoz: jó kereskedelmi szerződésekkel, egészséges hitelviszonyokkal, széleskörű közmunkák útján minél nayobb belföldi fogyasztás megteremtésével, a termelés terheinek elviselhető mértékig való lefokozásával, valamint az iparnak oly feladatok alól való mentesítésével, amelyeket az államnak kellene végeznie és amelyek nem egy termelőosztály egyoldalú megterhelése útján, hanem általános adózás segélyével oldhatók csak meg helyesen és igazságosan. Ebben az esetben az ipar aggodalom nélkül fogja látni határaink megnyitását és ha ezen az úton elérhetjük belső megerősödésünket és fokozatosan újból meg fognak nyílni a természetadta kiviteli lehetőségeink is, akkor az ipar bizonyára a vámvédelem enyhítésére is inkább lesz hajlandó, mint most, amikor az európai gazdasági viszonyok körültekintő mérlegelése alapján kénytelen azzal a tudattal számolni, hogy a gazdasági és kereskedelmi szabadság visszaálítása esetén kellő vámvédelem nélkül teljesen elvérezne az egyenlőtlen fegyverekkel folytatott küzdelemben. Az utolsó év súlyos nehézségei közepette egyesületünk igyekezett a legtevékenyebben munkálkodni a válságos viszonyok hatásainak enyhítése érdekében és az adott lehetőségek között törekedett a legjobb eredményt elérni. Örömmel és megnyugvással láttuk, hogy törekvéseink támogatásában tagjaink vállvetve működtek közre és ennek az összetartó és egyetértő munkának köszönhetjük elsősorban az elért eredményeket. Végtelenül fájdalmas, hogy a kérlelhetetlen végzet közgazdasági életünk kiválóságai sorában az idén is széles rendet vágott. A halál elszólította közülünk Weiss Manfred báro tagtársunkat, aki a hadiipar kifejlesztésével hervadhatatlan érdemeket szerzett és a háború után szétdúlt óriási gyártelepeit ujjáalkotva, hatalmas üzemeiben egyre nagyobb ará-