Bécsi Napló, 1983 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1983-01-01 / 1. szám

BILL LOMAX Szovjet változások ANDROPOV ÉS A MAGYAR FORRADALOM Amióta Andropov lett a Szovjetunió vezető­­je, sokhelyütt írták le, milyen intelligens, milyen szerény, ső­t, milyen liberális politikus. Ha azonban Andropovot abban a szerepében figyeljük meg, amelyet 1953 és 1957 között mbit a Szovjetunió magyarországi nagykövete töltött be, nem nevezhetjük ugyan sztálinistá­nak, de liberálisnak semmi esetre sem. Andro­pov elsősorban és legfőképpen ravasz, gátlás­talan, tapasztalt politikus, technokrata, aki ha nincs is a változás ellen, mindenképpen az erő­s kéz politikája, a rend és a stabilitás fenn­tartása mellett van. Sztálin halála után, 1953-ban Andropov, aki ugyan a reformok híve volt, az első­ Nagy Im­­re-kormány intézkedéseit túl messzemenőek­­nek ítélte, így odaállíthatjuk a Szuszlov-Molo­­tov féle merev politikát folytatók mellé. A huszadik kongresszus után azonban Kádár János vezetővé válásának pártfogói közé tar­tozott. Amikor 1956 októberében kitört a forrada­lom, a szovjet vezetők döntötték el, mi történ­jék, de Budapesten Andropovnak kellett a frontot tartania. Amikor az előbbiek elhatá­rozták, hogy katonai beavatkozással döntik meg a forradalmat, Andropovnak kellett időt nyernie a terv végrehajtásához. A forradalom kitörése után Mikoján és Szuszlov Budapestre utaztak, hogy megbeszél­jék a helyzetet Andropoval. Október 28-án biztosították Nagy Imrét arról, hogy kormá­nya a szovjet vezetőség teljes támogatását él­vezi. Később még a többpárt-rendszer újjá­élesztésébe és Magyarország semlegességébe is beleegyeztek. Noha a szovjet Politikai Bizottság csak no­vember elsején döntött véglegesen az interven­cióról, a szovjet csapatok Magyarország terü­letén már az október végi napokban újból fel­sorakoztak, sőt erősítések is érkeztek. No­vember elsejének reggelén Nagy Imre magához rendelte Andropovot, aki előbb tagadta az új erők érkezését, később azt állította, hogy azok csak a visszavonuló csapatok segítségét szolgálják. Anélkül, hogy az új szovjet csapatok be­áramlása Magyarországra megszűnt volna, a magyar kormány kimondta az ország semle­gességét, valamint kilépését a Varsói Pak­tumból. Andropovot a parlamentben tájé­koztatták ezekről a döntésekről. Ekkor mondta állítólag Kádár Andropovnak, hogy ha a szovjet tankok visszatérnek is Budapest utcába, ő a magyar munkásokkal együtt fog ellenük harcolni. Néhány órára rá Kádár ismét találkozott Andropoval; ez a szovjet követségen tör­tént, ahová Münnich Ferenccel együtt ment. Közölték velük, hogy a szovjet kormány valóban elküldi tankjait Budapestre, s Kádár kötelessége, hogy az ügyet támogassa. Andropov kulcsszerepet játszott az elkö­vetkező eseményekben, amikor november 4-én a szovjetek másodízben szállták meg Magyarországot, és az lett az új kormány feje, aki behívta őket: Kádár János. De egészen addig Andropov mindent meg­tett annak érdekében, hogy a magyar vezető­ket félrevezesse a szovjet terveket illetően. November 2-án kezdeményezte a tárgyalá­sokat a magyar kormánnyal a szovjet csapa­tok visszavonulásának ügyéről. A tárgyalá­sok november 3-ának reggelén kezdődtek a parlamentben, és aznap este folytatódtak a szovjetek főhadiszállásán, Budapesttől dél­re, Tökölön. Ekkor fogták le Maléter Pált, a magyar hadügyminisztert, a magyar dele­gáció vezetőjét, a szovjet megszállás előes­téjén. Azután, hogy a szovjet csapatok már meg­közelítették Budapest külső övezetét, Andro­pov felkereste Nagy Imrét a parlamentben, s biztosította, hogy csupán valami tragikus félreértésről, de semmiképpen sem szovjet támadásról van szó. Ezzel kísérelte meg le­beszélni a magyar kormányt arról, hogy vé­dekező lépéseket tegyen. November negyedikének hajnalán aztán tel­jes támadást indítottak a szovjet erők Buda­pest ellen, és Nagy Imre kormányát erőszak­kal döntötték meg. S bár Kádár a párt veze­tője és miniszterelnök lett, az eseményeket mégsem ő irányította. A hatalom a szovjet hadseregé volt, s a magyar kormányt Moszk­vából irányították. A szovjet megszállás során Andropov együttműködött a szovjet hadsereggel, a ma­gyarországi biztonsági emberekkel, s az új rezsim erejének valódi képviselőjével, Moszk­va bizalmasával, Münnich Ferenccel, aki mind a katonai erőt, mind a titkosszolgálatot képviselte. A konszolidáció kritikus pontját érte el november 22-én: Kádár ígérete Nagy Imré­nek, amely szerint szabad elvonulást biztosít neki. Nagy Imre a jugoszláv követségen ke­resett menedéket, ahonnan a szovjetek de­portálták Romániába. Nem ok nélkül gyanít­juk, hogy Kádárt a Nagy Imre ügyben becsap­ták, s az emberrablás Münnich és Andropov agyszüleménye volt. Az elkövetkező hetekben Andropov a szov­jet elnyomás intenzivitásán fáradozott, vala­mint azon, hogy a fegyveres ellenállás utolsó nyomai is eltűnjenek, akárcsak a munkások és az értelmiségiek szervezetei, s gondosko­dott róla, hogy minél több magyart tartóztas­sanak le és internáljanak. 1957 elején szívrohamot kapott, vissztért Moszkvába, s helyét a szovjet követségen, már­ciustól, más foglalta el. Utána következő kar­rierje, már­mint hogy hamarosan a szovjet párt központi bizottságának tagja lett, össze­köttetései a keleti tömb pártjaival, mind arra enged következtetni, hogy a feladatot, amel­­­­lyel Magyarországon megbízták, kielégítően teljesítette. Kevés kétség merülhet fel azzal kapcsolat­ban, hogy őt is megkérdezték másfél évre rá, amikor is perbe fogták és kivégezték Nagy Imrét. Visszatekintve Andropov 1956-os szereplé­sére, világos, hogy könyörtelen és nagyon járatos politikus. Becsapta és manipulálta a magyar vezetőket, előbb Nagyot, majd Ká­dárt, számítóan és gátlástalanul, védve a szov­jet érdekeket, hogy Magyarország minden áron a szovjet befolyás szférájában maradjon. ★ BILL LOMAX, a nottinghami egyetem szocioló­giai tanszékének docense december végén érvényes magyar vízummal Budapestre akart utazni, ahol már sokszor járt, megtanult magyarul. A vonaton érvénytelennek nyilvánították vízumát, a Keleti pályaudvart nem hagyhatta el és nem engedték meg neki, hogy az angol követséggel felvegye a kapcso­latot. A következő vonattal vissza kellett jönnie Bécsbe. Az eljárás mögött valószínűleg a magyar disszidensek ellen tett lépésekkel való összefüggést kell feltételezni. Bill Lomax ifj. Rajk Lászlót akarta meglátogatni. A SZFINX Ajánlatos annak a kijelentésnek mélyére nézni, hogy Andropov semmiképp nem sztálinista! (Bécsi Napló 1982/6.) Ha abból a tételből indulunk­ ki, hogy egyfajta kijelentést többféleképpen is lehet értelmezni, akkor elsősorban azt kell keres­nünk, hogy a fentebbi kijelentés és ennek valószínűsíthető magyarázata mennyire fedik egymást. Sztálin nevéhez fűződnek a kirakat­perek, a vélt és valóságos ellenfelek könyörte­len likvidálása, a nyílt tömegterror. Sztálin az évszázados orosz erőszakpolitikát folytatta szovjet mezben belpolitikájában, míg a kül­politikában az alkudozástól, sőt szövetkezés­től (pl. Hitler-Sztálin paktum) a teljes letip­­rásig a mindenkori helyzettől függően az eredményes kísérletezések egész sora figyel­hető meg. Andropovnak eddig még nem volt lehető­sége pártfőtitkári minőségében érzékeltetni külpolitikai elképzeléseinek alapelveit, a kelet­nyugati kapcsolatok továbbvitelének miként­jét. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azokat a jelenségeket, amik a szovjet és vele koordinált titkosrendőrségek műkö­dését az ún. szocialista táboron kívül éppen az ő vezetése alatt jellemezték (1967 máj.- 1982 máj.). Belügyi vonatkozásban a poli­tikailag másként gondolkozók elszigetelésén, majd a Szovjetunióból való kiutasításán kí­vül nem hallgatható el a pszichiátriai keze­lés alkalmazása a kimondottan politikainak tekinthető esetekben. Nem árt emlékeztetni a moszkvai olimpiára 1980-ban, amikor a politikailag megbízhatatlan elemeket eltávo­lították a birodalom fővárosából. Ha csak ezeket a mozzanatokat vesszük is, megmu­tatkozik az eltérés a sztálinista módszerek és az ún. andropovi gyakorlat között. A háttérben persze külpolitikailag is kiraj­zolódnak a Sztálinétól eltérő módszerek. Afganisztán lerohanásától eltekintve, ami kü­­­lönben sem írható közvetlen az ő számlájára, kelet-nyugati kapcsolatokat az utóbbi években a hidegháborús feszültség helyett a szubverzív tevékenység kiterjesztése jelle­mezte. Ebben a hadviselésben különös hang­súlyt kapott az ötödik hadoszlopként emle­getett kémszervezet. Mint ismeretes, ezen a téren egybehangolt együttműködés létezik a KGB és a csatlósállamok titkosrendőrsége közt, ennek megfelelően egymást állandóan értesítik a körükbe eső dolgokról, míg egész tevékenységük a KGB közvetlen irányítása alatt folyik, vagyis Moszkvából kapják az utasításokat. Ezen a felépítésen belül fenn­áll a területi szereposztás, így a cseh titkos­­rendőrség működési területe külföldön első­sorban Ausztria, a keletnémeté Nyugat-Né­­metország, a románé Franciaország, a bol­gáré Olaszország, a KGB-é kiváltképpen az Egyesült Államok. Az eddigi tapasztalatok szerint a magyar titkosszolgálatnak a nyugati magyar szórványok jutottak, neki kell gon­doskodnia a különböző egyesületeken és szervezeteken felszámolásáról.belül az emigráns politika , így tekintve amíg az egyik oldalon az atomháborúval fenyegetve a békemozgalmak támogatásával Nyugat lefegyverzését szorgal­mazzák, a másik oldalon különös hangsúlyt fektetnek olyan személyek kikapcsolására, akiknek tekintélye és befolyása a szovjet nagyhatalmi politika szempontjából kellemet­len vagy kimondottan hátrányos lehet. A té­nyek ismeretében nem kell különösebben hangsúlyozni, milyen remények fűződtek a lengyel szakszervezeti mozgalom kibontakoz­tatásában II. János Pál pápa személyéhez. Ebből a szemszögből alig meglepő, hogy az eddigi kivizsgálások meggyőzően igazolták, hogy az évszázad legszégyenteljesebb merény­lete, a pápa meggyilkolására tett kísérlet a felvázolt értelemben a bolgár titkosszolgálatot terheli. A KGB vezetője a merénylet időpont­jában Andropov volt. A merénylet ténye egyrészt, a török jobboldali körökből szár­mazó merénylő személye másrészt, meghök­kentő összefüggésekre enged következtetni. A nyűt erőszak helyébe a titkos és elterelő hadmozdulatok léptek; a cilinder-kalapos „diplomaták” esernyővel gyilkolnak (1. a lon­doni merényletet a BBC egyik munkatársa ellen), vagy olyan egyénekkel gyilkoltatnak, akik távolról sem hozhatják gyanúba meg­bízóikat. A pápa ellen elkövetett merénylet sikertelensége szerencsére olyan irracionális tényezőkre (véletlen?) irányítja a figyelmet, melyekkel a matematikai beméréssel dolgozó KGB nem számolt. Vajon ki gondolhatta vol­na, hogy éppen a kis növése miatt a pápát ok­vetlen látni akaró ferences nővér ágaskodása zavarja majd meg a merénylő kezét, s a lövés nem lesz halálos? Az eset nemzetközileg sú­lyos mivoltaként fogható fel továbbá az olasz rendőrségnek szokatlanul pontos és lelkiisme­retes munkája, amivel sikerült felgöngyölíteni az ügyet. December 20-án Rómában külön parlamenti ülés foglalkozott a kérdéssel. Ebben a koordinátarendszerben villannak fel Andropov arcvonásai, aki Sztálintól és a ha­gyományos orosz erőszakalkalmazástól elté­rően a szinte végsőkig kiagyalt módszerek alkalmazásával igyekszik érvényt szerezni el­képzeléseinek. Ebben a vonatkozásban min­den bizonnyal nagy lecke volt számára a ma­gyar forradalom vérbefojtása, hiszen semmi sem ártott többet a szovjet nagyhatalmi poli­tikának, mint a nyers erőszak bevetése. Az eszközök és módszerek lényegesen megváltoz­tak tehát: Lengyelországban a lengyel és nem a Vörös Hadsereg tart rendet, a Szovjetunió szempontjából veszélyeztetett országokban a lakosság lelki és erkölcsi lezüllesztése elimi­­nálja a forradalmi kibontakozást vagy a re­formtörekvéseket. Az emigránsok nagyrészt egymás között végzik el a piszkos munkát, vállalva a megfigyelő és kollaboráns szerepet. Mindez óriási összegeket takarít meg , ugyan­akkor a kispolgári szemléletben majdnem hihetően lehet tetszelegni a Szovjetunió emberségesebb bánásmódjával és a lejáratott Nyugattól eltérő békepolitikájával. Andropov valóban nem sztálinista: az emo­cionális fegyvercsörtetés helyett az önmagát leplező hűvös számítás embere. —kő— J NAGY IMRE-ÉV A Szabad Magyarok Harmadik Világkong­resszusa Nagy Imre és társai kivégzésének 25. évfordulója alkalmából 1983-at Nagy Imre emlékévnek nyilvánította. Felszólította a kül­földi magyarság egyesületeit és orgánumait, hogy méltó módon emlékezzenek meg a ma­gyar forradalom mártírjairól, vezetői 1958.jú­nius 17-én történt kivégzéséről. Az ünnepsé­gek összehangolására szervezőbizottságot állí­tottak fel, melynek tagjai Gereben István (USA), Nagy Ernő (Európa) és Walter István (Kanada): IGAZI KÉRDÉSEK? Köpeczi Béla, az új kulturális miniszter, egy olyan nyilatkozattal kezdte miniszteri műkö­dését, amely nem igen járul hozzá tekintélyé­nek növeléséhez, inkább nevetségessé és szá­nalmassá teszi. A párt központi lapjában a többi között ezt írta: :Attól ma Magyarorszá­gon senkinek sem kell félnie, hogy véleményét nem mondhatja el, és nézeteit nem teheti köz­zé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akar szólni.” Vagyis, ma máskép­pen van, mint volt, mondjuk az átkos Rákosi korszakban, az úgynevezett személyi kultusz éveiben. De hogyan is volt akkor? És az mi­ben különbözött a maitól? Tény, hogy Rákosi idejében sem kellett senkinek sem félnie, hogy véleményét nem mondhatja el és nézeteit nem teheti közzé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akart szólni. A különbség csak az, hogy akkor Rákosi, Révai és az ÁVH döntötte el, ma pedig Kádár, Aczél és a Belügy mondja meg, hogy melyek az „igazi” kérdések és ki az, aki „a megoldást kereső szándékkal” szólal meg. Köpeczi Béla tehát a lehető legrosszabb szolgálatot tette pártjának és kormányának, amikor eredetinek és találónak vélt mondásával érvelt a mai álla­potok mellett, tág támadási felületet hagyva mindenkinek, aki ötletének hamisságát és árul­kodó voltát felfedezi. Némi cinizmussal talán azt is mondhatnánk, hátha Köpeczi oly ravasz, hogy így akarja mindenki tudtára adni, ho­gyan is állunk a szabad véleménynyilvánítással a mai Magyarországon. Ha meg ez a helyzet, akkor a kulturális miniszter a valóságosnál sö­­tétebben látja a tényleges lehetőségeket, ame­lyek azért tágabbak, mint amire logikus gon­dolkodással nyilatkozatából következtetni le­het. Hála Istennek, elhangzanak Magyarorszá­gon olyan vélemények is, amelyek mondani­valóját a főhatóságok nem tartják „igazi” kérdéseknek és olyanok részéről is, akikről ezek aligha hiszik, hogy megoldást kereső szándékból mondják ki. A miniszter még túlságosan kevés ideje van hivatalban ahhoz, hogy tudja, vannak kérdé­sek, amelyekben semmilyen véleményszabad­ság nincs, nem azért, mert nem igazi kérdések és függetlenül attól, hogy kinek mi a szándé­ka, hanem azért, mert az egész diktatúra arra épül, hogy bizonyos kérdésekről ne lehessen kockázatok és veszedelmek felidézése nélkül megszólalni. Egy nagyhírű nyugat-német napi­lap munkatársa nemrég budapesti keltezéssel arról tudósított, hogy a magyar fővárosban nem talált senkit, aki hajlandó lett volna vele bizonyos politikai ügyekről eszmét cserélni. Olyan vitatéma, mint pl. a Szovjetunió tevé­kenysége Magyarországon, abszolút tabu. Visszatérve Köpeczire: erről aligha lehet mon­dani, hogy nem igazi kérdés, mert milliókat foglalkoztat és beszélni róla mégsem lehet, még ha valakinek lenne is megoldást kereső szándéka. A nyugat-német újságíró ugyancsak ilyen kényes kérdésnek nevezte a moszkvai politikát, amelynek még csak enyhe bírálata is elképzelhetetlen Magyarországon. Az au­gusztus 4-i békegyűlésen osztogatott röpcé­dula két ismert írója szerint nyilvánosan nem vitatható meg semmilyen kérdés, amely a katonai költségvetéssel, a fegyveres szolgá­lattal, az országban állomásozó idegen alaku­latokkal, a határok mentén telepített rakéták­kal, egy esetleges atomcsapással függnek össze. Vannak tehát bőven témák és sorolhatnánk őket tovább, amelyekről semmilyen feltétel­lel nyilvánosan megszólalni nem lehet, átutal­va ezeket egyúttal a megbízhatatlan értesülé­sek, meg nem erősített információk, álhírek és rémhírek szürke övezetébe, izgalmakat és megrendüléseket keltve a lakosságban, vala­hányszor nemzetközi válságok és konfliktu­sok ütik fel fejüket. Ha Magyarországon va­lóban volna tájékoztatási és véleménynyilvá­nítási szabadság, akkor nyilvános eszmecse­rékben a feszültségek levezetődhetnének és csökkennének a riadalmak is, amelyeket a világpolitika fordulatai Magyarországon mind­annyiszor előidéznek. E. Gy.

Next