Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Györke Ildikó: Az új irodalom a századvégen
A kontemplativitás tehát nem elsősorban a közvetlenül látott, érzékelt valóságanyagot alakítja művé, nem pusztán külső szemlélődést implikál, hanem olyan mély, filozofikus transzformációt eredményez, amely a személyiség egészét érinti. 3. Perszonalitás Mivel a világ csupán az egyén számára adott, és az individuum maga jelöli ki paramétereit, ezért elsősorban nem a világról, hanem önmagáról szól, vagy a személyesen látottakat, észlelteket formálja műalkotássá. Az objektív auktoriális elbeszélő helyzet helyét az énformájú (die Ich-Erzählsituation)7 elbeszélő helyzet veszi át. Az egyik legfőbb jellegzetesség a narratív és tematikai első személyűség, a „csak arról beszélek, amit személyesen tudok, tapasztalok” szituációja. 4. Fragmentalitás, mozaikszerűség Mondottuk, az individuum saját nézőpontjából tekint a világra, minden ismeret csak az individuum szintjén érvényes, minden ismeret forrása az individuum, ezért az irodalmi művek szándékolt vázlatossága, szándékolt nyitottsága arról a széttört világélményről informál, amely a századvég valóságát jellemezte. Uralkodó alakzattá lép elő az ellipszis, a vázlatosság, a hézagosság, a töredezettség, a szándékolt nyitottság. Pontosan úgy, ahogyan Justh hőse, Szeghalmy Gábor mondja készülő beszélyéről: „Bevégezetlen, de hatni fog, illetőleg mondjuk bevégezetlen, tehát hatni fog ez a modern felfogás, — s frissen, életkedvvel ugrott fel íróasztalától.” (Kiemelés tőlem — Gy. I.) Az új műfajkonstituáló jegyek új lehetőségeket teremtenek az elbeszélő helyzet és a nézőpont viszonyában is. Ugyanis ha a kronotoposzok szintjén állítjuk szembe az új műszervező elveket a konvencionális epikai építkezéssel, akkor azt mondhatjuk, hogy a két póluson a hagyományos történetmondás és a perszonális megszólalási forma áll, mindegyik a maga jellegzetes nézőpontjával és elbeszélőhelyzetével. Az auditoton történetmondás, a fragmentális jelleg, valamint a visszatekintő szerkesztés elsősorban a belső nézőpontú történetmondás eszközével él, vagyis az elbeszélt és az elbeszélés időpontja, valamint a történet és az elbeszélés tere közötti távolságot közvetett belső magánbeszéd [Justh, Gozsdu), idézett belső magánbeszéd [Petelei, Mikszáth) oldja, míg a kontemplativitás, a perszonalitás inkább a közvetlen belső magánbeszéd jellemzője [Justh, Bródy, Gárdonyi és részben Petelei, Mikszáth). Stanzel, Franz K.: Theorie des Erzählens, UTB. Vandenhoech u. Ruprect in Göttingen, 1979. 255-259 8 Justh Zsigmond: Az utolsó hangulat. In: Káprázatok. Bp., 1887. 161.