Balkon, 1998 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 6. szám
........ a szcéna mi'iiii im im I m I csendéletek, mint inkább olyan, átmeneti mozdulatlanságba merevedett állóképek, melyek pregnánsan magukban hordozzák a mozdulatlanságot feloldó következő pillanatot, de legalábbis annak reményét. A képeken megjelenített múlt pedig nem egy végérvényesen letűnt (mitológián és közvetlenségen belüli) múltidőt idéz, hanem egy az erre a múltra fájdalmasan nyitott jelent, mely azonban egyre távolabb kerül attól, amit vágyakozva és kényszerűen néz, miként a történelem angyala, akit hátra, a múlt felé nézve röpít a jövőbe az idő. Kazovszkij művészete azért olyan megkerülhetetlen, mert miközben magánmitológiája egy végzetesen és végletesen magánjellegű passió stációit állítja színre (lásd a képeken gyakran ismétlődő, félrehúzott függöny motívumát), egyúttal-akarva-akaratlanul-megszólalása időpillanatának, azaz korának állapotára is reflektál. A magánszféra szempontjából, képei egy olyasfajta végletesen magányos létbevetettséget sugallnak, melynek legfőbb, szomorú-kiszolgáltatott megjelenítője-megszemélyesítője-a kutya, s melynek középpontjában e „narrátor”-figura s az érzéki szépség bálványa közt feszülő viszony áll. E bálvány egy eszményt, egy elérhetetlen ideált jelképez, egy soha meg nem elevenedő Galathea-figurát: a mű nem válik, nem vál rol valósággá; mindig csak közvetett bizonyíték marad. Ám a csodavárás motívuma mégis tettenérhető, ha mégoly reménytelen dolognak tűnik is. A Vénusz-figura mindig „részrehajló”, a mérleg sosincs egyensúlyi helyzetben vagy csak nagyon ritka, kivételes pillanatokban (mint itt pl. az Arany egyensúlya, képen). Ezek a haza/ hazára találás alig hihető, villanó momentumai, melyek igazolják a csodaváró reményt, ám egyúttal, mint valószínűtlen kivételek, erősítik a beteljesülhetetlenség, a megnyugvásképtelenség szabályát, s csak tovább növelik a hiányérzetet, mert ha létezik, akkor legyen. Ha a haza Vörösmarty lírájában „mindvégig fest is”, bízvást mondhatjuk, hogy Kazovszkij világában (és a posztmodern világában) viszont a test haza is, de egy elérhetetlen haza, egy Tündérország. A „Csendélet a szigeten” c. kiállítás művei ezt a tündérországot jelenítik meg egy embertelenül távoli, gyakorlatilag elérhetetlen, magányos sziget képzetének segítségével. Kazovszkijtól némileg szokatlanul, most gyakran egészen közel megy az ábrázolt figurákhoz, eltünteti a középtávolságot, illetve a felülnézetet, mintegy megszünteti a distanciát, mintha erre hirtelen nem lenne szükség, mintha most közelebbről akarna megvizsgálni valamit, amihez idáig nem mehetett ennyire közel. Mint a gyermek, aki a tigrisketrechez közel merészkedve, remegve hátranéz, hogy látják-e, milyen közel van. Vágya és félelme tárgya egy és ugyanaz. S mi, a távolból, nem tehetünk mást, csak intünk, hogy látjuk, s hogy vigyázzon. Hiszen a vágy magánpraxisa szempontjából csupán szemlélhetjük e közeledést, mi magunk azonban nem mehetünk közel. A legtöbb amit tehetünk, hogy saját hiányainkkal, saját vágyainkkal helyettesítjük be a látottakat. Van azonban egy másik, általánosabb - ha úgy tetszik, egyetemesebb - aspektus, amely mégis a magunkévá (is) teszi a vágyódásra ítéltettség e kegyetlen állapotát. Ez pedig nem más, mint amit a modernitás „befejezetlen vállalkozásaként”, illetve a modernitás be nem váltott ígéreteiként szokás emlegetni. Ezek közé tartozik-s itt nem véletlenül említem éppen ezeket - a természeti korlátok visszaszorítása, tehát a bennünk lévő természet leigázása, elfojtása, valamint a test felszabadítása a nyugati keresztény test-lélek dualitás elnyomása alól. A felvilágosodás leszámolást ígért az archaikus közösségi és az organikustermészeti világgal a modern individualizálódás szabadságáért cserébe. A romantika és a modernitás története épp ott ér össze, ahol a modernitás (és ennek örököseként a posztmodernitás) továbbviszi ezeknek az ígéreteknek a romantikában megindított problematizálását, sikeres kivihetőségük megkérdőjelezését. A tizenkilencedik század nagy, egyedi gondolkodói és művészei jelentik annak az útnak a mérföldköveit, mely egészen a máig kanyarog, oda, ahol mi most állunk. E távoli kapcsolódások hasonlatosak a csillagképekhez melyeket a távolból kell nézni ahhoz, hogy megláthassuk a bennük kirajzolódó figurát, a rejtett tartalmat. Ezért fontos számomra a Vörösmarty-esszére való utalás, mert a költő munkásságának újraértelmezése olyan kérdéseket vet fel, melyek persze egyéni és korszerű (a kornak megfelelő) fénytörésben — központi jelentőségűek El Kazovszkij munkáiban is. Kazovszkij művei újra és újra, az önismétlés már-már „hősies”, nagyszerű vállalásával, a végső kérdések végtelenül redukált számának tudatában állítja (színről) színre az archaikus makacs túlélését, kiirthatatlanságát a modernben. Teszi ezt úgy, hogy nyíltan vállalja, használja az archaikusát nyelvként, miközben pontosan tudja, hogy annak-elvileg-már nincs itt az ideje. Esztétikai szempontból ez tipikusan posztmodern effektus, mégis, az előbbi mondatba beszúrt elvileg az, ami kiveszi ezt a beszédmódot a pusztán esztétikai szférából. Hiszen képei másról sem szólnak, mint a szakrális közös (a „közösülés”) helyének (haza/test) állandó kereséséről, az ez utáni vágy elementáris erejéről, és a nem találás kétségbeeséséről. Az általa ábrázolt, vágyott, és éppen e vágy által állandóan jelenlévő „szimbolikus” világban test és lélek dualitása nem létezik, a teljesség közvetlenül az érzékiben, a külsőben, pontosabban a szépségben lakozik, s ezért e szépség nála nem erotikus hanem transzcendens jellegű. E szépséget azonban mindig csak metonimikusan, stilizált torzókkal jelzi, ezzel is megerősítve a közvetettség, az áttételesség, tehát a megvalósulhatatlanság érzetét, illetve a megváltás ismételt elmaradásának tényét. Ez az örökös elmaradás azonban nemcsak a vágy beteljesülésének elodázását jelenti, tehát nem csupán egy bizonyos értelemben negatív előjelű folyamatot jelöl, hanem egyúttal a lét, a létezés folyamatosságát, illetve a nemlét - ha mégoly átmeneti - elodázását biztosítja. Az állandó küzdelem energiát szabadít fel, mely alkalmas az űr, a nihil, ha nem is kitöltésére, de legalább elfedésére, kitakarására. A „por és sár” tudatának elviselhetetlensége Kazovszkijnál már teljes fegyverzetben, mint vállaltan mindenek fölött való érzület jelentkezik, mely már nincs meghasonlásban a „fölfelé” küldetésével (mint Vörösmartynál a haza ügyének költői tematizálása), mert nála e „fölfelé” egybeesik a Másik, a vágy tárgyának keresésével s e keresés festészetbeli tematizálásával, hiszen ez az isteni természetű, elérhetetlen Másik jelenti számára a hazát, mely az egyedüli megváltás ígéretével kecsegtet. E haza birtokbavétele, a letelepedés és felvirágoztatás aktusa azonban örökké meghiúsul, s ez Kazovszkijnál már nem „az emberek”, hanem „csak” az egyedi ember szenvedése. Ám e szenvedés nélkül nem maradna számára más csak a csikorgó kerekekkel előreforgó idő. „Ezűr mindet látni”, in: Koldustorta, (Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1998), 16.0. Az esszében kifejtett Vörösmartyértelmezés, mely a modernitás alapélményének, az otthontalanság, a talaj- és mértékvesztés motívumainak megjelenését, azaz a premodern és modern találkozásának pillanatát vizsgálja, inspiráló szubtextusa jelen Kazovszkij-olvasatomnak. 2 i.m. 17.0. 3 Ha nem szenvednénk hiányt, nem vágyódnánk, mondja Lacan. Ám valaminek a hiányát csak akkor érezhetjük, ha legalább az ideáját már megtapasztaltuk. Amiről nem tudunk, az nem hiányzik. * „A haza ugyanis Vörösmarty lírájában mindvégig test is, méghozzá női test, melyet a ‘hamis leányka’ hordoz, s amelyhez a színlelés, a hidegség, a csalfaság, a csalárdság képezetei társulnak,” írja Balassa, i.m., 13.0. 5 Vö. Balassa szövegének egy másik locusával: „Vörösmarty felvilágosult romantikája és modern-magányos közösség és szabadság ideája [...] persze nem politikai, abban az értelemben, hogy nem pragmatikus (tehát politikailag nem elemezhető, nem bírálandó". Az emberi nem lelki modernizációjának költői víziója ez, „látomásos politika” (Hayden White), amely azonban műveiben soha, egyetlen helyen sem válik egyértelművé és problémamentessé. Mert a hazát illető komor, baljós képzelődések egyben a lélek, vagyis az ember belső természetének megválthatatlanságáról, a külső természet idegenségéről (a fenséges határán), modern és archaikus állandó hasadásáról, harcáról adnak hírt. Ez a szakadék vagy hasadék, mint felismerés, mint reveláció, éppenséggel maga a modernitás antinomikus (belső) valósága." i.m., 16.0. 6 „Vörösmarty egészen a máig, napjainkig olvasható módon és mellbevágó erővel eljut eddig, vagyis az oly ismerős nihilumtapasztalásig, mert a puszta létet érinti meg legjobb műveiben, szavaiban. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzeti szellemi tapasztalásba engedte betörni a szabad autonómia és individualitás esetlegességélményét („por és sár”), mely állandó meghasonlásban és szükségszerűséggel jár együtt a „fölfelé” küldetésével." Balassa, i.m., 180. El Kazovszkij Föl is út, le is út, olaj, vászon, m x 86 cm 19