Balkon, 2009 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám
a □ □ D a □ Papír orgonák, 2000 A művész tulajdona. © Fotó: Zalka Imre vonulásaként. Ezután az írás megfelelőnek, de legalábbis elégségesnek mutatkozott arra, hogy rendszerezze a mindenkori jelen múltként értelmezhető történéseit, hasonlóan ahhoz, ahogy a kép és a mozgókép is a jövőnek rögzíti a jelen pillanatait. Az archívum és az emlékezet fogalma azonban a 20. század második felében a technikai médiumok ugrásszerű fejlődésével, a történelmi, történeti traumák és a tudomány változásai miatt az érdeklődés centrumába kerültek, és a digitális technológia mindennapossá válásával a jelen fogalma mintegy meg is szűnt, átadva a helyet egy folytonos, lebegő jövőfogalomnak. Hogy mi az archiválásban rejlő paradoxon, mi teszi szükségessé és félelmetessé, és milyen módon változtatta meg a kép státuszának átalakulása az archívumok valódi és metaforikus működését, arra a Magyar Képzőművészeti Egyetemen megrendezett kétnapos, a Műcsarnok Pillanatgépek című kiállításához kapcsolódó nemzetközi szimpózium előadói keresték a választ. Az archívum mai fogalmát szöveg és kép megváltozott viszonya, a múlt század második felétől jelentkező művészeti törekvések, valamint a számítógép elterjedésével járó változások összetett kölcsönhatásai alakítják. Ma már biztonsággal állítható, hogy a helyhez kötött, pusztán történetiségében létező műalkotás státusza megkérdőjeleződött, hiszen az Internetnek nem pusztán gyakorlatias haszna van, hanem művészeti felületként, virtuális kiállítótérként is működik. A digitális technikák elterjedésével az archiválás esetében már korántsem a „hogyan?", sokkal inkább a „mit?" az autentikus kérdés, hiszen ha minden tárolható, redundancia keletkezik. Jóllehet az összes előadásról nehéz hűen beszámolni, összességében mégis egy viszonylag egységes kép rajzolódott ki a két nap tematikájában. A szimpózium első megszólalói a probléma gyakorlatiasabb vagy intézményesebb részére koncentráltak. A Pillanatgépeken is kiállító Mischa Kubait a 2007-ben általa alapított Minus 1 experimentális labor szerkezetéről és működéséről tartott előadást, hangsúlyozva, hogy ez a műhely szándékosan és némileg formabontó módon egy oktatási intézmény és egy művészeti csoportosulás keveréke, vagyis úgy dolgozik az akadémikus diskurzus ellenében, hogy közben föl is használja azt. Regina Wyrwell a 2002-ben létrehozott Nam June Park Award kiosztásának procedurális és eszmei hátteréről beszélt. A díj odaítélését összetett funkciójú, komoly válogatás előzi meg, a továbbjutókról, majd a nyertesről pedig változatos összetételű szakmai zsűri dönt. Az előadásban Wyrwell a díj kialakulásának történetét, illetve kiosztásának menetét ismertette videó-illusztrációkkal, melyekből az is kiderült, a Nam June Park Award elsősorban a fiatal művészek számára hatalmas lehetőség, hiszen nemcsak kanonikus kiállítóteret, de nemzetközi ismertséget is biztosít. Franziska Lattel, a berlini Universität der Künste hallgatója Metropolis - The Process of Restauration and Reconstruction of Motion Picture Film címmel tartott előadásában Fritz Lang 1927-es klasszikusának felújítási munkálatairól beszélt. A rekonstrukció ténye önmagában is elméleti kérdéseket vetett fel. A dvd ez esetben mintegy szinoptikus kritikai kiadásként működik, hiszen ez a kiadvány egyszerre hozza játékba a műalkotás kikerülhetetlen történeti hozadékait (például a filmből a korabeli hatalom által kicenzúrázott részek kontextusba helyezésével), a textológiát, a hipertextualitást és az intermedialitást is. Ahogyan egy szövegszerű kritikai kiadás egyik fő kérdése is az, hogy kihez szóljon a kiadvány, úgy a Metropolis Study Edition esetében is az merül föl: ki lesz a film nézője? Csak a szakmai közönség, vagy laikusok is, egyáltalán nézhető-e így még filmként, Metropolisként, vagyis mire gondolunk, amikor •«* azt mondjuk: láttam a Metropolist? ~ A rekonstruáláshoz kapcsolódott David Link előadása is, aki különféle robotok és kódfejtő berendezések archiválási kísérleteinek és technikai felújításainak bemutatásával a történelem megőrizhetőségének problematikáját járta körül. Az oly nagy reményekkel várt és végül oly súlyos traumákat hozó 20. századot alapjaiban határozta meg a robotika és a számítástechnika fejlődése. Mivel ezek a gépek pusztán képletek és rajzok alapján újjáépíthetők, olyan nagy hatású szerkezeteket is rekonstruálni lehet, mint Frederic William Manchester Baby-je, vagy Joseph Weizbaum beszélgetőrobotja, Eliza. Az így rekonstruált berendezések alapján a múlt század egyfajta gépiesített narratívája is felrajzolható. Oliver Grau Media Art Histories and Image Sciences című előadásában a vizualitás új formáiról beszélt; a kép forradalmi átalakulásáról, amelynek például bizonyítékai a különböző médiaművészeti termékek is. Platón sokat idézett Phaidrosz című dialógusában az írás kapcsán jelenik meg rögzítés és felejtés kapcsolata: az írás - melyben nyilvánvalóan van egy archiváló gesztus - egyszerre rögzít, ugyanakkor felejtésre csábít: „a bölcsesség és az emlékezet varázseszköze"’. Kérdés, hogy a féktelen archiválási láz, a kulturális emlékezet és emlékezetpolitika felértékelődött szerepe nem vezet-e ugyanígy a teljes felejtéshez. Az archívum létrehozása, a múlhatatlanság ígérete automatikusan az archivált tartalom elfelejtésének gesztusát is jelenti. Mottóként már idéztünk Jacques Derrida Az archívum kínzó vágya című szövegéből, amely többek között az e-mailezés jelenségével is foglalkozik: „Az foglalkoztatott, hogy melyik is volna az archívum sajátságos pillanata, ha egyáltalán létezik ilyen, az archiváció pillanata stricto sensu. (...) Vajon nem arról a pillanatról van-e szó, midőn azt követően, hogy a képernyőn megjelent szavak betűi úgy lebegtek, mintha valamilyen folyadék felszínén lebegtek volna - megnyomtam egy bizonyos billentyűt, hogy könyörtelenül és tartósan rögzítsek, elmentsek (save) egy érintetlen szöveget, éspedig azért, hogy biztonságba helyezzem a jeleket a törlés elől, menedéket és kárpótlást nyújtsak számukra, elraktározzam és összegyűjtsem őket (..)". Azért fontos ilyen hosszan idézni ebből a szövegből, mert egy olyan kérdést vet föl és jár körül, amely ennek a szimpóziumnak is a tétje volt, vagyis azt, hogy miként változik a művészetnek és intézményeinek státusza a technika fejlődésével? Hogyan lehet rendszert (narratívát?) alkotni egy digitális káoszban, illetve hogyan reagálnak egymásra a művészeti és társadalmi változások? Ahogy Grau is kifejtette előadásában, a fejlődő technológia az interakció új lehetőségeit nyitja meg, ami azonban bizonyos veszélyekkel is együtt jár. Az írásban - ugyanúgy mint a mítoszokban, az évkönyvekben, vagy a blogokban - a megőrzésnek és a múlt feldolgozhatóságának az igénye rejlik, az emlékezetnek azonban mindig része a fikció is, a szubjektivitás, amely (ezt pedig legalábbis Hayden White óta tudjuk) még a legtényszerűbb történelemkönyvet is az irodalmi szöveg sajátosságaival ruházhatja föl. Az emlékezet mindig rekonstruál, vagyis nem tud valamit teljes létében visszaadni, legföljebb támpontokat nyújt az értelmezésben. Az archívum pedig - jóllehet sok hasonló tulajdonsággal ruházható föl - nem emlékezés, hanem modell, az emlékezet előállítója, csontváz csupán, amelyre könnyen történetiség vagyis fikció építhető föl. A konferencia egyik legjobban várt előadója, a kommunikáció és médiatudomány professzora Siegfried Zielinski volt, akinek egyébként ugyanezen a hétvégén volt magyarul Audiovíziók címmel megjelenő könyvének új bemutatója. On Variation című záró előadásában az invenció és a fikció fogalmainak működési mechanizmusait járta körül a média-technika-társadalom hármas alkotta diszkurzív mezőben, az általa kitalált (lásd még invenció és fikció) „variantology" kifejezést használva, amely egyszerre jelöl stratégiát és világlátást is, és szigorú jellemzői, hogy - idézem - nem: emberközpontú, lineáris, determinisztikus és eurocentrikus, ellenben igen: kozmikus, multilineáris, nyitott és mondialisztikus. A széleskörű tudásanyagból, élvezetes részletekből fölépített előadás legfontosabb belátása az volt, hogy az archívumrendszer, az emlékezet, a művészettörténeti paradigmák és a történelemfogalom közös jellemzője az, hogy mindegyik egyfajta folyamatosan változásban lévő nézőpontrendszert feltételez, más szóval, a látás sem csupán biológiai, hanem kulturális konstrukció is. Emiatt lehet, hogy a legfontosabb csatorna a világra a szem, míg az egyik legfontosabb tudomány az optika, Zielinski pedig - tartva magát a nem-eurocentrikussághoz - Johannes Zahn 17. századi német szerzetes híres Oculus Artifcialis Teledioptricus című munkája mellett számos közép- Pierre Bastien Pillanatgépek. Hogyan keletkeznek a képek, vagy egy pillantás a Werner Nekes gyűjteményre a kortárs művészet szemszögéből. Műcsarnok, Budapest, 2009. június 20 - augusztus 23. 2 Derrida, Jacques: Az archívum kínzó vágya. In Kelemen Pál (szerk.) Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása, Kijárat, Budapest, 2008, 31. 3 Zielenski, Siegfried: Audióvíziók. A mozi és a televízió mint a történelem közjátékai. C5 - Gondolat Kiadó - Ráció Kiadó, Budapest, 2009