Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-16 / 13. szám

FESTMÉNY, PANNÓ, GRAFIKA, REGÉNY, TANULMÁNY, FOTÓ Mit csináltak Bács-Kiskun ösztöndíjasai? A hajdani mecénások saját gyö­­­nyör­köd tetel­ükre, saját zsebükből támogatták művészeket. Ma a társadalom segíti az alkotókat: Bács-Kiskun megye Tanácsa rendszeresen havi háromezer fo­rint összegű ösztöndíjjal készteti szocialista szellemiségű, közhasz­nú munkálkodásra a festőket, író­kat, kutatókat. Természetesen nemcsak pénzt adnak: számon is kérik a szerződésben vállalt mun­­kák elvégzését, összeállításunk­ban a tavalyi megállapodások sor­sát követjük végig. Emlékezte­tőül fél mondat egy interjúból, amelyet dr. Gajdócsi Istvánnal, a megyei tanács elnökével készítet­tünk: „a kérdésinek nem az anya­­gi oldala az érdekes — jegyezte meg. — Mindig a mecénások jár­tak jól.” Bács-Kiskunban 1981 és 1985­­ között 18 milliárdos fejlesz­tési és költségvetési alapból gaz­dálkodnak, a közművelődésre, a szellemi műhelyekre a pénzek 0,5—0,6 százalékát fordítják, ezt is kiadási megtakarításból. Ez a „költekezés” persze busásan ka­­matozik­­ az alkotásokban. A beszámolót megkésett gyász­hírrel kell kezdenünk: a megye egyik ösztöndíjasa, Fejes István festőművész tavaly ősz után La­­tinovits Zoltán és Huszárik Zol­tán útjára lépett... A tragikus sorsú művész arra vállalkozott, hogy nagyméretű olajfestmény­ben összegzi megyei élményeit. A szerződés támpéldányára már nélküle írták rá, hogy a mű el­készült. Bizonyára nem kevesen látták a Katona József Színházban a Bánk bánt. Biztosan emlékeznek Bodri Ferenc illusztrációira, me­lyek közül néhányat lapunkban is közreadtunk. A Kecskeméten élő művész ezzel egyenlítette ki hat­hónapos ösztöndíját — a grafikai lapok a Katona József Múzeum gyűjteményét gazdagítják. Fontos, közhasznú feladat ter­mészeti kincseink megőrzése — rajzok készítésével a Kiskunsági Nemzeti Park • növény-, madár- és állatvilágának, a jellemző táj­részletek és a romlásnak kitett, nem begyűjthető néprajzi tárgyak megörökítésére kötöttek 18 ezer forint végösszegű megállapodást Bodor Miklóssal, aki augusztus elsejére végzett vállalásával, az eredmény több száz tusrajz. Velekei József Lajos grafikus­­művész a hajósi Községi Tanács házasságkötő termének falára nyolc méter hosszú, 2,5 méter magas pannót ajánlott fel. A szá­­m­ok nyelvén körülírt munka si­kerére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a hajósi nyári alkotó­tábor kiállításának megnyitóján részt vett vendégek ennnek meg­tekintésével fejezték be az esti programot. Halász Ferenc, a Petőfi Népe főszerkesztője tudományos mun­kát végzett kilenc hónapig, s a Közművelődés Bács-Kiskun me­gye napilapja és folyóirata ha­sábjain az 1970-es években című tanulmányát készítette el. Almási Márta hathavi ösztön­díjának fejében befejezte Eszter című regényét, és hozzákezdett Jó estét Magyarország című pró­­zá­jának. Az elkészült munka há­rom gépelt példányát augusztus­ban adta le, ebből közlünk rövid részletet. Gyulavári József, bajai fotómű­vész hathavi ösztöndíjat kapott. Ellenértékként a bajai képzőmű­vészekről készített sorozatot tette az asztalra — a fotók felhaszná­lására a Bács-Kiskun megyei Ta­nács szerzett jogot. a S ha már a jognál tartunk: művészeti díj (az illetékesek jobb szeretik ezt a kifejezést használni) fejében az alkotók nem mondanak le munkáikról; a jog­díjak továbbra is őket illetik. A fotómásolat, a nyomat, a regény, a tanulmány egy-egy lefűzött pél­­dánya a dokumentációt szolgálja, s nem a tulajdonjogot fejezi ki. Nem készült egyébként statiszti­ka arról, hogy melyik művészeti ág művelői ka­pták a legtöbb ösz­töndíjat, de enélkül is nyilván­való, hogy a grafikusok voltak többségben, a legkevesebben pe­­dig az írók—költők. A támogatás összege képviseli változó vilá­gunkban az állandóságot: 1974- ben az­­ első ösztöndíjas éppúgy háromezer forintot kapott, mint most, 1983-ban, az idei hét mű­vész. Az ő vállalásaikat egy hét múlva ismertetjük. B. J. : Százhatvan esztendeje már an­nak, hogy Kiskőrösön világra jött minden újszülött, ,s akiről épp­olyan gyámoltalan volt, mint minden újszülött, s akiről épp úgy nem lehetett sejteni, hogy ki lesz majd egy­kor, mint ahogy az újszülöttek mindenkor a legna­gyobb titkot hozzák magukkal: a százirányú emberi lehetőség ki­számíthatatlanságát. A magyar történelem egyik legnagyobb fia és legszebb egyé­nisége bontakozott ki ebből a szilveszteri újszülöttből, akinek nevét később csak messiásnak kijáró áhitattal ejtette ki a nép: Petőfi Sándor. Azt szoktuk mon­dani: nincsenek csodák az élet­ben. Mégis, itt Kiskőrösön 160 év­vel ezelőtt csoda történt, igaz, nem messiás született, de költő jött a világra, páratlan költő, pá­ratlan egyéniség, s Magyarország­nak akkor nagyobb szüksége volt erre a költőre, mint bármiféle messiásra. Petőfi páratlan nemcsak a zse­nialitásban, de utóéletében is. Életében a történelmet közvetle­nül alakító személyiség lett, ha­lála után legenda, majd pedig egy nemzet jelképe. Jelképe ma­gyarságnak, hazaszeretetnek, sza­badságnak, erkölcsi minőségnek és következetességnek. Ennek okait több mindenben kereshet­jük, de legfőképpen magában Pe­tőfi költészetében. Hiszen, bár­miről írjon is verset, abban min­dig ott van valamiképpen a szü­lőföld, a haza szeretete és mellet­te az ember legszebb igénye: a szabadságvágy. Bármiről és bár­milyen formában írjon, abban mindig ott van a legtisztább egy­szerűség és a zsenialitás. Ha Pestről olykor-olykor e táj felé kimozdul az­ ember, évfordu­lóktól és évszakoktól függetlenül is eszébe kell jusson a talán leg­első nagy Petőfi-vers híres, nyug­i Kiskörösön, a Petőfi-emlékmúzeum melletti kiállítóteremben a költő ide­haza és külföldön kiadott könyveiből, és a műveket illusztráló rajzokból rendezett tárlat megnyitójának szöve­ge. tatóan és emlékeztetően szép sza­kasza: „Rég volt, igaz, midőn a jege­nyék Árnyékain utószor pihenek, Fejem fölött míg őszi jégen át Vándor daruid V betűje szállt” A „aranykalásszal ékes róna­­ság” és a messzeszálló darvak szinte egy lassított filmfelvétel valószerűtlen nyugalmával ég­­behasító V-betűje egyaránt a vég­telenséget, a tágasságot érezteti meg velünk. Mintha kései utódok modern világtól zaklatott idegeit akarná végigsimítani, s kiemel­ni az embert a mindennapok siet­ségéből, felemelni az emb­­ert — ha csak egy pillanatra is — a végtelenség közelébe. Látszólag csak a táj, a természet jelenik meg itt, valójában azonban az ember belső végtelenségének le­hetősége nyílik ki, az a lehető­ség tárul elénk, hogy magunk tá­gítsuk ki a világunkat a magunk számára. Petőfi Sándor, Kiskőrös szülötte, az Alföld szerelmes gyer­meke, úgy végezte el ezt a világ­tágítást,­ hogy a szülőföld adta szűkebb lehetőségektől indulva, haza és szabadság teljessége bon­takozzék ki, ehhez a teljességhez kerüljön közelebb az ember. És nemcsak általában az em­ber, hanem a nép. A megalázott, a kirekesztett, a nemzeti lét alá szorított nép. Kukorica Jancsi a legszűkebb lehetőségekből indul, s úgy lesz János vitézzé, hogy a mese segítségével a legnagyobb emberi értékek, a legszebb embe­ri érzelmek meghódítására indul, s miközben kardot forgat, meg­verekszik, csatát nyer, nem az óriásokon vagy a fegyveres ellen­ségeken lesz úrrá igazán, hanem az emberi és nemzeti nyomorú­ságon és beszerítottságon. Nem­csak János vitéz nyeri el Iluskát és általa a tiszta szerelmet, hanem vele a nép hódítja meg a világot, a nép emelkedik arra a rangra, amely már régtől fogva megillet­te volna. És így történik ez min­den Petőfi-versben. A népdallá lett „Juhász legény, szegény ju­hász legény” kezdetű kis költe­mény néhány sorában egy egész dráma van elrejtve, s ebben drámában is a lenézett, a látszó­a­lag megvert nép lesz a győztes, mert övé az emberi méltóság — méltatlan feltételek között is. A magyar nép Petőfi költészetében vált a legszebben és a legteljeseb­ben nagykorúvá, minden oktalan idealizálás nélkül. Mert János vitéz éppúgy maga a nép, ahogy vitéz Csepű Palkó „a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abnakolója” a Helység kalapácsában, vagy a versbéli sze­gény juhászlegény is éppúgy, ahogy a nagy kezdőbetűvel íran­dó felséges Nép, amely „nem kér, de vesz, ragad” ha már nem vi­selhető tovább­ a nyomorúság, a kirekesztettség, a megalázottság. Petőfi költészete a népet vezeti be a politikába, a nép pedig Pe­tőfit emeli fel a magyar iroda­lom legmagasabb csúcsára. Költő még­ nem azonosult en­­­nyire népével soha. S ezért lehet­séges a teljes azonulása a forrada­lom ügyével is, a magyarság ügyé­vel a szabadságharcban — ha­lálig vivő következetességgel. Ezért égett oly nagy lánggal ez az élet, s ezért kellett oly tragiku­san kihunynia Segesvárnál. Illyés Gyula festi le könyvében azt az utolsó tragikus képet: a kozáklo­vak szügyével fegyvertelenül szembeforduló Petőfit, s a körü­lötte szétszóródó kéziratokat. Tra­gikus a vég a költőé is, a szabad­ságharcé is. De fogadjuk el Illyés figyelmeztetését: „Az vigasztalhat bennünket, hogy egy nemzet éle­tében a tragédiák sem esnek ha­szontalanul.” Tudjuk: a költő ver­seiben, a szabadságharcok pedig a szabadság eszméjében élnek to­vább. Bíró Zoltán, a Petőfi Irodalmi Múzeum mb. főigazgatója A kiskőrösi csoda* • Fejes István: A tanító úr emlékére. • Bodor Miklós: Imola. • Bodri Ferenc: Illusztráció a Bánk bán-hoz. VÖRÖS JÓZSEF: Új ének Nem búcsúzom, veled megyek — nem lángolok, nem éghetek. Lángom nincsen, parazsam van — nem lehetek aki voltam. RÓZSA ENDRE: Láng Imára kulcsolt kézzel a sötétség sátrat tart fölém — irmagam ne tépjék. Világhuzatba ütve társtalan, kibontom tőből lobogó.magam. Asszonyágyékok édes hasítéka engem kiáltoz — kelyhem lenni, még ma! Engemet ír az egyenes gerinc, a férfié, ha már reménye sincs. önnön fényembe zárva, tettenérten, csírát ütöttem minden éj szívében! ALMÁSI MÁRTA: Eszmélés (Részlet az Eszter című regényből) Megmondták, aki nem hivata­los az ünnepi ebédre, az egy kiló marhahúst kap a közgyűlés után. Ott mérték hátul a fészerben, az iroda udvarán. Valahogy nem akaródzott sorba állni érte, mint­ha szégyellte volna magát. Persze nem volt miért, sőt! Egy órával előbb még őt tapsolta az a ren­geteg ember, amikor az a magas beosztású férfi kezet fogott vele. Jöttek is gratulálni később az ismerősök egymás után. Azért nem mert elmenni hús nélkül, mert úgy érezte, mindenki őt fi­gyeli. Meg aztán mit mondott volna otthon? Lusta volt sorba áll­ni? Egy kiló­­ színmarhahús 90 fo­rint. Milyen szemeket meresztett volna Péter? Hát sorba állt. Né­gyen osztották a csomagokat, ő Sipos bácsihoz került, aki neki földszomszédja, s gyakran kise­gítik egymást vegyszerrel, gép­pel, munkával. A szomszéd előbb gratulált — kishíján a véres, ma­­szatos asztalra rántotta, ahogy megragadta a csuklóját —, aztán becsúsztatott a szatyrába két cso­magot. — De Sipos bácsi! Én csak egy jegyet adtam! — Igen? Én meg egy csomagot! — ripakodott rá az öreg, az asz­talon áthajolva megtaszította gyöngéden. — Kérem a követke­zőt­. Most én vagyok az orvos. Húst operálok. Ki lesz a követ­kező? Lángolt az arca, sírás környé­kezte, és nem tudta, mit tegyen. Ha visszaadja, ami neki nem jár, bajt hozhat az öregre. Ha meg elviszi szó nélkül, milyen véle­ménnyel lesznek róla az embe­rek? Mert valaki biztosan látta a háta mögött állók közül, vagy az a másik három asszony, akik a húst mérték. És akkor meg­hallotta, hogy a nevét kiabálják. Megfordult.­ A párttitkár volt, szélesen vigyorgott, és ölelésre tárta a karjait, ahogy őt meg­látta. — Na végre, aranyom! Csak­hogy megtaláltam! Ennyit nem futkostam még asszony után! Jöjjön csak, hadd raboljam el! — azt nem mondta, hogy hová és miért, csak átfogta a vállát és vezette ki a tömegből. Ki az udvarról, és betuszkolta egy fe­hér autóba — az elnökébe —, aminek belülről olyan­­ jó bőrsza­ga volt. Akkor mégiscsak meg­kérdezte, hová viszi. — Ó, riadt kismadárkám! Nem kell tőlem félni! Egy kis hiba csúszott a szervezésbe, és magá­nak elfelejtettük megmondani, hogy szeretettel várjuk az ünne­pi ebéden. Aki ilyen magas ki­tüntetést kapott, mint maga, an­nak a díszasztalnál van a helye. Na, most miért mereszt rám olyan rémült szemeket? Ágnes megmarkolta a szatyrát, és a háta mögé csúsztatta az ülé­sen. Itthagyja — döntötte el hir­telen. Még szerencse, hogy egye­dül ül a hátsó ülésen. Majd ké­sőbb száll ki a kocsiból, mint a sofőr meg a párttitkár. Az áfész-étterem úgy fel volt díszítve, ahogyan szilveszterkor szokás. Szerpentinek, lampionok a falon, a mennyezeten. Csak most fehér abroszt terítettek, nem zöldet, őt két üres szék közé ültették, és a pincér, aki a háta mögött állt, megkérdezte, hogy mit hozhat a leves után? Birka­­pörköltet, pacalt vagy rántott sertést? Még ki sem mondta, hogy Rántott húst, a leves máris ott gőzölgött előtte, a virágmintás jénai tálban. Másik pincér hozta. Körülnézett — a többi kitüntetet­tet kereste — s akkor vette észre, hogy már senki sem eszik. A ven­dégek előtt kávéscsésze, pohár, üvegek. Többen dohányoztak, ami — úgy tudta —, az étkezés végét jelenti. Nem nyúlt a leves­hez — hát egyedül csörögjön itt a kanállal? Ha ismerőst látna legalább­ olyan ismerőst, akihez szólhatna is, s akkor az lenne a látszat, hogy a beszélgetést előbb­re valónak tartja az evésnél. Is­merős persze itt a legtöbb ember, de csak olyan köszönő ismerős: a tanácselnök, az állatorvos, a gyógyszerész, a főagronómus ... Azokat ő nem szólíthatja meg, hogy jönne ahhoz! Ezeknek leg­feljebb válaszolni illik, ha kér­dezik. Mert miről is beszélget­hetne az állatorvossal például? Tudna neki mit mondani, az igaz. A legutóbbi baromfivész óta két­szer is kimeszelte otthon az óla­kat, ahogy a doktor úr meghagy­ta, ma reggel mégis talált két kó­­kadozó jércét — mit tegyen? De, ha ezt most felhozná — átszólna hozzá az asztal fölött —, az orvos még azt hinné, kihasználja az alkalmat, hogy véletlenül így összejöttek. Pedig dehogy kíván­ja ő ingyen a tanácsot! öreg­­péterről így is azt tartják a fa­luban, hogy potyaleső, elég rossz fényt vet az rájuk. Azt mondta a párttitkár, a többi kitüntetett is itt lesz. En­nél az asztalnál azonban csak egy ül közöttük: a főkönyvelő. De hát neki egyébként is itt a helye, a vezetők között. S Ágnes mellett az a két üres szék, mintha ő ma­ga egy magányos sziget közepén csücsülne. De így volt ez rend­jén, így volt ez jól. Hiszen látta, hogy az egymás mellett ülők milyen szorosan vannak, olykor a könyökük, válluk is összeér. Mekkorára kellene, hogy össze­húzza magát, ha két férfi közé préselték volna be őt is?! De miért ide ültették, éppen ehhez az asztalhoz? Hátranézett. A terem túlfelén ugyancsak ös­­­szetolt asztaloknál, de az övéké­nél hosszab sorban a tsz irodistái ültek, köztük egy-két szerelő a gépműhelyből, de azok az iro­disták férjei voltak. Rajtuk kívül legfeljebb olyan fizikai dolgozót látott, aki valamilyen tisztséget tölt be a szövetkezetben. Ágnest elkapta a pánik: miért hozták őt ide?! Ügyetlenül mozdult, bele­rúgott az asztal lábába, s ahogy visszafordult, a szemközt ülő fő­mezőgazdász csodálkozó tekinte­tével szaladt össze a tekintete. — Hát maga?! — szólt rá a fér­fi. — Úgy gubbaszt­ott, mint egy kisveréb. Miért nem eszik már? Kihűl a leves. — Nagydarab, nagyhangú ember volt ez a mér­nök, ha a kéthektáros paprikaföld végére állt, kurjantania se na­gyon kellett, hogy a tábla köze­pén kapálgatók meghallják. Most is feléfordultak a tizedik széken ülők is, róla meg Ágnesre fordí­tották a kíváncsi szemüket: ki az, aki úgy gubbaszt közöttük, mint egy kisveréb. S akkor, abban a kínos pillanatban lépett Ágnes­hez a párttitkár: — A kocsiban felejtette az adagját! — reccsent rá gorombán,­ mintha alig negyedórával ezelőtt nem is ő vezette volna vállát átölelve az elnök kocsijáig. Orra alá dugta a reklámszatyrot: — Kifolyt a leve az ülésre, azt hallotta volna, mit kaptam miat­ta a pilótától. Na, fogja már! Ágnes nem mozdult, hang se jött ki a torkán, a kíváncsi sze­mek lyukat égettek a bőrén. Megrázta a fejét. — Hát nem a magáé a csomag? — kérdezte a tanácselnök. — Mi van benne? — Két kiló marhahús — vála­szolt­ helyette a párttitkár. — Persze, hogy az övé! Ezzel ült be a kocsiba! Vegye már el, meddig tartogassam?! — Hűtőszekrénybe kellene ten­ni — indítványozta az állatorvos. — Betegyük Ágika? — Valaki felröhögött, valaki pisszegett, az­tán — Ágnes úgy érezte — síri csend támadt hirtelen. S ebben a mély, hideg csendben messzi­ről és vékonyan meghallotta a saját hangját.­­— Az énnekem nem jár, ve­gyék vissza tőlem! Meghívtak ebédre... — Ami igaz, az igaz! Mennyit is kapott a kitüntetéssel? Hány ezer forintot? — valaki tréfával akarta befejezni a furcsa jelene­tet, de senki sem nevetett. Ágnes feje fölött ismerős hang metszet­te ketté a ráfeszülő csendet: Iréné. — Ha megkérjük szépen Tóth elvtársat, ugye jégre teszi ezt a csomagot? Irén megjelenése aligha lehe­tett meglepetés a párttitkár­­ szá­mára — mint az később kiderült —, a tiszteletre közbeszólása mégis méltó vendég váratlanul érte „Tóth elvtársat”, leforrázni azonban nem hagyta magát. — A maga kedvéért, akárkit jégre teszek Irénke — mondta, s diadallal körülnézett, hanem hiába várta a cinkos összehunyo­­rítást bárkitől. — Most nem olyan idők jár­nak párttitkár elvtárs! — mond­ta Irén fagyosan. Egyúttal hátat fordított, Ágneshez hajolt: — Gyere velem! Az elnök amott vár bennünket. — De hát... Nekem már itt terítettek... — Ne törődj vele, én is ezután ebédelek még. Ágnes körülnézett. Mit szól majd a pincér! Szegény cipelheti utána a leveses tálat..., de nem! Mégsem ez volt az, ami a leg­jobban zavarta. Ahogy az asztal túlfelére lesett, ahová őt vár­ták, a távolságot méregette, va­jon meghallhatta-e az elnök, amit a párttitkár mondott a cso­magjáról. Hogy kifolyt a húslé a kocsi ülésére. Az még csak hagy­­ján! De hogy két kiló hús van abban a szatyorban! Ágnes nem szeretett, nem is tudott hazudni. Ha rákényszerült mégis, általá­ban belebonyolódott, összekuszált mindent, s akkor vergődhetett, mint a hal a partra vont háló­ban. Őszinte volt inkább, túl nagy bűnök egyébként se terhel­ték a lelkiismeretét...

Next