Bárka, 2004 (12. évfolyam, 2-6. szám)
2004 / 5. szám - MŰHELY - Füzi László: A „kultúra jelzője” és a „fonnyadt értelmiségiek”: Jegyzetek - ugyanarról
86 Fűzi László * * * De ne felejtsük, ennek a jelenségnek is van másik oldala. „A történelem terméketlen föld, amelyen nem nő hangalű - mondta valamikor, nagyon távolinak tűnő időben Albert Camus. A mai ember mégis a történelmet választotta, és nem tudott, nem is kellett elfordulnia tőle. De ahelyett hogy igájába kényszerítené, mindennap egy kicsit jobban belenyugszik, hogy az tegye rabszolgájává őt.” Camus-nek ezt a tételét, mármint hogy a történelem nem az ember természetes teremtménye, az általam ismert egyik legjelentősebb posztmodern író, J. M. Coetzee elevenítette fel. Coetzee A barbárokra várva című regényének leírója mondja: „A Birodalom csinált történelmet az időből. A Birodalom nem az évszakok ismétlődő, természetes körforgásának idejébe helyezte létét, hanem a felemelkedés és a bukás, a kezdet és a vég, a katasztrófák széttördelt idejébe. A Birodalom arra ítéli önmagát, hogy a történelemben éljen és összeesküvéseket szőjön a történelem ellen. A Birodalom elvakult agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, hogyan lehet mind tovább fennmaradni.” Coetzee azzal, hogy „visszafordult” Camus-hoz, a posztmodern irodalmat a léthez kapcsolta, s ezzel erőt is adott ennek az irodalomnak. Nemcsak azt mondja el, mi történt az „utolsó világok”, a mindenkori utolsó világok (Bombitz Attila kifejezése) által megteremtett léthelyzetbe beszorult emberrel - nemcsak azt mondja el, mondom, de ezt is elmondja, az állati megalázottság az osztályrésze, mondja —, hanem arról is beszél, hogy azután, hogy a világ megbocsájthatatlanul megalázta, széttaposta, gyötrelmek sorának tette ki, mi maradt az emberből. Sok, még mindig sok, mondja Coetzee, és mondja Michael K is, Coetzee hőse, mert az ember önmagában hordozza a megújulás képességét. A Michael K élete és kora című regény főhőse, ez az állandóan a megsemmisítésnek kitett hős, akinek regénybeli története a folytonos félreszorítottságokból, szó szerinti verésekből és a vegetatív létért folyó küzdelemből tevődik össze — magában a történetben itt nem nehéz felismerni a történelemben élő ember és a történelmen kívül élő ember küzdelmét, az elbeszélt történet végén egy csatorna mélyéből húz fel magának vizet. Amikor a kanálban meglátja a csillogó vizet, csak ennyit mond: „az ember, mondja ő, így is meg tud élni.” Mondhatnánk, Camus hétköznapi, mégis lázadó embere ő. Camus Coetzee regénye által „aktualizált” gondolatmenete a történelemről mindenképpen fel kell, hogy hívja figyelmünket arra, hogy azzal, amit Camus mondott és mások is mondtak, csak kivételes pillanatokban tudunk bármit is kezdeni. A világról, az emberről, a lázadásról, az abszurd viszonyról mondottak kapcsán ugyan még hajlamosak lehetnénk a csöndes hallgatásra, a történelemről írtakat olvasva viszont meg kell szólalnunk, nem azért, mintha nem lennének igazak, vagy nem lehetnének igazak, vagy nem lennének szépek Camus mondatai, állításai, hanem azért, mert nagyon erősen érezzük, hogy állításai már nem a mi állításaink, kérdései pedig nem a mi kérdéseink. „Az ember csak a történelemben képes célokat követni”, mondta Vilám Flusser. „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető” — mondta Hayden White. A két gondolatot idéző Sándor Iván pedig csak ennyit tett hozzá az idézettekhez: „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok.” Vagyis: csak az instabilitás, a szétesés által megteremtett újabb szétesés a valódi bizonyosság, ez pedig nemcsak a világhoz, hanem a történelemhez való viszonyunkat is relativizálja, azaz nemcsak a világról, hanem a történelemről sem tudunk biztosat mondani. Megszűnt a hozzá való viszonyulásunk. Ha ezt a relativizálást kapcsolatba hozzuk mindazzal, ami ma az irodalom, szélesebb értelemben a kultúra körül történik, akkor értjük meg valójában.