Petőfi Népe, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-25 / 251. szám
KONGRESSZUSI SZÁMVETÉS: Növekvő orvoslétszám, kevés gyógyszerész Sokan úgy tartják, hogy a statisztika, az összehasonlító, elemző adatok böngészése nehéz olvasmány. Az adatok mögé pillantó, értő szem azonban lényeges, társadalmi összefüggésekre lelhet. Az egészségügyben dolgozók szakszervezeti kongresszusa nemcsak a statisztika érdekességéről tett bizonyosságot a minap, hanem a mögötte levő társadalmi valóság izgalmas kérdéseiről is szólt. Kétszer annyi egészségügyi kevés olyan réteg akad ma hazánkban, amelyik létszám tekintetében az egészségügyhöz hasonlóan gyarapodott v volna. Öt éve mintegy 174 ezren — orvosok, gyógyszerészek, egészségügyi szakdolgozók — tevékenykedtek a kórházakban, rendelőintézetekben, gyógyszertárakban. Ma számuk meghaladja a 197 ezret a (s e szám a nyugdíjasokat nem is foglalja magába, pedig a 27 ezres tábor tekintélyes hányada orvostól ápolónőig, formálisan nevezhető csak nyugdíjasnak, gyógyítást, ápolást alkalmanként a még sok évig szívvel, hivatástudattal végzik.) Érdekes és tanulságos, ha az összes foglalkoztatotthoz mérjük az egészségügyi dolgozók arányát; a fejlődés és egészségügyi kultúra ez utóbbi adatok mércéjében legtöbbször nemzetközi összehasonlításul is szolgál. 1960-ban, tehát kereken két évtizede, amikor az összes foglalkoztatottak száma 4 millió 735 ezer volt, köztük csupán 96 ezer egészségügyi dolgozót tartottak számon. Az arány alakulása jelenleg: az 5 millió 68 ezer foglalkoztatott egészségére 197 ezren vigyáznak. Erősen érzékellető a gyarapodás az orvosok számának emelkedésében. Két évtized alatt 15 600-ról 29 100-ra gyarapodott az orvoslétszám. A gyógyszereké ezzel ellentétben már csak mintegy 600 fővel nőtt, jelezve a pálya hátrányos társadalmi helyzetét. 100 ezernél több — a korábbinak éppen a kétszerese! — az egészségügyi szakdolgozó, nővértől asszisztensiig. Nem ilyen biztató a területi megoszlást jelző adatsor. Három megyében, Pest, Szabolcs és Békés területén csak 14—13, illetve 15 orvos jut 10 ezer lakosra, szemben a bőségesen ellátott HajdúBiharral, 24 orvos jut 10 ezer főre, Baranyával, ahol ez a szám húsz. Nők többségben A munkaerőigény furcsaságaiból érdemes néhányat megemlíteni. Az orvoslétszám alakulása meredeken felfelé ívelő grafikonnal ábrázolható, szemben a lakosság növekedésének viszonylagos állandóságával, a nyugdíjaskorú népesség számának rohamos gyarapodásával viszont jelzi a gondozási, ápolási, sőt betegség-megelőző munka iránti gyarapodó igényt. Ami gond: jelenleg az egészségügyben 77 százalékos a nők aránya és ez — a gyest figyelembe véve —, főleg az ápolónők és más szakdolgozók között teszi tartóssá a létszámgondokat. Töprengésre késztet az is, hogy a 29—34 éves orvosok körében többség nő, az orvostanhallgatók a között pedig csaknem 60 százalékos a lányok aránya. Ez utal az orvosi pálya bizonyos fokú elnőiesedésére és hátrányos következményeire. Az egészségügyben foglalkoztatott fizikai dolgozók körében a fiatalabb korosztályok — a 19— 30 év körüliek — létszáma máris alacsonyabb a kívánatosnál, sőt tovább csökken. Márpedig a betegágyak mellé, a betegszállításhoz kell a fiatal erő, és nem pótol mindent a középkorúak, az idősek áldozatkészsége. Hasonló tendenciákat rögzít a szolgálati idők megoszlása is: az egészségügyben dolgozók nagy-nagy többsége 15—25 éve tevékenykedik a pályán és lényegesen alacsonyabb azoknak a száma, akik néhány éve vagy egy évtizede szolgálják az egészség védelmét, a gyógyítást. Több mint 90 ágy Hihetnénk, hogy a megelőzéssel és a gyógyítással foglakozók egészségesebbek, kevesebb körükben a betegállományban levők száma. A feltételezés nem helytálló. A gyógyszerészek körében az átlagosnál magasabb az influenzás mai ártalom!A megbetegedés (szaka veszélyeztetett terhesség pedig főleg a nővérek, és az altatóorvosok körében, valamint az intenzív osztályokon gyakoribb az országos átlagnál. „Gyógyszerész betegség” az adatok tanúsága szerint többféle légúti megbetegedés, sőt egynémely idegrendszeri ártalom is. Kongresszusi mérlegelés témája volt — és a további fejlődéshez is biztató szavakat kapott — az intézményhálózat gyarapodása is. Több mint 7 ezer új gyógyintézeti ágy létesült az elmúlt öt év alatt, ezzel a 10 ezer lakosra jutó ágyszám a korábbi 85-ről 90 fölé növekedett. Különösen számottevő a fejlődés e tekintetben Bács-Kiskun, Pest és Somogy megyében. Íme szerény mérleg az egészségügy megtett útjáról az utóbbi öt év fejlődéséről, a gondokról. A fejlesztést már ezeknek az adatoknak ismeretében tervezik. Várkonyi Margit : Nem félek a doktor nénitől... • Beszédhiba gyógyítása plasztikai műtéttel. A NYÍLT VÁROSPOLITIKA JEGYÉBEN A harmonikusabb, humánusabb életmódért A tágabb környezet, a városképi összhang, az utcák, terek, parkok arculata milyen módon befolyásolja az emberek közérzetét? A várospolitika, városszépítési törekvés mennyire demokratikus és milyen mértékben gazdagítja az életet? Miféle teendőink vannak még annak érdekében, hogy a modern lakótelepeken élők ne érezzék a — sajnos — gyakran tapasztalható, lelketlen sivárságot és egyhangúságot? Az ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ annak a kerekasztal-beszélgetésnek a szereplői — épíszek, szobrászok, futurológusok stb —, akiket a Magyar Rádió hívott össze e fontos téma megvitatása céljából. Megyénket a Zalaegerszegtől Miskolcig és Pécstől Debrecenig terjedő körkapcsolásos műsorban Kerényi József Ybl-díjas főépítész képviselte a szolnoki stúdióban. Az alábbiakban megpróbáljuk sűrítve olvasóink elé tárni az érdekes és izgalmas vita anyagát. Parkok, kertek dicsérete Európai tendencia — hangoztatták többen —, hogy a nagyobb településeket fel kell lazítani parkokkal, terekkel, esztétikussá formált utcákkal. Ezért érthető, hogy az utóbbi években a várostervezőik és városépítőik egyik legfőbb gondjává vált ez. De nem csak az övéké, hanem nagyon széles körben a lakosságé is. A vitából kiderült, hogy egyes helyeken nagyszerű eredményekkel dicsekedhetnek. A „rózsák városában”, Zalaegerszegen például nagyon sok a park, a virág, a növény, az ott élők nagy örömére. Szekszárdon egyetlen újonnan kialakított parkban ezer ember ülhet le megpihenni a padokra. A régebben megyszéki helynek” „zsuppfedeles” nevezett ‘Városban ma valóságos virágkultusz tapasztalható. Pécsett minden egyes kivágott fáért tetemes összeget kell fizetni, büntetésül. Többen hangsúlyozták, hogy közvélemény mennyire felháborodottan veszi tudomásul, a növényzet irtását. Sajnos, rossz példákból is van éppen, elegendő az például, hogy Győrben a sok ipari létesítmény következtében nagyon rossz a levegő és az, hogy Miskolcon nehezen tudnak eredményt felmutatni a környezet szépítésére stb. Számos helyen megfeledkeztek arról, hogy az emberek nem csak elvonulni akarnak a lakónegyedek betonrengetegében kialakított saját fészkükben, hanem kilépve onnan, szeretnének felüdítő, kellemes közérzetet nyújtó környezetben élni. Ehhez viszont elengedhetelen, hogy legyen miben gyönyörködni, legyen hol megpihenni, elüldögélni, olvasgatni, beszélgetni. Ezek nékül elképzelni is lehetetlen a harmonikus, nyugodt emberi életet. Milyen a jó tér ? Általában nagy gond a városok történelmi központjában a korszerűsítés, a régi és az új építészeti törekvések összehangolása. Ugyanilyen gond az is, hogy ezeken a helyeken a város arculatát jócskán meghatározó belvárosokban milyenek legyenek a terek? Ebben többek között környezetvédelmi, esztétikai, funkcionális, anyagi és úgynevezett adottsági-lehetőségi szempontok is közrejátszanak. Nem könnyű mindezeket szem előtt tartva a korszerűségi követelményeknek megfelelő tereket kialakítani. Többen egyetértenek abban, hogy legyen a térnek vásárlási, közlekedési, pihenő része. És legyenek jól eltalált, úgynevezetttalálkozási pontok, valamint díszítést, az ízlésnevelést szolgáló a területek. A finnek példáját emlegetik többen, amikor arról van szó, hogy mennyire fontos a kellemes, leülésre alkalmas részek kialakítása. A kecskeméti és szegedi városközpontot ilyen szempontból jogosan emlegetik példaként. A miskolciak nagy fájdalma, hogy csak irigykedve tekinthetnek Kecskemétre, ahol jó ötlettel és ugyancsak jó megvalósítással a történelmi városközpont, az„emberek nyugalmát szolgálja. Ide tartozik az is, hogy a tereken a szobrokat, padokat és fákat, valamint a reklám jellegű feliratokat összhangba kell hozni az épületekkel. Szemlélet és magatartás A szakemberek egyértelműen elutasítják azt a felfogást, mely szerint a korszerű városkép kialakítása az összes szempont figyelembevételével történő várostervezés és városépítés anyagi-pénzügyi akadályokba ütközik. Nem pénzkérdés, hangsúlyozzák, hanem szemlélet és magatartás kérdése. Ha a tervező és a kivitelező tökéletes munkát végez, de a lakosság ezzel szemben értetlenül áll, vagy az előbbiek produktumait figyelmen kívül hagyja, ha a lakosság részéről közömbösség, igénytelenség mutatkozik, akkor az eredmény nem lehet teljes Az a törekvés, hogy környezetünk szép legyen, a leghumánusabb emberi termékenységek egyike. Ám ez az ember életét gazdagító tevékenységi folyamat csakis akkor lehet igazán sikeres, ha a terek és a parkok megépítésével nem zárul le a hemes törekvésű folyamat. A tereket és a parkokat egyrészt óvni, védeni kell, másrészt az okos használat közben karban kell tartani. Nem elegendő kiírni, hogy „a fűre lépni tilos!” vagy, hogy „kutyákat bevinni tilos!”, hanem a lakosságot meg kell győzni a legkülönfélébb fórumokon arról, hogy az ő sajátja a tér, a park, ezért is vigyázzon rá, sőt erejéhez, lehetőségéhez képest segítsen a rendszeres szépítésben. Többen hangsúlyozták, hogy a környezetesztétikai szempontokkal már az iskolákban meg kellene ismertetni a fiatalokat, így nyilván csökkennének az otromba rombolások, pusztítások. A nyílt várospolitikáért Nem akadt senki, aki kétségbe vonta volna a városok lakóinak azt a jogát, hogy valamilyen módon beleszólhassanak városuk formálásába. Meg kell találni a módját annak, hogy a különböző fórumokon elhangzott észrevételeket, javaslatokat a szakemberek figyelembe vehessék. Ehhez viszont a lehető legnyíltabb városi politika szükséges. Ilyen céllal működnek egyes helyeken a városépítési tanácsok, rossz építési bizottságok, meg a váta tagjai vannak hivatva Ezeknek arra, hogy a különböző helyekről összegyűjtsék a javaslatokat, és amennyiben mód van arra, építsék be azok legjavát ,saját terveikbe. Zalaegerszegen például rendszeresen kikérik az ott élő művészek véleményét, a városrendezési, városszépítési elképzelésekkel kapcsolatosan. Egyik fiatal városunkban, Kazincbarcikán a parkosítást a lakosság véleményének figyelembevételével, mintaszerűen oldották meg. Így érték el, hogy az egy személyre jutó parkterület átlag háromszorosa az országosnak. A nyílt várospolitikai törekvésekhez tartozik az is, hogy ahol az anyagi lehetőségek korlátozottak, ott igyekeznek a társadalmi munka jól bevált eszközéhez nyúlni. Nem egy helyen ragyogó eredményeket tudtak már eddig felmutatni. Amíg nem késő Nagyon sok jel mutat arra, hogy a városok vezetői a tervező és kivitelező építészeti emberekkel, a művészekkel szakos másokkal együtt arra törekszenek, hogy harmonikusabb, humánusabb életmódot lehessen kialakítani. Nagy az építészek felelőssége ilyen tekintetben, sőt nagy a felelősségük a jövő iránt is. Amikor a fentebbi szóba kerültek, lehetetlen kérdések kikerülni azt, hogy valójában milyen lesz majd a jövő városa. Ezt mostani átalakuló civilizáció között nehéz, csaknem lehetetlen megmondani. Éppen ezért rugalmasan, különféle alternatívákkal kell tervezni hosszabb távon a városok jövőjét. Ez rendkívül fontos kérdés, mert a jövő érdekében nem szabad tévedni. Egyik ilyen fontos törekvés már napjainkban is,hogy életre kell kelteni az úgynevezett „alvóvárosokat”. Ehhez a témához kapcsolódik, hogy az új lakónegyedeken a tereket miként lehetne meghittebbé, vonzóbbá tenni, és miként lehetne akár szűkös keretek között is, legalább annyira parkosítani, hogy emberarcú legyen a környezet. A lakóházak közötti tenyérnyi helyek bizony sokféle funkciót kell — kellene —, hogy betöltsenek. Eléggé lehangoló, hogy egyes városok nem rendelkeznek hosszabb távú rendezési, fejlesztési tervvel. Az ilyen helyeken akkor döbbennek majd rá e feladat fontosságára, amikor már késő lesz. Varga Mihály A, 1980. október 25. • PETŐFI NÉPE • 8 Az ének-zenei mozgalom MUZSIKÁLÓ gyerekekről írt okos, tettekre serkentő cikket a Kecskeméti Lajok 1950. január huszonkilencediki számába Szentkirályi Márta: „Az elmúlt iskolai évben alkalmam volt megismerni az ének-zenei általános iskolát Békéstarhoson. A várostól távol, hatalmas park közepén ... munkás-paraszt gyerekek ismerkedtek az azelőtt osztályuk számára elérhetetlen muzsikával.” Lelkesülten számolt be a mezítlábas gyerekek öröméről, tehetséges muzsikálásáról. Azzal az elhatározással tért haza, hogy meggyőzi az illetékeseket: valami hasonló intézményt Kodály szülővárosa sem nélkülözhet. írása befejező sorai is ezt a gondolatot, ezt a javaslatot sugallják. „Mindenütt szomjazzák a gyerekek a muzsikát. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy megfelelő zenei kiképzést kaphassanak a tehetséges gyermekek ének-zenei általános iskolában városunkban, Kecskeméten is!” . ÉRTETLENSÉG, kisvárosi közöny, „a tanügyi bácsik” kényelemféltése szinte leküzdhetetlen akadályokat emelt a kezdeményezés elé. Kodály Zoltán tekintélye, támogatása, néhány helyi vezető önzetlen és a hivatali kötelezettségeken — olykor a lehetőségeken — túlmenő kiállása kellett az első énekes osztály megszervezéséhez. Már megkezdődött az 1950/51-es tanév, amikor megjött az engedély, elhárultak az akadályok hivatalosan is megkezdte működését egy új iskolatípus. Nyolc év múltán a Katona József Gimnáziummal összefogva megnyílt az első ének-zenei gimnáziumi osztály. A GONDOK, A BAJOK, a kisszerű ellenségek nem nagyon fogytak, de mind több lett az öröm, mind könnyebb volt a bizonyítás. A Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta példátlan ügybuzgalmával, kivételes rátermettségével irányított intézet évről évre gyarapodott szellemiekben. Napról napra többet adott vissza a közösségnek. Munkatársai — mint az igazgató írta egy 1972-es hivatalos feljegyzésben — „lelkesedésből, ügyszeretetből, mérhetetlen idő- és energiaáldozatokkal végzik munkájukat. Az oktatáson, nevelésen kívül a népművelési és továbbképzési feladatokat is.” Lehetetlen körülmények között dolgoztak. „Kultúrpajtában” fogadták a mind sűrűbben kopogtató hazai és külföldi látogatókat. Azután 1964. február 18-án új épületük avatásán elmondhatta Kodály Zoltán: „... ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe.” Sajnos, igaza lett az aggodalmaskodóknak: túlságosan is szűkre szabták a Katona József téri új otthonukat. Arra kényszerülnek a négy gimnáziumi osztállyal bővült oktatási intézményben, hogy folyosóvégeken, az ebédlőben, szertárakban, lengő ajtók között is tanítsanak. De teszik dolgukat, noha Kodály Zoltán és az alapító Nemesszeghy Lajosné halála óta az ének-zenei mozgalom vesztett lendületéből, vonzásából. Változott a világ, változtak a körülmények. Oktatásügyünkben háttérbe szorultak a készségfejlesztő, a személyiséggazdagító tárgyak. A hazai zeneoktatásról gyűrűző heves vitákban mintha a szükségesnél kevesebb figyelmet kapnának a kecskeméti kezdeményezés nyomán alakult 134 ének-zenei tagozatú iskola eredményei. Noha az a 6—14 éves korú gyerekek két százaléka jár „Kodály-iskolába”, mégis jól érzékelhető a zenei közízlés, a zenei műveltség fejlesztésében vállalt szerepük, befolyásuk. Az ének-zeneisek tanulmányi színvonala, továbbtanulók aránya midenki számára bizonyítja, hogy a napi énekléssel szerzett többlet nem rontja a többi tárgy esélyeit, sőt! * AZ ELSŐ ÚJ TÍPUSÚ iskola létesítésének harmincadik évfordulóján bűn lenne, ha hallgatnánk a nehézségekről, a csalódásokról. Kellő számú jól képzett, rátermett énektanár híján a legjobb módszer is hatástalan. Hiába szoktatja muzsikára az általános iskola növendékeit ha — például — az ezekből szakmunkásképzőbe kerülők legfeljebb a kórusban élvezhetik a közös dalolás örömeit. Sajnálatos, hogy, a kecskeméti Kodály-iskola a kívánatosnál kevesebb támogatást kap a többi kulturális intézménytől. Mintha oktalan rivalizálás szeplezné a „legyen a zene mindenkié” szolgálatának az ügyét. A MEGYE, a város közvéleménye büszke a jó hírét növelő kecskeméti (kalocsai, kiskunfélegyházi) ének-zenei iskolákra. Kodály Zoltán születésének közelgő századik évfordulóján remélhetően az Újkollégiumból kialakított „zenepalotában”, végre ideális körülmények között folytathatják, amit a kor fejlődés irányát megőrző, távlatosan gondolkodó „művelődéspolitikus” elődök kezdtek. Heltai Nándor TALÁLNAK MUNKÁT A NÉPFRONTOSOK Kadafalvi beszélgetés Az első fagyos reggelre ébredtek kedden — szeptembertől — a kadafalvi iskolások. Negyvenhetedikes és nyolcadikos 8 órakor szőlőt szedni indult az Alföld Szövetkezetbe. A tavalyi, legjobb szüretelő diák tíz nap után 900 forintot keresett. Majd az idén is elválik, kinek mennyi sikerül. A csípős levegőn jól esett a meleg tea, az Alföld reggeli védőitala! Az első szüreti napon, este, egy másik feladat is várt az úttörőkre. Huszonegy vörös nyakkendős fiú és lány jött el a Boróka utcai általános iskolába, hogy dallal köszöntse az egyik osztályban, a kispadokban ülő felnőtteket. A felnőttek azért érkeztek, hogy Kadafalva életéről, s a helyi népfrontmozgalom ötéves munkájáról szót váltsanak. A kettő itt, Kadafalván, szorosan összetartozik. — Nem felejtem el azt az estét — elevenít fel egy történetet Lőrincz Béla iskolaigazgató, népfronttitkár —j amikor Rózsa Antaléinál fél 11-kor a kutya megkapott. Aznap küldte ki hozzánk a kecskeméti Városi Tanács V. B. műszaki osztálya az új fémvázas autóbuszvárót, hogy a gyerekeknek és a felnőtteknek az iskola közelében felállítsuk. Volt nagy izgalom! Sokan ajánlkoztak, s jöttek is betont keverni, hogy a buszvárónak még aznap alapot készítsenek. Kellett azonban egy hozzáértő, aki ezt tudja irányítani. A kadafalvi vőfélyre, Rózsa Antalra gondoltam. Bánom is én most már a kutyaharapást, annak örülök: éjfél előtt fél órával megvoltunk a betonozással. Állt a váró. Kadafalván a kis eredményeknek is tudnak örülni. Torgyik Sándor, helyi népfrontelnök, kapcsolódik a beszélgetésbe: — A régi, 15 éves buszváró tégláját sem hagytuk veszendőbe menni. Áthordtuk az iskolához. A cserepét és a faanyagát megint csak átmentettük. És így lett belőle, egy kevés anyaggal kipótolva, 33 gyereknek napközi. A népfrontos szülők is segítettek, hogy társadalmi munkával meglegyen a jó hely a gyerekeknek. Kiss Józsefné, a népfrontbizottság elnökhelyettese sem mulasztja el, hogy a jóról szóljon: — Van már óvodánk is. Kétezer óra társadalmi munka volt az ára, de megérte. Harminc kisgyerekünk jár oda. Fazekas Ferenc kér szót: — Volt idő, amikor a kenyérrel „hazavittünk” egy kevés petróleumszagot. Most más a gond. Fáj az embernek, hogy az élelmiszerboltunk kínálata olyan egyhangú: disznósajt nincs: cukorért, lisztért, kenyérért, zsírért gyakran be kell menni Kecskemétre, mivel a boltban több a mezőgazdasági szerszám, mint az élelmiszer. De miért? Pár kilométerre, a Homokbányánál ott a hatalmas mezőgazdasági áruház! Sokaknak gond ez. Csak egy példa: 180 kifliért a kadafalviak járnak be naponta Kecskemétre, a legközelebbi — a Katona József Gimnázium melletti — pékáru üzletbe. „Kevés a boltos’*, így érvelnek a kereskedelemnél. Az viszont mégsem járja — ez Puskás Sándorné és mások észrevétele — hogy az eladó mindig fejben számol, és sértődés a vége, ha azt kérik tőle: vesse papírra azt is, amit gondol, ne maradjon titok a vásárlók előtt. További emberi gondok, örömök kerülnek még szóba ezen az estén. A kadafalvi felső tagozatos iskolások nemcsak ,a jég, a víz • hátán is megélnek. A kecskeméti fedett uszodában az edzők társadalmi munkában oktatják őket. S ami nagy szó, a népfronttal együtt sikerült kivívni, hogy a kadafalvi busz — kivételesen — az uszodánál megálljon. Együttes összefogással parkot és sportpályát építenek. Száz cserjét és száz fát még az idén elültetnek. Aztán a többit... a többi dolgot majd az új évben, a VI. ötéves tervben oldják meg. Talál munkát, nem keveset, az ezen az estén megválasztott, s Jusztin Gyulával húsz főre kiegészült új kadafalvi népfrontbizottság, amelynek eddigi tisztségviselőit a következő öt évre is megválasztották. K — 1