Bécsi Napló, 1991 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1991-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ3 ELVTÁRS NEM VÉSZ EL, CSAK ÁTALAKUL „A párt mint a proletariátus osztályharcát irányító vezérkar egyben a munkásosztály élcsapata is, sorai­ban tömörülnek a legáldozatkészebb és legodaadóbb aktivisták, akik személyes példájukkal mutatják meg az egész munkásosztálynak, a dolgozó tömegeknek a kapitalizmus megdöntéséért és a szocializmus felépí­téséért folyó harc útját.” (Wiatr: A politikai vi­szonyok szociológiája. Kossuth, 1980. 320. p Kie­melés tőlem - Sz. D. J.) A valóság természetesen - a történelem sok más ideológiájához hasonlóan — egészen más, mint amit Lenin a „Mi a teendő­”-ben megfogalmazott. Az esz­mék ugyanis a megvalósulásuk körülményeitől, az azokat valló és felvállaló emberek személyes am­bícióitól, karakterétől függően is módosulnak, sok esetben torzulnak, esetleg idővel önmaguk ellentété­be csapnak át. Bizonyára számosan mosolygunk a fenti idézet ma már naivitásnak tűnő kitételein, ha arra gondolunk: az úgynevezett élcsapat szilárdnak hitt légvárai, hazugságai, jól elkülönülő hierarchikus rendszere negyven évi, többé-kevésbé látszólagos sta­bilitás után kártyavárként dőlt össze. Sokféle jelle­met sodort magával: a többre hivatott, kiváló felké­szültségű reformer politikustól - akinek egyetlen „bűne” és látványos megbuktatásának oka az volt, hogy nem szakított már jóval korábban az MSZMP- vel -, az elvhű, idős, új befogadására képtelen kom­munistáktól a karrierista helyezkedőkig széles a skála. A „marxizmus-leninizmus talaján álló munkásosz­tály, parasztság és a vele szövetséges értelmiség” ideológiájának, melyet az „imperialisták” vádjai el­lenében vallott, két nagy hazugság fenntartása volt a feladata évtizedeken át. Az egyik szerint a rendszer legitimitása a nép szabad akaratán nyugszik, a másik hogy a szocialista világrendszert a népek testvéri kö­zösségének, önkéntes és szabad, egyenjogú társulása­ként fogadtatta el. Cserébe megkaptuk a „gulyás­­kommunizmus” minden előnyét, az 1960-70-es évek látványos és népszerű jóléti intézkedéseit, szociális juttatásait, a felvirágzás ígéretét. Azok mellett, akik meggyőződésből vallották, nőttön nőtt azok száma, akik a kiváltságok ellenszolgáltatásaként, önként lép­tek az „igehirdetők” sorába, élvezvén az állampárt nyújtotta látens, illetve nagyon is kézzelfogható privilégiumokat. Lassan csaknem mindenkinek jól felfogott érdeke lett, a politikai elhivatottság elsőd­leges szerepe miatt (tisztelet a kivételnek!), hogy pozíciója eléréséhez, megerősítéséhez vállalja a tag­ságot. Emlékszem, hogy 1984-ben, még főiskolás­ként a vaskalapos vidéki oktatási intézet állami és párt-, illetve KISZ-vezetősége együttes ülésén közel két órán át győzködte KISZ-alapszervezetünket ar­ról, hogy egyik tagunk MSZMP-beli felvételét java­solnunk kellene, holott erre több szempontból sem tartottuk alkalmasnak. Érveik mellett - pl. hogy ezzel kettétörjük (!) a karrierjét, hogy „majd most megmutatja, hogy közibénk való” — az is elhangzott a történelem tanszék párttitkára szájából: „ugyan, gyerekek, ne misztifikáljuk a pártot!”. Bár voltak jócskán személyes tapasztalataink, s hallottunk is egyet s mást, meghökkentő volt ezt éppen a politikai vezetőktől hallani. Nem értették őszinte­­ csodál­kozásunkat, valószínűleg cinikusan vagy szánakozóan nevezték az elvekre való hivatkozást, hiszen ők már nagyon is jól tudták, hogy mit takar az „élcsapat”, az arra érdemesség, kiválasztottság, odaadás. S most, hogy az egypártrendszer a múlté, jogosan tehetjük fel a kérdést: hová tűnt a több, mint 700.000 hithű, elkötelezett MSZMP-tag? Nem szeretnék a felületes általánosítás hibájába es­ni. Volt, aki azért állt tagnak, mert a legális politizá­lásnak ez volt az egyedüli fóruma, s valóban hitte, hogy a jobbító, javító szándéknak itt lehet foganatja. Most nem róluk, e csekély kisebbségről akarok be­szélni, hanem egy olyan jellemző típust körülírni, melyre mindenki számtalan példát tudna hozni a sa­ját környezetéből. Arról a pragmatikus köpönyegfor­gatóról van szó, aki most, hogy „süllyedt a hajó”, idejében kiugrott és úszni kezdett, a lehető legcél­szerűbb módon­­ az ellenkező irányba. Történetünk színhelye Rákosi kedvenc megyéjének központja, a „csakazértis” létrehozott szocialista iparváros, nagy munkáscentrum. A régió többszáz é­­ves történelmi városainak kárára, azokkal szemben erőszakosan fejlesztették, négy különálló községből (természetesen azok hagyományainak, közösségeinek szétrombolásával) igyekeztek megteremteni. A „ha­gyományoknak” megfelelően a legutóbbi időkig az MSZMP szilárd bázisa volt: míg máshol a reformkö­rök munkája már pezsgést hozott, itt mozdulatlan­nak és megmásíthatatlannak tűnt minden. Adott a megyei pártbizottság agitációs propaganda osztályának egyik vezetője, akit - az egyszerűség kedvéért - nevezzünk Sajó elvtársnak. Közel negy­venes, pedagógus végzettségű, energikus, magabiztos, céltudatos, aki szépen ívelő karriert futott be. Bi­zonyára korán nyiladozó politikai érdeklődésével, el­hivatottságával, esetleg családi indíttatásával ma­gyarázná, amiért ideje korán foglalkozást változta­tott: hosszú évekig a megyei úttörőelnöki pozíciót töltötte be, gondoskodva a tizenegynéhány évesek megfelelő ideológiai képzéséről is. Tudományos ku­tatómunkája is e területhez kapcsolódott: doktori disszertációját az úttörőmozgalom „ellenforrada­lom” utáni megyei újjászervezéséről írta. Miután „kinőtte” ezt a posztot, s fiatalabbnak adta át a helyét, az MSZMP-hez került, s lépésről lépésre ha­ladt előre a ranglétrán csakúgy, mint a Politikai Fő­iskola osztályain. Ám alig másfél éve, miután a reformkommunizmus illúziója szertefoszlott és a rendszerváltás került napirendre, arrafelé is repedezni kezdett az MSZMP bástyája. Még nem látványosan, de érezhető volt a paternalizmus megszűnése, s az ezzel járó elbizony­talanodás, nyugtalan közérzület. Bár Sajó elvtársra bizonyára nem telepedett a gazdasági kilátástalanság miatti egzisztenciális szorongás és az oly jellemző tö­meges frusztrációs élmény, tarthatott a várható elit­cserétől, a szuggerált - akár jogos, akár jogtalan - felelősségre vonástól. Hősünk tehát válaszút elé került: menni vagy nem menni? Több hónappal a megyei és városi pártbizottságok megszüntetése előtt más pályára tért. Úgy döntött: képességeit a helyi (akkor még munkásmozgalminak és ipartörténetinek nevezett megyei gyűjtőkörű, új- és legújabbkori, azóta városinak elkeresztelt) múze­umban kamatoztatja. Szép kerek fizetésért a régió összes múzeumi kiadványának a gondozása, szerkesz­tése, sajtó alá rendezése a feladata, mint tudományos titkárnak. Új főnöke roppant módon örül, hogy ilyen kiváló munkaerő segíti: a kiterjedt személyi ismeretség, összeköttetés jól jön az intézménynek. Rövid idő alatt látványos sikereket mutat fel, s közben ideológiai fejlődőképességéről is tanúbi­zonyságot tesz: a sok-sok év után újra megjelenő intézményi évkönyv az ő tanulmányát is tartal­mazza. Ám a cikk már a „népfelkelés” utáni út­törőmozgalomról szól, néhány új bekezdéssel. (Ha fél évvel később kerül nyomdába a kézirat, bizonyára az azóta még időszerűbb „forradalom és szabadságharc” terminológiát használja. Az alaposabb átfésülés bizonyára átfogalmaztatta volna vele az ilyen és ehhez hasonló, a múlt ideológiájától átfűtött mondatokat is: „ ...-n az értelmiségiek kö­zül elsőként a pedagógusok körében sikerült létre­hozni az egységes pártszervezetet, amely jelentős részt vállalt az eszmei konszolidációból. Tevékeny­ségük a városon túl a megye értelmiségének aktivi­zálódását is elősegítette.'' Ma már megnevezhető az a hallgatólagos paktum, melyet 1956 után az ér­telmiség és a hatalom kötött­­ mindkét fél a maga előnyei érdekében...) A sor még folytatható. A ma pedagógusainak a múzeum iskolatörténeti kiállítóhelyén oktatási se­gédanyagként videofilm készült arról, vajon 1945 a felszabadulás, vagy a megszállás dátuma-e. A helyi „független” (értsd: a korábbit felváltó, az MSZMP napilapjának változatlan gárdája által készített) saj­tóorgánum szerint a roppant érdekes és tanulságos, diákokkal folytatott vita vezetője a téma szakértője, Sajó elvtárs. Pardon, ezt biztosan kikérné Sajó úr. Merthogy közben civillé vedlett vissza, hangsúlyozva pártonkívüliségét, függetlenségét. Azért módjával politizál is, hiszen — ahogy ez jobbról is, balról is ülik — bírálja a kormányt, de vár. Előbb-utóbb bizonyára kibontakoznak a biztosnak ígérkező erő­vonalak, s kiderül végre, melyik lóra érdemes tenni... Nem azt vonom kétségbe, hogy létezik világné­zeti fejlődés, átértékelés, újragondolás. „Mindössze” azt tartom lehetetlennek, hogy mindez néhány rövid hónap alatt, száznyolcvanfokos fordulattal végbe­mehet. Kivéve persze azt a nagyon is gyakori esetet, amikor vagy a régi poszt megtartásához, vagy az új eléréséhez fűződik anyagi, hatalmi, pozicionális érdek. Valószínűleg évszázados tapasztalatokat sűrít a közhelyszerű „rablóból lesz a legjobb pandúr” bölcsesség, mely - mint minden ilyen - igazolható: elég, ha az egyenruhát váltott nyilasokból lett Rá­­kosi-verőlegényekre gondolunk..... Magyarázatként persze itt van a nagyon is kézen­fekvő „én már akkor is így gondoltam”-effektus. Mellékes, hogy a legtöbbször ez nem igazolható. Mindössze újra kell értelmezni az egyéni életrajzot, meg kell itt-ott szerkeszteni, a régi azonosságtudat darabjait átcsoportosítani, így aztán van, aki korábbi identitás-keretekbe, pl. nosztalgia-pártokba, van, aki racionális érvek alapján elvont, egyetemes, eszmei gátak mögé menekül, vagy apolitikus, csak „szak­emberi” pozíciót vállal. A „hűségesek”, akik valóban hívők voltak, talán a legkevesebben vannak. S hogy kik állanak a másik póluson? Pataki Ferenc szerint „a cinikus és haszonleső karrieristák, a célszerűen al­kalmazkodó ügyeskedők, a hatalom megszállta osto­bák. Nekik nincsenek identitásproblémáik, legfeljebb újraalkalmazkodási és túlélési zavaraik.” Nos, Sajó úrra még ez sem jellemző. Könnyed, szel­lemes, határozott, a munkában szigorúan utasító, fe­gyelmet követelő. Hogy vannak-e dilemmái, nem de­rül ki. Előttem iindenesetre két dolog is rejtély. Nem tudom, hogyan tudja összeegyeztetni magá­ban, hogy mindazt, amit évtizedekig vallott (gondo­lom, mint sok-sok városi és községi ünnepi tanács- és párttaggyűlés nov. 7-i és ápr. 4-i szónoka is), most mint „szakértő”, hivatalánál fogva kérdőjelezi meg. Vagy akkor nem mondott igazat, vagy most. Éles cinizmusából legalább néha futja-e némi öniróniára? Aligha hiszem.­­Ide kívánkozik egy rövid, a maga­tartására vonatkozó kitérő. Jelenlegi egyik kolléganő­je férje - mondjuk, Csaba - az MSZMP ugyanazon osztályán, mellette dolgozott, szintén vezető beosz­tásban. Csaba becsülettel megvárta, míg hivatalosan feloszlatták a megyei bizottságot, akkor adott be pályázatot a helyi sportegyesület menedzseri állására. Sajó úr szerint - s ezt a feleséggel többek füle hal­latára közölte - Csaba azért kapta meg az állást, mert a többi beérkezett pályázat annyira színvonal­talan volt, hogy az övét el tudták fogadni és el tud­ták neki felejteni, honnan jött ... Hát, ahonnan ő, csak kivárta, míg elküldik. Csaba azóta is kitart: az állása politikamentes, de a helyi MSZP-nek aktív tagja maradt.) A másik dolog, amit nem értek, Sajó úr hitelességé­nek kérdése. Hogyan lehetséges, hogy az őt ismerő környezet ilyen előzmények után feltétlen bizalmat szavaz neki, kétségbevonhatatlan tényként fogadja el az új pozíciót, véleményt, hatalmi szerepet? Ön­­szerveződésünk ennyire gyerekcipőben járna, a régi reflexek ennyire kiirthatatlanok, hogy nem vétóz­ható meg egy ilyen személyi döntés? A kérdés való­jában költői, hiszen a városban ennél kirívóbb példa is akad. A megyei pártiskola igazgatója, aki mellesleg „büntetésből” került ki a székházból erre az igaz­gatóságra, több évtizedes MSZMP-vezetőségi múlttal a háta mögött, természetesen független jelöltként indult a választásokon, s jelenleg az új önkormány­zati testület tagja. Mi vezethette az őt megválasztó­­kat arra, hogy mellette tegyék le voksukat? A rendszerváltás kiforratlansága, zűrzavaros lég­köre a már ismert közéleti személyek tőkéjét is kovácsolja. Némelyek szemében ők legalább fix pontot jelentenek az új arcokkal szemben, s elég volt kellő időben új eszméket hangoztatniuk ahhoz, hogy ismét bizalmat kapjanak. A kockázatvállalás minimális volt: az úttörő szerepet másra kellett bíz­ni, s ha valami ,jól bejött” odafenn, gyorsan fel kellett zárkózni mögé. Így aztán számos figura jelent meg egyidejűleg a politikai porondon: a közösségnek hasznos új erők mellett feltűntek a magabiztos, harsány hályogkovácsok, másra mutogatók, a valódi meg­újulástól kivárásból, taktikából tartózkodók, és léteznek, csak talán még kevésbé látszanak, a tény­legesen elbizonytalanodottak. Sajnos, fennáll annak a reális veszélye, hogy percemberkék, konjuktúralo­­vagok uralhatják a közvéleményformálást, a helyi közösségek irányítását. Vajon még meddig?! SZ. DÉVAI JUDIT (Budapest) MEGÁLLAPODÁS AZ AUSZTRIAI MAGYAR EGYESÜLETEK ÉS SZERVEZETEK KÖZPONTI SZÖVETSÉGE ÉS AZ AUSZTRIAI MAGYAR KULTURÁLIS INTÉZET. A COLLEGIUM HUNGARICUM EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRŐL A világpolitikai, az európai hatalmi helyzet, közelebbről a közép-európai térség, s benne kü­lönösen a magyar politika örvendetes változásai, a demokratikus átalakulás folyamata az Auszt­riai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének (a továbbiakban: Központi Szövetség) mint kisebbségi képviselőtestületnek és a magyar művelődési kormányzat főható­sága alatt működő Ausztriai Magyar Kulturális Intézetnek (a továbbiakban: Collegium Hungá­riáim) vezetésében - kölcsönös előzetes tájékozódás és egymással folytatott konzultációk so­rán - megérlelte azt a gondolatot, hogy a két intézmény egymás tevékenységét kölcsönösen kiegészítő célrendszere a kultúra és a tudomány terén harmonikus együttműködést tesz kívá­natossá és lehetővé. Az együttműködés nem zavarhatja a két intézmény önállóságát: a Központi Szövetség auto­nómiája változatlan szervezeti élete, amely az elmúlt évtizedek során a társadalmi önszervező­dés sajátosságait, az osztrák társadalomba való beilleszkedés jegyeit is magán hordja, független, tevékenységében továbbra is saját alapszabályai szerint jár el az 1976. évi osztrák nemzetiségi törvény alapján. A Központi Szövetség a Magyarországon élő személyekkel, az ott működő intézményekkel és szervezetekkel saját lehetőségeivel és eszközeivel élve veszi fel és ápolja a kapcsolatokat. A Collegium Hungaricum a magyar kormány külföldi környezetben működő művelődési in­tézménye, amelynek sokrétű feladatkörében fontos helyet kap az­ Ausztriában élő magyarság kulturális-tudományos eszközökkel történő támogatása. Természetszerűleg az ausztriai magya­rok népcsoportként való politikai képviseletének vonatkozásában a Collegium Hungaricum nem tekinti magát illetékesnek. Ez az az érintkező terület, amelyen megállapodó felek kölcsönösen vállalják, hogy 1. egymást tájékoztatják rendezvényeikről, tudományos és kulturális terveikről, elképzelé­seikről; 2. konkrét esetekben a tudatos munkamegosztás szellemében eljárva megegyeznek egy-egy rendezvény megszervezése illetékességében­, 3. esetenként közös rendezvényeket szerveznek, mindazonáltal az ausztriai magyarok nép­csoportonkénti identitását érintő feladatok, ezen belül a különböző rendezvények megszer­vezése és lebonyolítása a Központi Szövetség ill. tagegyesületei közvetlen hatáskörét képezi, ennek elismerése a Collegium Hungaricum részéről szintén a támogatásnak egy fajtáját jelenti. 4. Tudományos-kulturális együttműködésük során egymásnak kölcsönösen minden rendel­kezésre álló eszközzel elvi és gyakorlati segítséget nyújtanak. 5. Fenti feladatok folyamatos ellátására koordináló bizottságot alakítanak, amelynek az időbeli és tárgyi egyeztetés is feladatkörébe tartozik. Felek rögzítik, hogy a Megállapodás annak aláírásával lép ideiglenesen érvénybe. Véglegesíté­séhez a Központi Szövetség soros közgyűlése, illetve a magyar Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium jóváhagyása szükséges. Kölcsönösen helyeslik a Megállapodás publikálását. Bécs, 1990. XII. 20. A Központi Szövetség nevében: P. Dr. Radnai Tibor, elnök Dr. Deák Ernő, főtitkár A Collegium Hungaricum nevében: Dr. Balázs Béla, igazgató Dr. Stier Miklós, tudományos igazgató APOR EMLÉKBIZOTTSÁG ALAKULT Apor Vilmos győri megyéspüspök a II. világháború utolsó napjaiban hívei pászto­raként kelt a hozzá menekült 3-400 személy védelmére. Szovjet géppisztoly sebezte halálra, mert nőket, köztük apácákat óvott a betörő katonáktól. Bécsben élő rokona, Bolza Ilona kezdemé­nyezésére január 3-án Győrött Apor Vilmos Emlékbizottság alakult, amelynek célja a vér­tanú püspök életművének ápolása, tisztele­tének terjesztése Magyarországon és kül­földön. A bizottság fenntartja magának azt a jogot is, hogy elbírálja azon indítványokat, amelyek utcák, közterek vagy intézmények Apor Vilmosról való elnevezésére irányulnak. Az emlékbizottság tagjai kizárólag magán­­személyek, köztük többen Magyarországon kívül élő magyarok. A testület elnökévé Bolza Ilonát választották, helyettese Dr. könyve tájékoztat: Fellebbezés helyett. Apor Vilmos életrajzának kiadója, titkár Ft. Szabó Tamás, a győri papi szeminárium prefektusa. Apor püspök életéről Szolnoky Erzsébet könyve tájékoztat: Fellebezés helyett. Apor püspök élete és vértanúsága. Megrendelhető: Bolza Ilona, A-1120 Wien, Strohberggasse 11. Tel: 0222/304-6­7-19. Ára 90.- osztrák Schilling. EGYELŐRE NEM LESZ FÚZIÓ (FMH, Arlington, január 15.) A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége legutóbbi köz­gyűlésén megvitatta a MUOSZ (Budapest) hozzá intézett azon felkérését, amely a SZMUSZ beolvadását tartalmazta. A SZMUSZ elnöksége a kérdést feltárta tagjai előtt, s az írásban beérkezett válaszok 60%-a a fúzió mellett szólt. Stirling György elnök a köz­gyűlés elé terjesztett tárgyban történt szava­zás előtt beszámolt Magyarországon tett útjáról. A fúziót illetően úgy fogalmazott, ’’hogy a magyarországi sajtóban még nagyon sok, a bukott kommunista rendszerből magát átmentett újságíró szerepel, s amíg a MUOSZ nem tisztítja meg sorait tőlük, az egyesülés ideje nem érkezett el.” A jelenlévők ennek megfelelően egyhangúlag úgy szavaztak, hogy bár ne szakadjanak meg a tárgyalások a ma­gyarországi féllel, a fúziót illetően viszont döntsön az őszre tervezett közgyűlés. Soós József pénztári jelentésében nem csak arról számolt be, hogy a szövetségnek közel 100 tagja van, hanem új belépésekkel is bővült a létszám. Megújult a kisebbségben élő magyarok több fontos irodalmi-kritikai folyóirata. Ezek közül az 1991. évi első számtól kezdve vállalom a pozsonyi Irodalmi Szemle (főszerkesztője: Grendel Lajos) és a kolozsvári Korunk (fő­­szerkesztője: Kántor Lajos) ausztriai terjesztését. Mindkét folyóirat évente 12 alkalommal jelenik meg. Előfizetési áruk: Irodalmi Szemle: 6 számra: öS 130,­­12 számra: öS 250,­­Korunk: 6 számra: öS 130,­­12 számra: öS 250,-­ Bankszámlaszám: österreichische Postspar­kasse (PSK) Postscheckkonto 7964.338. Le­vélcím: Dr. Deréky Pál, c/o Institut für Finno­ugristik der Universität Wien, 1090 Wien, Berggasse 11.

Next