Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2001-11-01 / 6. szám
4 2001-re esik az 1956-os forradalom 45. évfordulója. Ezen alkalomból „kisemberektől” közlünk beszámolókat arról, hogyan élték meg a forradalom napjait, mit jelentett számukra életük további alakulásában. • Iskolás voltam, éppen az évben kerültem felső tagozatra. Azon , mondhatnám, világot reszkettető napon, iskolából hazafelé ballagtam, s arra gondoltam, merre menjek: a Főtér felé, vagy a Körös part felé vegyem utamat. Az utóbbit választottam, mert ilyenkor ősszel csodás a természet. Szerettem megállni a gyönyörű szomorúfűzfákkal borított vízparton. Jó tanuló voltam, szívesen jártam iskolába, a házi feladatokat magam végeztem el. Boldognak éreztem magam, bár harapnivalóban és szép ruhákban nem dúskáltunk, s télen néha bizony lyukas talpú cipőt viseltünk. Az iskolában tanáraink hazugsággal tömték tele fiatal agyunkat, és én mindent elhittem. Biztos voltam benne: nagy hősies testvérünk, a Szovjetunió védi hazánkat a külső ellenség elől; legyünk hát büszkék arra, hogy szovjet testvéreink vigyáznak ránk. A rádióban minden reggel lehetett hallani, az akkori rendszerre jellemző mozgalmi dalokat, mint pl.: Szép gyermekem jött ki a rétre, hol traktorok hangja zenél, vagy Szedd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót..., A mi hazánk a béke földje, lakói boldog emberek... stb. Hazafelé sétálgattam tehát, megbámultam a lassan kopaszodó fűzfákat. A vízben már több volt a sárga falevél, mint az ágakon, s a szelíd őszi napsütésben úgy néztek ki, mint megannyi tarka kishajó, így elmerengve mentem, mendegéltem s egyszerre édesanyám hangja hozott vissza a jelenbe. Lihegve rohant felém, magához ragadott, s így kiáltott: „Gyere gyorsan haza, Pesten kitört a forradalom!” - De hát ki ellen és miért? - kérdeztem. Én azt hittem, minden rendben van nálunk, és most kiderült, hogy nagy barátunk és segítőnk, a Szovjetunió ellen felkelt a magyar nép. Mi azt tanultuk, örök hálával tartozunk neki. Édesapám otthon a rádiót hallgatta. Boldog volt, amilyennek ritkán láttam. „Végre hazamennek! Megszűnt a Rákosi-diktatúra! Végre szabadok lettünk!” Én is hallgattam, mert érdekelt, éreztem, valami óriási dolog történt és belekerültem a világtörténet könyvébe. Nagy Imre lett a miniszterelnök. A Szabad Európa Rádió hangját is nagy érdeklődéssel figyeltem, biztattak és dicsértek minden bátor magyart, aki szabadsága érdekében szembe mert szállni egy hatalmas országgal. Kora délután volt, édesanyám megkért, ugorjak át a szomszédunkban lévő üzletbe, hozzak kenyeret és tejet. A Szent István térnek akkoriban csupán István király tér volt a neve. Mi ott laktunk a 3-as számú házban, csaknem mellettünk büszkélkedett a Megyei Tanács épülete. Tehát kimentem e térre, de mielőtt még az üzletet elértem volna, egy nagyobbacska embercsoporton akadt meg a tekintetem. Aztán mindig egyre többen lettek, s mintha régi hősi magyarjaink támadtak volna fel, úgy nőtt a tömeg. Jelszavakat hallottam. Amikor azt kiáltotta az egyre nagyobbodó embertömeg: „Aki magyar, közénk áll, aki magyar közénk áll”, habozás nélkül közéjük álltam, hiszen én ízig-vérig magyar vagyok, büszke magyar leányka, nekem ott a helyem. Micsoda pillanatok voltak! Még jómagamat is hősnek néztem, mint az Egri csillagok felejthetetlen bátor asszonyai, vagy mint Zrínyi Ilona. Ahogy a tömeg a Kossuth térre ért, addigra már annyi ember volt ott, hogy ami ezután történt, már csak a felszerelt hangszórókból lehetett hallani. Én, ahogy csak tudtam, lábak között mindig előbbre mentem, egészen az első sorig. Nagy pillanat volt, amikor mindenki egy emberként a Himnuszunkat énekelte. Gyönyörű volt hallani, miként a tömeg könnyekkel az arcokon oly hangosan és szépen énekelt velem együtt, hogy nem csodálkoztam volna, ha a magas sudárszép szobor, Kossuth Lajos arcáról is könny pergett volna. A Himnusz elhangzása után Gyuricza Ottó, a Jókai színház színművésze szavalta el a Nemzeti dalt. A refrént a tömeg harsogva ismételte, de olyan hangosan, hogy talán még a Jóisten is meghallotta. Akkor már nem csak sejtettem, mi történik hazánkban, ezen a napon újjászülettem, saját eszemmel gondolkodtam, nem pedig úgy, ahogyan az iskolában tanították, és rájöttem, hazudtak a tanárok, hamisak voltak a könyvek, melyekből tanultunk. Bizony ezt bizonyította a következő esemény, melyről talán senki sem tudott. A Nemzeti dal elhangzása után olyan emberek beszéltek hozzánk, akik saját testükön érezték a magyarok fájdalmát. A gyulai börtönből kiszabadított, megkínzott rabok adták tudtunkra azt a borzalmas kegyetlenséget, melyet azért viseltek el, mert nem értettek egyet a hazug rendszerrel. Mert kimondták bátran, amit gondoltak, nem akartak belenyugodni hazánk elnyomásába. Sajnos pünkösdi királyság volt az a pár hét, mert egy napon a faliújságról levették a Kossuth-címert, helyébe visszatért a vörös csillag. Egyik napon olvastam (mert 56 óta kezdtem újságot olvasni) a Népszabadságban: „Szovjet alakulatok vonulnak át Békéscsabán, de mindenki maradjon nyugton, nem történik senkinek semmi bántódása.” De azért kijárási tilalom lett. Másnap, hajnal felé arra ébredtem, hogy éktelen nagy vihar van, dörög az ég, csapkod az eső. Megpillantottam édesapámat, ki a hajnalodó ablaknál állt és kifelé nézett. Egyszerre visszatántorodott, aztán újra egyenesen állt. Odajött hozzám, kivitt anyámhoz a másik szobába, ahol szegénykém az ágyon ült, karjaiban 2 éves öcsém, és még 4 valamivel idősebb testvérem. Akkor már mindent megértettem. Nem vihar volt ez, az oroszok lövöldöztek vadul. Mire kivilágosodott, rémülten láttam, szobáink mennyezete tele van lyukakkal. Drága orosz, szovjet barátaink, testvéreink nem békésen haladtak át városunkon. Nem sok hiányzott, még minket, gyerekeket is majdnem lelőttek, ha édesapám nem mondta volna, hogy mindenki feküdjön a földre. Hát így történt, „testvéreink” még hetekig ott tanyáztak Csabán. A Békés szót szándékosan nem írtam le, mert mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy Csaba Békés volt. Belőlem a jól tanuló szorgalmas lánykából dacos kisördög lett. Orosz órán a pad alatt Tarzant olvastam, matekot sem akartam tanulni, mert Váczi Mihály nagy komcsi volt (egy vagy 2 év után felakasztotta magát, ma se tudni, miért?). Én, (és biztosan számtalan ember a világ minden táján) ezeket a napokat sohasem felejtem, és bárhol járok, ha kérdezik, honnan jöttem, vagy, hogy milyen származású vagyok, mindig azt mondom „magyar vagyok, legszebb ország hazám”. Hősies napok voltak, igazi hősökkel. Fellázadtak, „mert akik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak”. Jómagam, talán nem is volt véletlen, Bécsbe jöttem férjhez. Férjem, Herbert nagyon szépen megtanult magyarul, pedig állítólag a kínai után a magyar nyelv a legnehezebb. Most már szabadok vagyunk, ezt mi, akik megértük 1956 szent harcát, tudjuk, nem hiába volt. Meg is kell őrizni, nincs ennél drágább kincs a világon. STRAUB, szül. MÜLEK LUJZA MAGÁNTÖRTÉNELEM Folytatás a 3. oldalról Hadd hozzam fel példának a Mikes által sokat emlegetett Kőszeghy Zsuzsa testvérbátyjától, Jánostól származó utódok rodostói nyomait. Gergely nevű unokája vitte tovább a család nevét, aki kereskedő volt és diplomata. Magyarul már nem tudott, de büszke volt magyar származására. Ő hozatta rendbe a rodostói Rákóczi-kutat és annak feliratával is hitet tett magyarsága mellett. Legidősebb lánya, Cecília egy előkelő, keresztény arab kereskedőhöz ment feleségül. Ebből a házasságból született Maria Heléna, annak az Aslán konzulnak az édesanyja, aki 1888-ban fogadta a Rodostóba látogató Thaly Kálmánt. A magyar vendéget a konzul 18 éves György fia kalauzolta a városban. Ő már a hetedik nemzedékhez tartozott, a Rákóczi emigráns Kőszeghy János szépunokája volt. A magyar nyelvtudás után a magyar név is eltűnt, az Aslanokban azonban még élénken élt a magyar származás tudata. Akárcsak Kőszeghy Cecília fiában, Saih bej ezredesben, aki Thaly látogatásakor kegyelettel őrizte Mikes Kelemen pecsétnyomóját, ami a fejedelmi íródeák halálakor a Kőszeghyekre maradt. A török ezredes ezt a pecsétnyomót, arany keretbe foglalva, Mikes óraláncán viselte. Ekkor már 150 év eltelt a fejedelem halála óta és a bujdosók emlékét még mindig kegyelettel őrizték eltörökösödött utódaik. Szólni kell még a rodostói magyar kolónia utolsó tagjáról, az öreg Horváth Istvánról, aki miután a fejedelem udvari papja, Luvari Antal kiváltotta a gályarabságból, nem tért haza, hanem letelepedett a bujdosók között, hogy azután valamennyit eltemesse. 65 éves volt, amikor Luvari plébános összeeskette a görög Konstanciával, akivel 56 évig élt együtt. Hét gyermekük közül csak kettőt hagyott meg a pestis járvány, Máriát és Magdolnát. Utóbbi a magyar Kutasy Istvánhoz ment feleségül. Amikor 1799-ben, 121 éves korában meghalt, a Magyarok kertjébe, a Hortus Hungaricusba temették. Neki köszönhetjük, hogy fennmaradtak a fejedelem íródeákjának törökországi levelei. Ő ugyanis a hűséggel megőrzött Mikes-kéziratokat 1786-ban haza küldte egy Mészáros nevű szolnoki magyarral, aki Bécsben Görög Demeter lapkiadónak adta át az értékes szellemi hagyatékot. A rodostói örmény temetőt, ahova a Magyar Kert felszámolásakor, Mikest, az Öreg Horváth Istvánt, Zayurfit és a többi örökbujdosót temették. 1976- ban, első törökországi utamon még sikerült megtalálnom, 13 évvel később azonban már egy török gimnázium sportpályája állt a helyén. A Rákóczi-emigráció egyetlen tagja tért haza Magyarországra: az egykori fejedelmi apród, Tóth András, Párizsban született Ferenc fia. Mint francia diplomata és mint hadmérnök egyaránt szép sikereket ért el. Ő szervezte újjá a török tüzérséget, és ő erősítette meg az orosz tengeri flotta ellen a Dardanellákat, valamint a Boszporuszt. Az egyik erődöt, a Boszporusz torkolata fölött, a tervezőjéről ma is „madzsar kaleszi"-nek, magyar erődnek hívják. A francia forradalom idején báró Tóth Ferenc szülőföldjéről Svájcba menekült, így lett hontalan a bujdosó fia. Hazatérési kérelemmel fordult Ferenc császárhoz, aki jóváhagyta kérését. 1793-ban a vas megyei Tarcsafürdőn telepedett le, ott halt meg fél évvel később és ma is az ottani temetőben nyugszik. A kuruc emigráns, Tóth András, török földben pihen, a bujdosó fiát azonban hazahozta a hűség szelleme. Számunkra a Kossuth-emigráció szolgáltatja a legtöbb tanulságot. A turini remete hosszú élete végén keserűséggel állapította meg: „A magyar emigráció sem nem pótolódott, sem ki nem halt, sem elvei nem jutottak érvényre, hanem elmállott, elpárolgott, mint a kámfor, nyomtalanul”. Az Orsova felől érkezett magyar menekültek első állomása ugyanaz a Vidin volt, ahol 150 évvel korábban a szultán Thököly kuruc seregének a szálláshelyét kijelölte. Kezdetben mintegy 3000 katona és 1000 polgári személy zsúfolódott öszsze a táborban, a komáromi kapituláció hírére azonban nagyon sokan hazatértek és a sumlai téli szálláson, 1850 elején már csak 500 személy szerepel a kimutatásokban. További csökkenést jelentett a menekültek létszámában az 1850 februárjában mohamedán hitre áttért katonák: 3 tábornok, 63 tiszt és 170 közlegény elszakadása Kossuthéktól. Csoportjukat Sumlából a Szíriai Aleppóba irányították. Közülük négyen: Bem, Guyon és Kmetty tábornok, valamint Kohlmann ezredes magas katonai rangot ért el. Guyon a krími háborúban az ázsiai török hadsereg főparancsnoka volt, hamarosan azonban intrikák áldozata lett, 1856-ban, 44 éves korában,megmérgezték. Isztambuli sírján a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik gróf Guyon Richárd török főtábornok, Franciahon ivadéka, Angolhon szülötte, Magyarhon vitéze”. 1850 telén a bécsi udvar egy Jasmagy nevű mérnök vezetésével - fegyveres horvát merénylőket küldött Sumlára, akik Kossuth házával szemben szálltak meg és fenyegető magatartásukkal menekülésre akarták késztetni az emigráns vezetőket. Útközben ugyanis diplomáciai bonyodalmak nélkül állíthattak volna csapdát nekik. Ezekben a tervekben fontos szerepet kapott Dembinszky Tivadar őrnagy felesége, aki már a vidini táborban Kossuth közvetlen környezetéhez tartozott. A horvát haramiák vezére, Jasmagy ismerte Dembinszkyné bizalmas viszonyát Kossuthhoz és arra számított, hogy a grófnő rá tudja venni Kossuthot a menekülésre. Feltételezhető, hogy az asszony megrémült, amikor az orgyilkosok megjelentek Sumlán és hogy ne kelljen teljesíteni Vasmagynak tett ígéretét, beteget jelentett. Tény, hogy három évvel később, amikor Dembinszkyné, hamis útlevéllel Pestre utazott, a bécsi titkosrendőrség főnöke mentette meg a letartóztatástól, igazolva, hogy Sumján kitűnő szolgálatokat tett az osztrák ügynököknek. A Kossuth körüli spiclik közül a legismertebb személyiség Egressy Gábor színész volt, aki a vidini táborban elsőként jelentkezett besúgásra Vasmagynál és ettől kezdve mindenütt Kossuth ellen lázított. Bár távollétében halálra ítélték, már 1850 szeptemberében hazatért, ahol - az emigrációban kifejtett áruló tevékenységéért - amnesztiában részesült és a színpadra is visszatérhetett. Bach belügyminiszter a szabadságharc elfojtását követő évben százezer forintot fordított a külföldi ügynökhálózatra, amelytől négyezer jelentést kapott. A nyugat-európai magyar emigráns hírekről Párizsból Csernátoni Lajos, Londonból Varga István, Brüsszelből pedig Bangya János őrnagy tájékoztatta Bécset. Ez természetesen csak egy vékony réteg volt, az emigránsok túlnyomó többsége nem vált árulóvá. Az viszont tény, hogy Kossuth kivételével idővel szinte minden emigráns vezető megtalálta a hazavezető utat. Andrássy Gyulából miniszterelnök, majd külügyminiszter, Klapka tábornokból és Pulszky Ferencből képviselő lett, sőt Perczel Mór és Türr István tábornok is a kormány szolgálatába állt. Szemere Bertalan 48-as miniszterelnök is hazatért, igaz, elborult elmével. Alig találunk olyan 48-as politikai vezetőt, aki emigrációban halt meg, mint Mészáros Lázár honvédelmi miniszter, Ihász Dániel ezredes, vagy Újházy László komáromi kormánybiztos. Nem volt még szó az emigrációnak az otthonra gyakorolt hatásáról, amely kétségtelenül 1849 után volt a legélénkebb. Mindkét bujdosó kuruc fejedelem az osztrák-török ellentétek kiéleződésére építette a hazatérés reményét és Franciaországot is igyekeztek Bécs ellenes politikára hangolni. A hazai ellenállás tudott ezekről a titkos diplomáciai kapcsolatokról és épített azokra. Kossuth Lajos sohasem mondott le a felszabadító háború tervéről. Bár elképzelései nem valósultak meg, mégsem minősíthetjük diplomáciai kísérleteit teljesen eredménytelennek. A francia és az olasz segítség terve, amelyre a kormányzó épített, abban a korban egyáltalán nem volt irreális. 1859-ben, a francia-osztrák háború idején Kossuth arra igyekezett rábírni a franciákat, hogy fogadják el szövetségesnek a magyarságot, valamint, hogy Fiume felől jöjjenek Magyarországra. Az emigráció reményeit lerombolta az ellenségek idő előtti kibékülése. Mégsem volt mindez hiábavaló. Kossuth élénk francia kapcsolatairól ugyanis a bécsi udvar is tudott és ez befolyással volt az 1860-as októberi diploma kiadására, amely első lépés volt a magyarság alkotmányos jogainak elismerése felé. Ugyanígy az 1866-ig fennállt olaszországi magyar légió és a felkelés veszélye is feltétlenül hatással volt a kiegyezés létrejöttére. Indokolt annak feltételezése, hogy a kiegyezés nem jöhetett volna létre, ha az emigráció által felidézett veszély árnyéka nem lebegett volna a bécsi udvar felett. A három történelmi emigráció tanulságait végiggondolva arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emigráció olyan természetellenes állapot, amelyből az egyén ösztönösen kiutat keres. Ez két irányba történhet: egyrészt hazafelé, ha annak lehetősége biztosítva van, másrészt az idegen környezetbe való beolvadás útján. Az első út rendszerint csak a menekülést motiváló elvek, míg a második a nemzeti identitás feladása árán járható. Megvetésünkre csak azok az emigráns őseink méltóak, akik mint árulók, besúgók, rendőrspiclik tevékenykedtek. Kossuth keserűsége csak részben volt indokolt. A 49-es emigráció ugyanis csak mint az emberek közössége oszlott fel, de mint szellemi forrás fennmaradt, akárcsak a Thököly-, vagy a Rákóczi-emigráció, és ma is hat a magyarságra. Az elvesztett szabadságharcok ugyanis emigrációik közvetítésével táplálják a nemzet öntudatát és a későbbi szabadságtörekvések szellemét. Hosszú távon tehát nincs bukott szabadságharc, de nincs bukott politikai emigráció sem. Befejezésül kitérek az 56-os nemzeti emigráció helytállására is. A hazai kommunista rendszerrel való szembenállást vállaló politikai menekültek kezdetben népes, később megfogyatkozott tábora a történelmi vízválasztót jelentő dátum idején, 1989. június 16-án már olyan kis létszámú volt, hogy elfért volna annak a bizonyos rodostói szilvafának az árnyékában. Politikai jelentőségét azonban így sem szabad lebecsülni ennek a körnek. Ez volt ugyanis az a csoport, amely a kádári szirénhangok idején is leleplezte az ötödik hadoszlop kiépítésén fáradozó Magyarok Világszövetségét, és támadta azokat a megalkuvó emigránsokat, akik a Kádár-rendszer elismerését követelték. Ennek a kemény magnak a vezéralakja volt Tollas Tibor, a költő, a Nemzetőr főszerkesztője, a szabadságharc eszméjének misszionáriusa, aki nélkül színtelenebb és sikertelenebb lett volna a nyugati magyarság 56 utáni élete. Számomra a sors nagy ajándéka volt, hogy négy éven át egy fedél alatt lakhattam Tollas Tiborral, részt vehettem mellette a Nemzetőr szerkesztésében és olyan nemzetközi akciókban, mint a tízmillió aláírásgyűjtés, vagy a fiatalkorúak kivégzése elleni tiltakozás. Befejezésül csupán arra szeretnék még rámutatni, hogy az 56-os politikai emigrációnak az Úr megadta azt az elégtételt, hogy amiért küzdött az még életében megvalósult: hazánk független, szabad ország lett. És ennél nagyobb ajándékot még egyetlen emigráció sem kapott a sorstól. Kossuth Klub, 2001. 10. 14. JUHÁSZ LÁSZLÓ BÉCSBEN, A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM KONFERENCIATERMÉBEN 2001. október 17-én tartotta alakuló rendezvényét az Ausztria-Magyarország Társaság. A Barsi- Pataky Etelka nagykövetasszony kezdeményezésére létrejött társaság a két ország közötti gazdasági, politikai, kulturális és társadalmi kapcsolatok erősítése mellett főként Magyarország Európai Unióba való felvétele kapcsán olyan személyiségek és cégek fóruma akar lenni, akiknek tevékenysége és amelyek kapcsolatrendszere mindkét országra kiterjed. A társaság fontos témákat mind Ausztriában, mind Magyarországon magas szintű rendezvények keretében kíván felkarolni, és ezáltal lehetőséget nyújtani a kapcsolatok és találkozások kiépítésére, elmélyítésére. Az alakuló közgyűlés a célkitűzésnek megfelelően a következő közéleti személyiségeket választotta az elnökségbe, elnök Maria Rauch-Kallat parlamenti képviselő, az Osztrák Néppárt főtitkára, alelnök Dr.h.c. Manfred Mautner-Markhof a Szövetségi Tanács volt tagja, pénztáros Dr. Rene Alfons Haiden, az Osztrák Gazdasági Kamara elnöke, jegyző dr. Vécsey Vilmos egyetemi tanár, titkára Felker Judith. A nagykövetaszszonyt, Barsi-Pataky Etelkát tiszteletbeli elnökké választották. NEMZET ÉS EMIGRÁCIÓ BECSI NAPLÓ 2001 november-december