Bécsi Napló, 1995 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1995-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XVI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1995. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15 —6S Erscheinungsort Wien P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN A DIKTATÚRA ELŐSZELE SZLOVÁKIÁBAN A múlt év október elején megtartott előrehozott szlovákiai parlamenti választások nem sok újat hoztak. A szlovák politika erős emberének, Vladimír Meciarnak a pártja (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) kb. 3 százalékkal kapott kevesebb szavazatot, mint 1992- ben, de így is az elért 34,96 százalékával magasan megelőzte a többi pártot, illetve tömörülést. A második helyen végzett a volt kommunistákból és a szociáldemokratákból álló baloldali blokk (Közös Választás), amely mindössze 10,41 százalékot ért el. A választások eredményeiről és a kormányalakítási tárgyalások első hónapjáról a Bécsi Napló 1994/6 száma ,már részletesen beszámolt (Duka Zólyomi Árpád: Szlovákiai kilátástalanságok). Az azóta eltelt időben tovább folytak a kormányalakítási tárgyalások. Egy ideig úgy tűnt, hogy V. Meciar legszívesebben nem vállalná el a miniszterelnökséget. Nem titkolt szándéka ugyanis az elnöki rendszer amerikai mintára történő bevezetése. Az elnök posztjára természetesen saját maga pályázik. Mozgalmában és a vele szimpatizáló sajtóban nyílt kampányt folytatott Michal Kovál köztársasági elnök lejáratása és leváltása érdekében, akinek nem tudja megbocsájtani, hogy 1994. márciusában ellene fordult és szorgalmazta a miniszterelnöki posztról való leváltását. Meciar végül egyelőre kénytelen volt lemondani erről a megoldásról, mert nem tudta megszervezni a 150 tagú szlovák parlamentben az elnök visszahívásához szükséges 90 szavazatot. Szándékáról azonban nem mondott le és alkalmasint újra megpróbálkozik az elnöki poszt megszerzésével. Elképzelésének megvalósításához az alkotmányt is meg kellene változtatni s nem kis mértékben, mert a hatalmi rendszer alapvető struktúrájához kellene hozzányúlni. S ehhez szintén a kétharmados parlamenti többségre lenne szükség. De addig is csendesen működteti az elnök tevékenységét vizsgáló parlamenti bizottságot. Meciar többször hangoztatta, hogy Szlovákia mai állapotában a fejlődés szempontjából az elnöki rendszer lenne a legmegfelelőbb. Miután a közös kormányalakításra Meciar által tett javaslatokat fokozatosan visszautasította valamennyi baloldali, közép- és jobboldali párt, nem maradt más hátra, mint szövetkezni a szélsőjobboldali, radikális, nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal és a szélsőbalos Munkásszövetséggel, amely új tömörülés. A Demokratikus Baloldal Pártjából (P. Weiss vezette volt kommunista párt) kivált Ján Lupták vezeti, aki az elmúlt parlamenti időszakban képviselő volt. Luptákék eleinte Meciar-ellenes hangokat ütöttek meg, de rövidesen beadták a derekukat. Maga J. Lupták, a szlovák parlament alelnöki funkcióját kapta és a december 13-án kinevezett új kormányban a Munkásszövetség kapott egy miniszterelnökhelyettesi posztot is. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom emberei pedig átvették a gazdasági és privatizációs ügyek irányítását. A legfontosabb pozíciónak jelenleg a Nemzeti Vagyonalap és a Nemzeti Vagyon Ügynökség számít. Itt már a kormányalakítás előtt átvették Meciarék a hatalmat a kialakított parlamenti többség révén. Meciar miniszterelnök az előző időszakaihoz képest sokkal visszafogottabban beszél és nyilatkozik. Tudatában van annak, hogy az európai struktúrákba való betagolódásához a két szélsőséges párttal való szövetség nem valami jó ajánlólevél. S ebben a kérdésben már ki is ütközött a nézetkülönbség a DSZM és a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt és a Ján Lupták vezette Munkásszövetség között. Ugyanis amíg Meciar és külügyminisztere, J. Svec határozottan és programszerűen hangoztatják Szlovákia egyértelmű szándékát, csatlakozni az EU-hoz és a NATO-hoz, addig Slotáék nyugat- és amerikaellenes hangokat ütnek meg. A Munkásszövetség pedig a keleti, orosz orientációt látná szívesen. Megfigyelőkben felmerült már a gyanú, hogy nem csupán megtévesztésként hangoztatja-e Meciar a nyugathoz való közeledést s közben hagyja, hogy szövetségesei az ellenkezőjét cselekedjék. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a kormány DSZM-párti, gazdasági ügyekért felelős alelnöke, Sergej Kozlík, január elején Moszkvába látogatott, úgymond újra felvenni az együttműködés fonalát ott, ahol az előző Meciar-kabinet leváltása idején (1994. március) abbamaradt. Nagy felháborodást váltott ki Szlovákiaszerte a két legfontosabb elektronikus médiumnak, a televíziónak és a rádiónak a DSZM emberei általi átvétele. A rádió igazgatója például parlamenti képviselő a DSZM színeiben. A televízió igazgatója pedig jól ismert Meciarpárti és nacionalista nézeteiről. A Szlovák Televízió műsorában egyre több az utólag bejelentett programváltoztatás, ami azt jelenti, hogy egyes politikai műsorok, főleg humoros adások lekerülnek a képernyőről. Kb. 4-5 ilyen, igen közkedvelt sorozatot száműztek a DSZM és az SZNP emberei a képernyőkről. A minisztériumokban és a főhivatalokban folyik a tisztogatás. Nemcsak a politikai jellegű főbb tisztségek cserélnek gazdát, hanem kizárólag szakmai jellegű posztok is. Egyúttal megtörtént a vidéki közigazgatási egységek, a járások élén álló elöljárók cseréje is. Legújabb hírek szerint pedig az egyes járásokban a három kormányzó párt embereiből politikai jellegű „akcióötösöket” kívánnak létrehozni, akik őrködnek a hatalom megtartása felett és lényegében döntenének minden vezetői poszt betöltéséről a járás területén. Ez a gyakorlat kísértetiesen hasonlít az 1947-48-as csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel idején alkalmazott módszerekre, amikor a kommunisták Népfrontot hoztak létre és annak bizottságai teljes mértékben átvették a hatalmat. A szlovák parlament januári ülésén elfogadásra kerülő és már vitára bocsájtott kormányprogram merésznek és ambiciózusnak minősített gazdasági része az Együttélés Politikai Mozgalom szerint nem más, mint kommunista ígérgetés, mert nem tartalmaz konkrét megoldásokat, csupán elméleti síkon vázolja a kormány elképzeléseit. A konkrét gazdasági helyzet pedig ellentmond neki. A nemzetiségekkel egyébként igen mostohán bánik a kormányprogram. Legfontosabbnak a vegyes lakosságú területeken élő szlovákok helyzetének javítását tartja. A nemzetiségi kultúra támogatását (sajtó, könyvkiadás, kulturális egyesületek) szigorú pályázati feltételekhez köti, ahol a szlovák kulturális minisztérium teljhatalmú döntéshozatali joggal rendelkezik. Az oktatásban pedig a kétnyelvű (alternatív) iskolák bevezetése lesz a legfontosabb feladata a Szlovák Nemzeti Párt által adott miniszterasszonynak. Ez a magyar tanítási nyelvű iskolák visszaszorítását jelentené és ezzel a szlovákiai magyarság fennmaradása kerülne veszélybe. Szlovákia tehát igen kemény, pártharcoktól, gazdasági nehézségektől és ideológiai terrortól terhes évnek néz elébe. VARGA SÁNDOR Újsághír: „Korántsem bizonyos, hogy 56 eszmeiségének, a nemzeti összetartásnak és a magyar szabadságot zászlajára tűző forradalmároknak hasznára volna az az évek óta tartó — egymást áztató — hadjárat, amelyet a rendszerváltástól napjainkig tapasztalunk a magyar és a nyugati magyar sajtóban. „ E rágalomhadjáratban minden résztvevő azt igyekszik bizonyítani, hogy nem a másik, hanem ő maga váltotta meg a Rákosi-féle világot, s csak egyedül ő számított a budapesti harcokban.” 1. OLYAN ÁLTALÁNOSSÁ VÁLT JELENSÉGGEL állunk szemben, mint az a tény, hogy legalább hat-hét ötvenhatos szervezet verseng egymással, melyiknek a tagjai az igazi forradalmárok, szabadságharcosok, melyik képviseli a leghitelesebben 1956. forradalmát és szabadságharcát. Az adott helyzetben felmerül a kérdés, melyik a helyes magatartás: az, ha valaki netán új mozgalommal kísérletezik, vagy pedig megelégelve az egészet, hátat fordít mindenfajta arénának? Az utóbbi viszonyulás lenne ugyan a legkényelmesebb, hiszen talán így óvhatja ki-ki integritását, pártatlanságát, igaz, nem biztos, hogy társadalmilag ez a legcélravezetőbb. Eltekintve 1956. önkezű trónfosztásától, már csak azért sem maradhatunk közömbösek, mert emberi sorsokról van szó, amiknek tragikus fordulói az egész társadalmat megérintik. A magyarországi közvéleményt alakító szerveket bejárta Fónay Jenő esete, ezért nem szükséges ehelyütt részletekbe bocsátkozni. Egyik volt rabtársa időközben Zimányi Tiborról is kiderítette, hogy nem jogosult a recskiek vezetésére. A pártállás helyett talán a legelfogadhatóbb álláspont, ha egészen személyes megközelítésből teszek vallomást arról, hogy határontúli mivoltomban milyen reflexiókat vált ki belőlem 1956-nak ez a fajta utórezgése. Igen, 1956. eseményei fantomfájássá állandósultak életemben, olyannyira, hogy a torkomba szorult görcs miatt évtizedeken át képtelen voltam együtt énekelni a Himnuszt ünnepeinken a többiekkel, így csupán a hátamon futkosó jégvillámok maradtak, emlékeztettek, tartottak fogva. 1989. június 16., Budapest, Hősök tere, először életemben ott. Ennek ellenére úgy tűnt, valamennyi arc ismerős, valahol már találkoztunk, egészen meghatározhatatlan módon talán mindig is együtt éltünk. Orbán Viktor a pesti srác márciusi fiataljának lobogását jelenítette meg. Mécs Imre: Fogjuk meg egymás kezét, mint 1956-ban! felszólítása, majd az áthullámzó szavak: Esküszünk..., oldották a lelkek dermedtségét. Rácz Sándor közvetlen egyszerűségével hatott hitelesen. A kivégzettek neveinek felolvasása egy-egy óriási szívdobbanásként töltötte be a teret. A 301-es parcellában éppen folyt a nagy temetkezés, amikor egy budai lakás ablakából hallhattam a magasabb régiókból jövő tiszteletadást. Katonai díszlövések helyett megdördült az ég. Megrendítően ünnepélyes volt mindez. Azonban már ott, a helyszínen az idegenkedés fúriái kezdtek ki az állampárt egyes képviselőinek láttán a díszőrségben. Szerencsétlenségemre ugyanott olyan valaki akart csatlakozni küldöttségünkhöz, aki néhány hónappal korábban a magyarországi magyarok „lepocskondiázásával” marasztalt el „történelmileg túlhaladott ötvenhatos jelszavak kiabálása” miatt. Több, mint kijózanító volt számomra, amikor másvalaki a temetésről készült fényképekkel kérkedett, s azokon olyan (nyugati magyar) arcokat ismertem fel, amiket a konszolidáció éveiben nem nagyon lehetett látni az emlékezők között. Egy fényképész mondta el, a nagy tülekedésben majdnem beletaszítottak valakit az egyik sírgödörbe. Juhász Gyula szavaival: így festett a magyar táj magyar ecsettel. A szenvedő alanyok tevőleges hozzájárulása nélkül összeomlott rendszer romhalmazában nincs helye, mert nem maradt hitele a letisztult lelkületnek, ünnepélyes felszabadultságnak. Valamilyen módon mindenki és minden besározódott. A történelmi pillanat nagyszerűsége helyett — ahogyan Kossuth Lajos fogalmazott ama nevezetes országgyűlési beszédében — a keblekre nem a szent örökség élménye hat szorongva, hanem az egyéni érvényesülés különböző fillérű gondjai, a befelé fordulás, elzárkózás, országos Folytatás a 5. oldalon TÁVOLODÓBAN MARTOS PÉTER: Ritkán következik be, hogy valamely ország csatlakozása egy nemzetközi szervezethez negatívan hat egy másik országra. Sajnos pontosan ez várható Ausztria Kít-tagságától. Szerencsére a Magyarország tekintetében hátrányos következmények még nem jelentkeztek január 1-én. Ennek több oka van. Ám legfontosabb az, hogy a Közös Piaci tagság — az 1994-ben folytonossá vált előkészületek ellenére — a jogi következmények kivételével nincs közvetlen kihatással az ausztriai életre. De biztosak lehetünk benne: a kihalások hónapokon belül érezhetővé válnak mind az üzleti-gazdasági téren, mind az emberek életében. Nyugat-európai vállalatok az év elejétől majdnem szabadon kezdhetnek vállalkozásokba Ausztriában, ami fordítva azt is jelenti, hogy mások csak súlyos nehezítmények mellett tehetik ugyanezt. Emellett azt is tudomásul kell venni, hogy az EIJ- tagság a bécsi kormányt kötelezi az úgynevezett szabad letelepülési jog megadására minden EI-polgár részére. Csak naív idealisták hihetik, hogy ez a nyitás az egyik oldalra nem lesz kihatással a másik oldallal szemben. Rövid időn belül várható lesz, hogy Ausztria még szigorúbb munkavállalási rendszert vezet be, ami főleg magyar vállalatok és polgárok rovására fog menni. Cinikusan azt lehetne mondani: Mindenki dolgozzon ott, ahol otthon van. De ez a kijelentés egy egész sor tényt (és reményt) nem vesz figyelembe. Először is: az Európai Unió fő mozgatóereje az egyesülési akarat. Ha egy ország csatlakozása azzal a következménnyel jár, hogy az eddig elfogadhatóan nyílt határok lezárulnak, akkor ez a tény az egyesülési szellem rovására megy. Eddig nem is volt szó arról, hogy Magyarország 1994. április 1-én kérelmezte a Közös Piacba való felvételét. Jó kilátásai vannak arra, hogy az ezredfordulóig követi Ausztriát az EU-ba. Tehát minden olyan rendelkezést, mely Ausztriát ma és holnap elhatárolja keleti szomszédjától, hosszabb-rövidebb időn belül visszájára kell fordítani. Ma nem lehet tudni, milyen kihatásai lesznek Ausztria EU-csatlakozásának a két ország közötti kereskedelemre. Pillanatnyilag még a statisztikák uralják a vitát. Az évi áruforgalom túllépte a 27 milliárd schillinges határt, és minden jel arra utal, hogy Ausztria EU -tagsága nélkül tovább nőtt volna. Magyarország 1993-ban 10,8 milliárd schilling értékben exportált ide — a jelek szerint a magyar szállítások veszélyben vannak, mert sok nyugati cég, főleg az élelmiszeriparban, csak arra várt, hogy megkezdhesse offenzíváját az osztrák piacon. Mellékesen: EU-országokkal szemben Ausztria nem fogja tudni fenntartani az élelmiszerekre vonatkozó szigorúbb törvényeit. De van még egy terület, melyre Ausztria EU-csatlakozása még inkább kihatással lesz, és ez az idegenforgalom. A bécsi kormány megígérte a Brüsszeli Tizenkettőnek, hogy felvétele esetében kétéves átmeneti időszak után csatlakozik a Schengen i egyezményhez. Ez a hollandiai városról elnevezett szerződés két rendkívül nagy horderejű konzekvenciával jár: egyrészt biztosítani akarja az úgynevezett belső határok nyitottságát, de másrészt — e cél elérése érdekében — zártabbá akarja tenni az úgynevezett külhatárokat. Magyarország balszerencséje, hogy Ausztria belépésével „külhatárrá” vált. 1993-ban 5,74 milliószor lépte át osztrák állampolgár a közös határt (jó párszázezer naponta), még többször, ugyanis 6,13 milliószor tették ugyanezt magyarok. Tizenkét millió határátlépés, több mint 32 ezer naponta, több mint 1300 óránként vagy 22 percenként. Ez akkor lenne igaz, ha a turizmus egész évben rendszeres lenne és az utazók szépen felosztanának a nap 24 órájára. Mindenki tudja, hogy nem így történik. Szép tavaszi vagy őszi hétvégéken az említett számok tízszerese sem ritkaság. De maradjunk a statisztikánál. 22 magyar és osztrák lépte át tavaly a közös határt, hozzájuk csatlakozott még 22 harmadik országokból jövő utazó. A Schengeni egyezmény szakértői szerint a Közös Piac „kürhatárain” legalább három részből álló vizsgálatnak kell alávetni minden beutazni akaró nem EU- polgárt: útlevél-(és gyakran vízum-)vizsgálat, csomagvizsgálat és a beutazó pénzügyi helyzetének felülvizsgálata. Persze, ez a szigorítás csak a beutazókra vonatkozik, tehát meg kell felezni az előbbi számokat. És — mint említettem — csak a nem EU- polgárokra vonatkozik, tehát felezzük meg az egészet még egyszer: Percenként tizenegy beutazó (kelet)európait kell az osztrák hatóságoknak ellenőrizni. Schengen-statisztikusok kiszámították, hogy az általuk megkövetelt három vizsgálat átlagosan négy percig tart. Percenként tizenegy ember, szorozva négygyel... Ha egy határátkelőhelyen percenként tizenegy nem EU-polgár akar beutazni Ausztriába a megkövetelt vizsgálatok után, akkor 44 sávot kellene nyitni. Ennyi még Hegyeshalom és Nickelsdorf között sem létezik. Csak képzeljük el: mivel az a legnagyobb átkelőhely, legalább kétszer annyi ember esik rá, mint mondjuk Rábafüzesre. Hol lesz az utolsó várakozó kocsi mondjuk egy májusi hétvégén? Az osztrák—magyar Club Pannónia egy tavaly októberi ankét alkalmával megfogalmazta, mit kellene tenni a káosz — és a folytatásban a turizmus visszaesésének — kiküszöbölése érdekében. 1. Rövid távon ki lehetne építeni a két ország hatóságainak együttműködését egy kétoldalú egyezmény alapján. — EU-jog szerint tagország nem köthet olyan szerződés harmadik állammal, ha ez kihatással van közösségi érdekekre. 2. Más szervezeti megoldás mellett be lehetne vezetni külön sávokat magyarok és osztrákok részére. — a. Melyik útvonalon tudnának a várakozó másikok mellett eljutni a sávig? b. EU-jog szerint... A közép- és hosszú távú javaslatok közt található sok olyan, amely a nehézségek kiküszöböléséhez vezethetne. De sajnos — vagy szerencsére — pont ezekre nem lesz szükség, ha Magyarország reményei teljesülnek és mondjuk 2000-re beléphet a Közös Piacba. Akkor legalább két évvel később már az EU érdeke lesz, hogy a magyar—osztrák határ ne legyen „kürhatár”. Tehát két, talán három évről van szó, ha határmenti káosztól félünk. Két év az az átmeneti időszak, melyen belül Ausztriának fel kell készülnie a Schengeni egyezmény kivitelezésére. Ha az osztrák és az európai politika komolyan gondolja a közösség Magyarországra való kiterjesztését, akkor elképzelhetetlen ilyen méretű szigorítás. Ha mégis másként gondolkodnának, akkor befellegzett a közös Európának. Akkor ott, ahol 1989/90-ben lebontották a Vasfüggönyt, rövid időn belül felépül egy új. Az aztán huzamosabb időre választhatja széjjel a kontinens két részét, mint azt a kommunizmus lelte. EURÓPA HATÁRÁN Burai István: Ikarosz