Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-16 / 13. szám
FESTMÉNY, PANNÓ, GRAFIKA, REGÉNY, TANULMÁNY, FOTÓ Mit csináltak Bács-Kiskun ösztöndíjasai? A hajdani mecénások saját gyönyörköd tetelükre, saját zsebükből támogatták művészeket. Ma a társadalom segíti az alkotókat: Bács-Kiskun megye Tanácsa rendszeresen havi háromezer forint összegű ösztöndíjjal készteti szocialista szellemiségű, közhasznú munkálkodásra a festőket, írókat, kutatókat. Természetesen nemcsak pénzt adnak: számon is kérik a szerződésben vállalt munkák elvégzését, összeállításunkban a tavalyi megállapodások sorsát követjük végig. Emlékeztetőül fél mondat egy interjúból, amelyet dr. Gajdócsi Istvánnal, a megyei tanács elnökével készítettünk: „a kérdésinek nem az anyagi oldala az érdekes — jegyezte meg. — Mindig a mecénások jártak jól.” Bács-Kiskunban 1981 és 1985 között 18 milliárdos fejlesztési és költségvetési alapból gazdálkodnak, a közművelődésre, a szellemi műhelyekre a pénzek 0,5—0,6 százalékát fordítják, ezt is kiadási megtakarításból. Ez a „költekezés” persze busásan kamatozik az alkotásokban. A beszámolót megkésett gyászhírrel kell kezdenünk: a megye egyik ösztöndíjasa, Fejes István festőművész tavaly ősz után Latinovits Zoltán és Huszárik Zoltán útjára lépett... A tragikus sorsú művész arra vállalkozott, hogy nagyméretű olajfestményben összegzi megyei élményeit. A szerződés támpéldányára már nélküle írták rá, hogy a mű elkészült. Bizonyára nem kevesen látták a Katona József Színházban a Bánk bánt. Biztosan emlékeznek Bodri Ferenc illusztrációira, melyek közül néhányat lapunkban is közreadtunk. A Kecskeméten élő művész ezzel egyenlítette ki hathónapos ösztöndíját — a grafikai lapok a Katona József Múzeum gyűjteményét gazdagítják. Fontos, közhasznú feladat természeti kincseink megőrzése — rajzok készítésével a Kiskunsági Nemzeti Park • növény-, madár- és állatvilágának, a jellemző tájrészletek és a romlásnak kitett, nem begyűjthető néprajzi tárgyak megörökítésére kötöttek 18 ezer forint végösszegű megállapodást Bodor Miklóssal, aki augusztus elsejére végzett vállalásával, az eredmény több száz tusrajz. Velekei József Lajos grafikusművész a hajósi Községi Tanács házasságkötő termének falára nyolc méter hosszú, 2,5 méter magas pannót ajánlott fel. A számok nyelvén körülírt munka sikerére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a hajósi nyári alkotótábor kiállításának megnyitóján részt vett vendégek ennnek megtekintésével fejezték be az esti programot. Halász Ferenc, a Petőfi Népe főszerkesztője tudományos munkát végzett kilenc hónapig, s a Közművelődés Bács-Kiskun megye napilapja és folyóirata hasábjain az 1970-es években című tanulmányát készítette el. Almási Márta hathavi ösztöndíjának fejében befejezte Eszter című regényét, és hozzákezdett Jó estét Magyarország című prózájának. Az elkészült munka három gépelt példányát augusztusban adta le, ebből közlünk rövid részletet. Gyulavári József, bajai fotóművész hathavi ösztöndíjat kapott. Ellenértékként a bajai képzőművészekről készített sorozatot tette az asztalra — a fotók felhasználására a Bács-Kiskun megyei Tanács szerzett jogot. a S ha már a jognál tartunk: művészeti díj (az illetékesek jobb szeretik ezt a kifejezést használni) fejében az alkotók nem mondanak le munkáikról; a jogdíjak továbbra is őket illetik. A fotómásolat, a nyomat, a regény, a tanulmány egy-egy lefűzött példánya a dokumentációt szolgálja, s nem a tulajdonjogot fejezi ki. Nem készült egyébként statisztika arról, hogy melyik művészeti ág művelői kapták a legtöbb ösztöndíjat, de enélkül is nyilvánvaló, hogy a grafikusok voltak többségben, a legkevesebben pedig az írók—költők. A támogatás összege képviseli változó világunkban az állandóságot: 1974- ben az első ösztöndíjas éppúgy háromezer forintot kapott, mint most, 1983-ban, az idei hét művész. Az ő vállalásaikat egy hét múlva ismertetjük. B. J. : Százhatvan esztendeje már annak, hogy Kiskőrösön világra jött minden újszülött, ,s akiről éppolyan gyámoltalan volt, mint minden újszülött, s akiről épp úgy nem lehetett sejteni, hogy ki lesz majd egykor, mint ahogy az újszülöttek mindenkor a legnagyobb titkot hozzák magukkal: a százirányú emberi lehetőség kiszámíthatatlanságát. A magyar történelem egyik legnagyobb fia és legszebb egyénisége bontakozott ki ebből a szilveszteri újszülöttből, akinek nevét később csak messiásnak kijáró áhitattal ejtette ki a nép: Petőfi Sándor. Azt szoktuk mondani: nincsenek csodák az életben. Mégis, itt Kiskőrösön 160 évvel ezelőtt csoda történt, igaz, nem messiás született, de költő jött a világra, páratlan költő, páratlan egyéniség, s Magyarországnak akkor nagyobb szüksége volt erre a költőre, mint bármiféle messiásra. Petőfi páratlan nemcsak a zsenialitásban, de utóéletében is. Életében a történelmet közvetlenül alakító személyiség lett, halála után legenda, majd pedig egy nemzet jelképe. Jelképe magyarságnak, hazaszeretetnek, szabadságnak, erkölcsi minőségnek és következetességnek. Ennek okait több mindenben kereshetjük, de legfőképpen magában Petőfi költészetében. Hiszen, bármiről írjon is verset, abban mindig ott van valamiképpen a szülőföld, a haza szeretete és mellette az ember legszebb igénye: a szabadságvágy. Bármiről és bármilyen formában írjon, abban mindig ott van a legtisztább egyszerűség és a zsenialitás. Ha Pestről olykor-olykor e táj felé kimozdul az ember, évfordulóktól és évszakoktól függetlenül is eszébe kell jusson a talán legelső nagy Petőfi-vers híres, nyugi Kiskörösön, a Petőfi-emlékmúzeum melletti kiállítóteremben a költő idehaza és külföldön kiadott könyveiből, és a műveket illusztráló rajzokból rendezett tárlat megnyitójának szövege. tatóan és emlékeztetően szép szakasza: „Rég volt, igaz, midőn a jegenyék Árnyékain utószor pihenek, Fejem fölött míg őszi jégen át Vándor daruid V betűje szállt” A „aranykalásszal ékes rónaság” és a messzeszálló darvak szinte egy lassított filmfelvétel valószerűtlen nyugalmával égbehasító V-betűje egyaránt a végtelenséget, a tágasságot érezteti meg velünk. Mintha kései utódok modern világtól zaklatott idegeit akarná végigsimítani, s kiemelni az embert a mindennapok sietségéből, felemelni az embert — ha csak egy pillanatra is — a végtelenség közelébe. Látszólag csak a táj, a természet jelenik meg itt, valójában azonban az ember belső végtelenségének lehetősége nyílik ki, az a lehetőség tárul elénk, hogy magunk tágítsuk ki a világunkat a magunk számára. Petőfi Sándor, Kiskőrös szülötte, az Alföld szerelmes gyermeke, úgy végezte el ezt a világtágítást, hogy a szülőföld adta szűkebb lehetőségektől indulva, haza és szabadság teljessége bontakozzék ki, ehhez a teljességhez kerüljön közelebb az ember. És nemcsak általában az ember, hanem a nép. A megalázott, a kirekesztett, a nemzeti lét alá szorított nép. Kukorica Jancsi a legszűkebb lehetőségekből indul, s úgy lesz János vitézzé, hogy a mese segítségével a legnagyobb emberi értékek, a legszebb emberi érzelmek meghódítására indul, s miközben kardot forgat, megverekszik, csatát nyer, nem az óriásokon vagy a fegyveres ellenségeken lesz úrrá igazán, hanem az emberi és nemzeti nyomorúságon és beszerítottságon. Nemcsak János vitéz nyeri el Iluskát és általa a tiszta szerelmet, hanem vele a nép hódítja meg a világot, a nép emelkedik arra a rangra, amely már régtől fogva megillette volna. És így történik ez minden Petőfi-versben. A népdallá lett „Juhász legény, szegény juhász legény” kezdetű kis költemény néhány sorában egy egész dráma van elrejtve, s ebben drámában is a lenézett, a látszóalag megvert nép lesz a győztes, mert övé az emberi méltóság — méltatlan feltételek között is. A magyar nép Petőfi költészetében vált a legszebben és a legteljesebben nagykorúvá, minden oktalan idealizálás nélkül. Mert János vitéz éppúgy maga a nép, ahogy vitéz Csepű Palkó „a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abnakolója” a Helység kalapácsában, vagy a versbéli szegény juhászlegény is éppúgy, ahogy a nagy kezdőbetűvel írandó felséges Nép, amely „nem kér, de vesz, ragad” ha már nem viselhető tovább a nyomorúság, a kirekesztettség, a megalázottság. Petőfi költészete a népet vezeti be a politikába, a nép pedig Petőfit emeli fel a magyar irodalom legmagasabb csúcsára. Költő még nem azonosult ennyire népével soha. S ezért lehetséges a teljes azonulása a forradalom ügyével is, a magyarság ügyével a szabadságharcban — halálig vivő következetességgel. Ezért égett oly nagy lánggal ez az élet, s ezért kellett oly tragikusan kihunynia Segesvárnál. Illyés Gyula festi le könyvében azt az utolsó tragikus képet: a kozáklovak szügyével fegyvertelenül szembeforduló Petőfit, s a körülötte szétszóródó kéziratokat. Tragikus a vég a költőé is, a szabadságharcé is. De fogadjuk el Illyés figyelmeztetését: „Az vigasztalhat bennünket, hogy egy nemzet életében a tragédiák sem esnek haszontalanul.” Tudjuk: a költő verseiben, a szabadságharcok pedig a szabadság eszméjében élnek tovább. Bíró Zoltán, a Petőfi Irodalmi Múzeum mb. főigazgatója A kiskőrösi csoda* • Fejes István: A tanító úr emlékére. • Bodor Miklós: Imola. • Bodri Ferenc: Illusztráció a Bánk bán-hoz. VÖRÖS JÓZSEF: Új ének Nem búcsúzom, veled megyek — nem lángolok, nem éghetek. Lángom nincsen, parazsam van — nem lehetek aki voltam. RÓZSA ENDRE: Láng Imára kulcsolt kézzel a sötétség sátrat tart fölém — irmagam ne tépjék. Világhuzatba ütve társtalan, kibontom tőből lobogó.magam. Asszonyágyékok édes hasítéka engem kiáltoz — kelyhem lenni, még ma! Engemet ír az egyenes gerinc, a férfié, ha már reménye sincs. önnön fényembe zárva, tettenérten, csírát ütöttem minden éj szívében! ALMÁSI MÁRTA: Eszmélés (Részlet az Eszter című regényből) Megmondták, aki nem hivatalos az ünnepi ebédre, az egy kiló marhahúst kap a közgyűlés után. Ott mérték hátul a fészerben, az iroda udvarán. Valahogy nem akaródzott sorba állni érte, mintha szégyellte volna magát. Persze nem volt miért, sőt! Egy órával előbb még őt tapsolta az a rengeteg ember, amikor az a magas beosztású férfi kezet fogott vele. Jöttek is gratulálni később az ismerősök egymás után. Azért nem mert elmenni hús nélkül, mert úgy érezte, mindenki őt figyeli. Meg aztán mit mondott volna otthon? Lusta volt sorba állni? Egy kiló színmarhahús 90 forint. Milyen szemeket meresztett volna Péter? Hát sorba állt. Négyen osztották a csomagokat, ő Sipos bácsihoz került, aki neki földszomszédja, s gyakran kisegítik egymást vegyszerrel, géppel, munkával. A szomszéd előbb gratulált — kishíján a véres, maszatos asztalra rántotta, ahogy megragadta a csuklóját —, aztán becsúsztatott a szatyrába két csomagot. — De Sipos bácsi! Én csak egy jegyet adtam! — Igen? Én meg egy csomagot! — ripakodott rá az öreg, az asztalon áthajolva megtaszította gyöngéden. — Kérem a következőt. Most én vagyok az orvos. Húst operálok. Ki lesz a következő? Lángolt az arca, sírás környékezte, és nem tudta, mit tegyen. Ha visszaadja, ami neki nem jár, bajt hozhat az öregre. Ha meg elviszi szó nélkül, milyen véleménnyel lesznek róla az emberek? Mert valaki biztosan látta a háta mögött állók közül, vagy az a másik három asszony, akik a húst mérték. És akkor meghallotta, hogy a nevét kiabálják. Megfordult. A párttitkár volt, szélesen vigyorgott, és ölelésre tárta a karjait, ahogy őt meglátta. — Na végre, aranyom! Csakhogy megtaláltam! Ennyit nem futkostam még asszony után! Jöjjön csak, hadd raboljam el! — azt nem mondta, hogy hová és miért, csak átfogta a vállát és vezette ki a tömegből. Ki az udvarról, és betuszkolta egy fehér autóba — az elnökébe —, aminek belülről olyan jó bőrszaga volt. Akkor mégiscsak megkérdezte, hová viszi. — Ó, riadt kismadárkám! Nem kell tőlem félni! Egy kis hiba csúszott a szervezésbe, és magának elfelejtettük megmondani, hogy szeretettel várjuk az ünnepi ebéden. Aki ilyen magas kitüntetést kapott, mint maga, annak a díszasztalnál van a helye. Na, most miért mereszt rám olyan rémült szemeket? Ágnes megmarkolta a szatyrát, és a háta mögé csúsztatta az ülésen. Itthagyja — döntötte el hirtelen. Még szerencse, hogy egyedül ül a hátsó ülésen. Majd később száll ki a kocsiból, mint a sofőr meg a párttitkár. Az áfész-étterem úgy fel volt díszítve, ahogyan szilveszterkor szokás. Szerpentinek, lampionok a falon, a mennyezeten. Csak most fehér abroszt terítettek, nem zöldet, őt két üres szék közé ültették, és a pincér, aki a háta mögött állt, megkérdezte, hogy mit hozhat a leves után? Birkapörköltet, pacalt vagy rántott sertést? Még ki sem mondta, hogy Rántott húst, a leves máris ott gőzölgött előtte, a virágmintás jénai tálban. Másik pincér hozta. Körülnézett — a többi kitüntetettet kereste — s akkor vette észre, hogy már senki sem eszik. A vendégek előtt kávéscsésze, pohár, üvegek. Többen dohányoztak, ami — úgy tudta —, az étkezés végét jelenti. Nem nyúlt a leveshez — hát egyedül csörögjön itt a kanállal? Ha ismerőst látna legalább olyan ismerőst, akihez szólhatna is, s akkor az lenne a látszat, hogy a beszélgetést előbbre valónak tartja az evésnél. Ismerős persze itt a legtöbb ember, de csak olyan köszönő ismerős: a tanácselnök, az állatorvos, a gyógyszerész, a főagronómus ... Azokat ő nem szólíthatja meg, hogy jönne ahhoz! Ezeknek legfeljebb válaszolni illik, ha kérdezik. Mert miről is beszélgethetne az állatorvossal például? Tudna neki mit mondani, az igaz. A legutóbbi baromfivész óta kétszer is kimeszelte otthon az ólakat, ahogy a doktor úr meghagyta, ma reggel mégis talált két kókadozó jércét — mit tegyen? De, ha ezt most felhozná — átszólna hozzá az asztal fölött —, az orvos még azt hinné, kihasználja az alkalmat, hogy véletlenül így összejöttek. Pedig dehogy kívánja ő ingyen a tanácsot! öregpéterről így is azt tartják a faluban, hogy potyaleső, elég rossz fényt vet az rájuk. Azt mondta a párttitkár, a többi kitüntetett is itt lesz. Ennél az asztalnál azonban csak egy ül közöttük: a főkönyvelő. De hát neki egyébként is itt a helye, a vezetők között. S Ágnes mellett az a két üres szék, mintha ő maga egy magányos sziget közepén csücsülne. De így volt ez rendjén, így volt ez jól. Hiszen látta, hogy az egymás mellett ülők milyen szorosan vannak, olykor a könyökük, válluk is összeér. Mekkorára kellene, hogy összehúzza magát, ha két férfi közé préselték volna be őt is?! De miért ide ültették, éppen ehhez az asztalhoz? Hátranézett. A terem túlfelén ugyancsak összetolt asztaloknál, de az övékénél hosszab sorban a tsz irodistái ültek, köztük egy-két szerelő a gépműhelyből, de azok az irodisták férjei voltak. Rajtuk kívül legfeljebb olyan fizikai dolgozót látott, aki valamilyen tisztséget tölt be a szövetkezetben. Ágnest elkapta a pánik: miért hozták őt ide?! Ügyetlenül mozdult, belerúgott az asztal lábába, s ahogy visszafordult, a szemközt ülő főmezőgazdász csodálkozó tekintetével szaladt össze a tekintete. — Hát maga?! — szólt rá a férfi. — Úgy gubbasztott, mint egy kisveréb. Miért nem eszik már? Kihűl a leves. — Nagydarab, nagyhangú ember volt ez a mérnök, ha a kéthektáros paprikaföld végére állt, kurjantania se nagyon kellett, hogy a tábla közepén kapálgatók meghallják. Most is feléfordultak a tizedik széken ülők is, róla meg Ágnesre fordították a kíváncsi szemüket: ki az, aki úgy gubbaszt közöttük, mint egy kisveréb. S akkor, abban a kínos pillanatban lépett Ágneshez a párttitkár: — A kocsiban felejtette az adagját! — reccsent rá gorombán, mintha alig negyedórával ezelőtt nem is ő vezette volna vállát átölelve az elnök kocsijáig. Orra alá dugta a reklámszatyrot: — Kifolyt a leve az ülésre, azt hallotta volna, mit kaptam miatta a pilótától. Na, fogja már! Ágnes nem mozdult, hang se jött ki a torkán, a kíváncsi szemek lyukat égettek a bőrén. Megrázta a fejét. — Hát nem a magáé a csomag? — kérdezte a tanácselnök. — Mi van benne? — Két kiló marhahús — válaszolt helyette a párttitkár. — Persze, hogy az övé! Ezzel ült be a kocsiba! Vegye már el, meddig tartogassam?! — Hűtőszekrénybe kellene tenni — indítványozta az állatorvos. — Betegyük Ágika? — Valaki felröhögött, valaki pisszegett, aztán — Ágnes úgy érezte — síri csend támadt hirtelen. S ebben a mély, hideg csendben messziről és vékonyan meghallotta a saját hangját.— Az énnekem nem jár, vegyék vissza tőlem! Meghívtak ebédre... — Ami igaz, az igaz! Mennyit is kapott a kitüntetéssel? Hány ezer forintot? — valaki tréfával akarta befejezni a furcsa jelenetet, de senki sem nevetett. Ágnes feje fölött ismerős hang metszette ketté a ráfeszülő csendet: Iréné. — Ha megkérjük szépen Tóth elvtársat, ugye jégre teszi ezt a csomagot? Irén megjelenése aligha lehetett meglepetés a párttitkár számára — mint az később kiderült —, a tiszteletre közbeszólása mégis méltó vendég váratlanul érte „Tóth elvtársat”, leforrázni azonban nem hagyta magát. — A maga kedvéért, akárkit jégre teszek Irénke — mondta, s diadallal körülnézett, hanem hiába várta a cinkos összehunyorítást bárkitől. — Most nem olyan idők járnak párttitkár elvtárs! — mondta Irén fagyosan. Egyúttal hátat fordított, Ágneshez hajolt: — Gyere velem! Az elnök amott vár bennünket. — De hát... Nekem már itt terítettek... — Ne törődj vele, én is ezután ebédelek még. Ágnes körülnézett. Mit szól majd a pincér! Szegény cipelheti utána a leveses tálat..., de nem! Mégsem ez volt az, ami a legjobban zavarta. Ahogy az asztal túlfelére lesett, ahová őt várták, a távolságot méregette, vajon meghallhatta-e az elnök, amit a párttitkár mondott a csomagjáról. Hogy kifolyt a húslé a kocsi ülésére. Az még csak hagyján! De hogy két kiló hús van abban a szatyorban! Ágnes nem szeretett, nem is tudott hazudni. Ha rákényszerült mégis, általában belebonyolódott, összekuszált mindent, s akkor vergődhetett, mint a hal a partra vont hálóban. Őszinte volt inkább, túl nagy bűnök egyébként se terhelték a lelkiismeretét...