Bécsi Napló, 1983 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1983-01-01 / 1. szám
BILL LOMAX Szovjet változások ANDROPOV ÉS A MAGYAR FORRADALOM Amióta Andropov lett a Szovjetunió vezetője, sokhelyütt írták le, milyen intelligens, milyen szerény, sőt, milyen liberális politikus. Ha azonban Andropovot abban a szerepében figyeljük meg, amelyet 1953 és 1957 között mbit a Szovjetunió magyarországi nagykövete töltött be, nem nevezhetjük ugyan sztálinistának, de liberálisnak semmi esetre sem. Andropov elsősorban és legfőképpen ravasz, gátlástalan, tapasztalt politikus, technokrata, aki ha nincs is a változás ellen, mindenképpen az erős kéz politikája, a rend és a stabilitás fenntartása mellett van. Sztálin halála után, 1953-ban Andropov, aki ugyan a reformok híve volt, az első Nagy Imre-kormány intézkedéseit túl messzemenőeknek ítélte, így odaállíthatjuk a Szuszlov-Molotov féle merev politikát folytatók mellé. A huszadik kongresszus után azonban Kádár János vezetővé válásának pártfogói közé tartozott. Amikor 1956 októberében kitört a forradalom, a szovjet vezetők döntötték el, mi történjék, de Budapesten Andropovnak kellett a frontot tartania. Amikor az előbbiek elhatározták, hogy katonai beavatkozással döntik meg a forradalmat, Andropovnak kellett időt nyernie a terv végrehajtásához. A forradalom kitörése után Mikoján és Szuszlov Budapestre utaztak, hogy megbeszéljék a helyzetet Andropoval. Október 28-án biztosították Nagy Imrét arról, hogy kormánya a szovjet vezetőség teljes támogatását élvezi. Később még a többpárt-rendszer újjáélesztésébe és Magyarország semlegességébe is beleegyeztek. Noha a szovjet Politikai Bizottság csak november elsején döntött véglegesen az intervencióról, a szovjet csapatok Magyarország területén már az október végi napokban újból felsorakoztak, sőt erősítések is érkeztek. November elsejének reggelén Nagy Imre magához rendelte Andropovot, aki előbb tagadta az új erők érkezését, később azt állította, hogy azok csak a visszavonuló csapatok segítségét szolgálják. Anélkül, hogy az új szovjet csapatok beáramlása Magyarországra megszűnt volna, a magyar kormány kimondta az ország semlegességét, valamint kilépését a Varsói Paktumból. Andropovot a parlamentben tájékoztatták ezekről a döntésekről. Ekkor mondta állítólag Kádár Andropovnak, hogy ha a szovjet tankok visszatérnek is Budapest utcába, ő a magyar munkásokkal együtt fog ellenük harcolni. Néhány órára rá Kádár ismét találkozott Andropoval; ez a szovjet követségen történt, ahová Münnich Ferenccel együtt ment. Közölték velük, hogy a szovjet kormány valóban elküldi tankjait Budapestre, s Kádár kötelessége, hogy az ügyet támogassa. Andropov kulcsszerepet játszott az elkövetkező eseményekben, amikor november 4-én a szovjetek másodízben szállták meg Magyarországot, és az lett az új kormány feje, aki behívta őket: Kádár János. De egészen addig Andropov mindent megtett annak érdekében, hogy a magyar vezetőket félrevezesse a szovjet terveket illetően. November 2-án kezdeményezte a tárgyalásokat a magyar kormánnyal a szovjet csapatok visszavonulásának ügyéről. A tárgyalások november 3-ának reggelén kezdődtek a parlamentben, és aznap este folytatódtak a szovjetek főhadiszállásán, Budapesttől délre, Tökölön. Ekkor fogták le Maléter Pált, a magyar hadügyminisztert, a magyar delegáció vezetőjét, a szovjet megszállás előestéjén. Azután, hogy a szovjet csapatok már megközelítették Budapest külső övezetét, Andropov felkereste Nagy Imrét a parlamentben, s biztosította, hogy csupán valami tragikus félreértésről, de semmiképpen sem szovjet támadásról van szó. Ezzel kísérelte meg lebeszélni a magyar kormányt arról, hogy védekező lépéseket tegyen. November negyedikének hajnalán aztán teljes támadást indítottak a szovjet erők Budapest ellen, és Nagy Imre kormányát erőszakkal döntötték meg. S bár Kádár a párt vezetője és miniszterelnök lett, az eseményeket mégsem ő irányította. A hatalom a szovjet hadseregé volt, s a magyar kormányt Moszkvából irányították. A szovjet megszállás során Andropov együttműködött a szovjet hadsereggel, a magyarországi biztonsági emberekkel, s az új rezsim erejének valódi képviselőjével, Moszkva bizalmasával, Münnich Ferenccel, aki mind a katonai erőt, mind a titkosszolgálatot képviselte. A konszolidáció kritikus pontját érte el november 22-én: Kádár ígérete Nagy Imrének, amely szerint szabad elvonulást biztosít neki. Nagy Imre a jugoszláv követségen keresett menedéket, ahonnan a szovjetek deportálták Romániába. Nem ok nélkül gyanítjuk, hogy Kádárt a Nagy Imre ügyben becsapták, s az emberrablás Münnich és Andropov agyszüleménye volt. Az elkövetkező hetekben Andropov a szovjet elnyomás intenzivitásán fáradozott, valamint azon, hogy a fegyveres ellenállás utolsó nyomai is eltűnjenek, akárcsak a munkások és az értelmiségiek szervezetei, s gondoskodott róla, hogy minél több magyart tartóztassanak le és internáljanak. 1957 elején szívrohamot kapott, vissztért Moszkvába, s helyét a szovjet követségen, márciustól, más foglalta el. Utána következő karrierje, mármint hogy hamarosan a szovjet párt központi bizottságának tagja lett, összeköttetései a keleti tömb pártjaival, mind arra enged következtetni, hogy a feladatot, amellyel Magyarországon megbízták, kielégítően teljesítette. Kevés kétség merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy őt is megkérdezték másfél évre rá, amikor is perbe fogták és kivégezték Nagy Imrét. Visszatekintve Andropov 1956-os szereplésére, világos, hogy könyörtelen és nagyon járatos politikus. Becsapta és manipulálta a magyar vezetőket, előbb Nagyot, majd Kádárt, számítóan és gátlástalanul, védve a szovjet érdekeket, hogy Magyarország minden áron a szovjet befolyás szférájában maradjon. ★ BILL LOMAX, a nottinghami egyetem szociológiai tanszékének docense december végén érvényes magyar vízummal Budapestre akart utazni, ahol már sokszor járt, megtanult magyarul. A vonaton érvénytelennek nyilvánították vízumát, a Keleti pályaudvart nem hagyhatta el és nem engedték meg neki, hogy az angol követséggel felvegye a kapcsolatot. A következő vonattal vissza kellett jönnie Bécsbe. Az eljárás mögött valószínűleg a magyar disszidensek ellen tett lépésekkel való összefüggést kell feltételezni. Bill Lomax ifj. Rajk Lászlót akarta meglátogatni. A SZFINX Ajánlatos annak a kijelentésnek mélyére nézni, hogy Andropov semmiképp nem sztálinista! (Bécsi Napló 1982/6.) Ha abból a tételből indulunk ki, hogy egyfajta kijelentést többféleképpen is lehet értelmezni, akkor elsősorban azt kell keresnünk, hogy a fentebbi kijelentés és ennek valószínűsíthető magyarázata mennyire fedik egymást. Sztálin nevéhez fűződnek a kirakatperek, a vélt és valóságos ellenfelek könyörtelen likvidálása, a nyílt tömegterror. Sztálin az évszázados orosz erőszakpolitikát folytatta szovjet mezben belpolitikájában, míg a külpolitikában az alkudozástól, sőt szövetkezéstől (pl. Hitler-Sztálin paktum) a teljes letiprásig a mindenkori helyzettől függően az eredményes kísérletezések egész sora figyelhető meg. Andropovnak eddig még nem volt lehetősége pártfőtitkári minőségében érzékeltetni külpolitikai elképzeléseinek alapelveit, a keletnyugati kapcsolatok továbbvitelének mikéntjét. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azokat a jelenségeket, amik a szovjet és vele koordinált titkosrendőrségek működését az ún. szocialista táboron kívül éppen az ő vezetése alatt jellemezték (1967 máj.- 1982 máj.). Belügyi vonatkozásban a politikailag másként gondolkozók elszigetelésén, majd a Szovjetunióból való kiutasításán kívül nem hallgatható el a pszichiátriai kezelés alkalmazása a kimondottan politikainak tekinthető esetekben. Nem árt emlékeztetni a moszkvai olimpiára 1980-ban, amikor a politikailag megbízhatatlan elemeket eltávolították a birodalom fővárosából. Ha csak ezeket a mozzanatokat vesszük is, megmutatkozik az eltérés a sztálinista módszerek és az ún. andropovi gyakorlat között. A háttérben persze külpolitikailag is kirajzolódnak a Sztálinétól eltérő módszerek. Afganisztán lerohanásától eltekintve, ami különben sem írható közvetlen az ő számlájára, kelet-nyugati kapcsolatokat az utóbbi években a hidegháborús feszültség helyett a szubverzív tevékenység kiterjesztése jellemezte. Ebben a hadviselésben különös hangsúlyt kapott az ötödik hadoszlopként emlegetett kémszervezet. Mint ismeretes, ezen a téren egybehangolt együttműködés létezik a KGB és a csatlósállamok titkosrendőrsége közt, ennek megfelelően egymást állandóan értesítik a körükbe eső dolgokról, míg egész tevékenységük a KGB közvetlen irányítása alatt folyik, vagyis Moszkvából kapják az utasításokat. Ezen a felépítésen belül fennáll a területi szereposztás, így a cseh titkosrendőrség működési területe külföldön elsősorban Ausztria, a keletnémeté Nyugat-Németország, a románé Franciaország, a bolgáré Olaszország, a KGB-é kiváltképpen az Egyesült Államok. Az eddigi tapasztalatok szerint a magyar titkosszolgálatnak a nyugati magyar szórványok jutottak, neki kell gondoskodnia a különböző egyesületeken és szervezeteken felszámolásáról.belül az emigráns politika , így tekintve amíg az egyik oldalon az atomháborúval fenyegetve a békemozgalmak támogatásával Nyugat lefegyverzését szorgalmazzák, a másik oldalon különös hangsúlyt fektetnek olyan személyek kikapcsolására, akiknek tekintélye és befolyása a szovjet nagyhatalmi politika szempontjából kellemetlen vagy kimondottan hátrányos lehet. A tények ismeretében nem kell különösebben hangsúlyozni, milyen remények fűződtek a lengyel szakszervezeti mozgalom kibontakoztatásában II. János Pál pápa személyéhez. Ebből a szemszögből alig meglepő, hogy az eddigi kivizsgálások meggyőzően igazolták, hogy az évszázad legszégyenteljesebb merénylete, a pápa meggyilkolására tett kísérlet a felvázolt értelemben a bolgár titkosszolgálatot terheli. A KGB vezetője a merénylet időpontjában Andropov volt. A merénylet ténye egyrészt, a török jobboldali körökből származó merénylő személye másrészt, meghökkentő összefüggésekre enged következtetni. A nyűt erőszak helyébe a titkos és elterelő hadmozdulatok léptek; a cilinder-kalapos „diplomaták” esernyővel gyilkolnak (1. a londoni merényletet a BBC egyik munkatársa ellen), vagy olyan egyénekkel gyilkoltatnak, akik távolról sem hozhatják gyanúba megbízóikat. A pápa ellen elkövetett merénylet sikertelensége szerencsére olyan irracionális tényezőkre (véletlen?) irányítja a figyelmet, melyekkel a matematikai beméréssel dolgozó KGB nem számolt. Vajon ki gondolhatta volna, hogy éppen a kis növése miatt a pápát okvetlen látni akaró ferences nővér ágaskodása zavarja majd meg a merénylő kezét, s a lövés nem lesz halálos? Az eset nemzetközileg súlyos mivoltaként fogható fel továbbá az olasz rendőrségnek szokatlanul pontos és lelkiismeretes munkája, amivel sikerült felgöngyölíteni az ügyet. December 20-án Rómában külön parlamenti ülés foglalkozott a kérdéssel. Ebben a koordinátarendszerben villannak fel Andropov arcvonásai, aki Sztálintól és a hagyományos orosz erőszakalkalmazástól eltérően a szinte végsőkig kiagyalt módszerek alkalmazásával igyekszik érvényt szerezni elképzeléseinek. Ebben a vonatkozásban minden bizonnyal nagy lecke volt számára a magyar forradalom vérbefojtása, hiszen semmi sem ártott többet a szovjet nagyhatalmi politikának, mint a nyers erőszak bevetése. Az eszközök és módszerek lényegesen megváltoztak tehát: Lengyelországban a lengyel és nem a Vörös Hadsereg tart rendet, a Szovjetunió szempontjából veszélyeztetett országokban a lakosság lelki és erkölcsi lezüllesztése eliminálja a forradalmi kibontakozást vagy a reformtörekvéseket. Az emigránsok nagyrészt egymás között végzik el a piszkos munkát, vállalva a megfigyelő és kollaboráns szerepet. Mindez óriási összegeket takarít meg , ugyanakkor a kispolgári szemléletben majdnem hihetően lehet tetszelegni a Szovjetunió emberségesebb bánásmódjával és a lejáratott Nyugattól eltérő békepolitikájával. Andropov valóban nem sztálinista: az emocionális fegyvercsörtetés helyett az önmagát leplező hűvös számítás embere. —kő— J NAGY IMRE-ÉV A Szabad Magyarok Harmadik Világkongresszusa Nagy Imre és társai kivégzésének 25. évfordulója alkalmából 1983-at Nagy Imre emlékévnek nyilvánította. Felszólította a külföldi magyarság egyesületeit és orgánumait, hogy méltó módon emlékezzenek meg a magyar forradalom mártírjairól, vezetői 1958.június 17-én történt kivégzéséről. Az ünnepségek összehangolására szervezőbizottságot állítottak fel, melynek tagjai Gereben István (USA), Nagy Ernő (Európa) és Walter István (Kanada): IGAZI KÉRDÉSEK? Köpeczi Béla, az új kulturális miniszter, egy olyan nyilatkozattal kezdte miniszteri működését, amely nem igen járul hozzá tekintélyének növeléséhez, inkább nevetségessé és szánalmassá teszi. A párt központi lapjában a többi között ezt írta: :Attól ma Magyarországon senkinek sem kell félnie, hogy véleményét nem mondhatja el, és nézeteit nem teheti közzé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akar szólni.” Vagyis, ma másképpen van, mint volt, mondjuk az átkos Rákosi korszakban, az úgynevezett személyi kultusz éveiben. De hogyan is volt akkor? És az miben különbözött a maitól? Tény, hogy Rákosi idejében sem kellett senkinek sem félnie, hogy véleményét nem mondhatja el és nézeteit nem teheti közzé, ha igazi kérdésekről és a megoldást kereső szándékkal akart szólni. A különbség csak az, hogy akkor Rákosi, Révai és az ÁVH döntötte el, ma pedig Kádár, Aczél és a Belügy mondja meg, hogy melyek az „igazi” kérdések és ki az, aki „a megoldást kereső szándékkal” szólal meg. Köpeczi Béla tehát a lehető legrosszabb szolgálatot tette pártjának és kormányának, amikor eredetinek és találónak vélt mondásával érvelt a mai állapotok mellett, tág támadási felületet hagyva mindenkinek, aki ötletének hamisságát és árulkodó voltát felfedezi. Némi cinizmussal talán azt is mondhatnánk, hátha Köpeczi oly ravasz, hogy így akarja mindenki tudtára adni, hogyan is állunk a szabad véleménynyilvánítással a mai Magyarországon. Ha meg ez a helyzet, akkor a kulturális miniszter a valóságosnál sötétebben látja a tényleges lehetőségeket, amelyek azért tágabbak, mint amire logikus gondolkodással nyilatkozatából következtetni lehet. Hála Istennek, elhangzanak Magyarországon olyan vélemények is, amelyek mondanivalóját a főhatóságok nem tartják „igazi” kérdéseknek és olyanok részéről is, akikről ezek aligha hiszik, hogy megoldást kereső szándékból mondják ki. A miniszter még túlságosan kevés ideje van hivatalban ahhoz, hogy tudja, vannak kérdések, amelyekben semmilyen véleményszabadság nincs, nem azért, mert nem igazi kérdések és függetlenül attól, hogy kinek mi a szándéka, hanem azért, mert az egész diktatúra arra épül, hogy bizonyos kérdésekről ne lehessen kockázatok és veszedelmek felidézése nélkül megszólalni. Egy nagyhírű nyugat-német napilap munkatársa nemrég budapesti keltezéssel arról tudósított, hogy a magyar fővárosban nem talált senkit, aki hajlandó lett volna vele bizonyos politikai ügyekről eszmét cserélni. Olyan vitatéma, mint pl. a Szovjetunió tevékenysége Magyarországon, abszolút tabu. Visszatérve Köpeczire: erről aligha lehet mondani, hogy nem igazi kérdés, mert milliókat foglalkoztat és beszélni róla mégsem lehet, még ha valakinek lenne is megoldást kereső szándéka. A nyugat-német újságíró ugyancsak ilyen kényes kérdésnek nevezte a moszkvai politikát, amelynek még csak enyhe bírálata is elképzelhetetlen Magyarországon. Az augusztus 4-i békegyűlésen osztogatott röpcédula két ismert írója szerint nyilvánosan nem vitatható meg semmilyen kérdés, amely a katonai költségvetéssel, a fegyveres szolgálattal, az országban állomásozó idegen alakulatokkal, a határok mentén telepített rakétákkal, egy esetleges atomcsapással függnek össze. Vannak tehát bőven témák és sorolhatnánk őket tovább, amelyekről semmilyen feltétellel nyilvánosan megszólalni nem lehet, átutalva ezeket egyúttal a megbízhatatlan értesülések, meg nem erősített információk, álhírek és rémhírek szürke övezetébe, izgalmakat és megrendüléseket keltve a lakosságban, valahányszor nemzetközi válságok és konfliktusok ütik fel fejüket. Ha Magyarországon valóban volna tájékoztatási és véleménynyilvánítási szabadság, akkor nyilvános eszmecserékben a feszültségek levezetődhetnének és csökkennének a riadalmak is, amelyeket a világpolitika fordulatai Magyarországon mindannyiszor előidéznek. E. Gy.