Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2003-01-01 / 1. szám

2003 január-február ____________________BÉCSI NAPLÓ__________________________________________________5 ÉBREN TARTOTTUK AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETÉT­­ Az ausztriai magyar emigrációs tevékenységről­­ II. A máig ható vetés tulajdonképpen akkor történt és a hetvenes évek elején szükségessé vált második újjászervezés keltette ki. Okulva a határozottan poli­tikai indíttatású jellegzetesen emigráns tevékenység egyre nagyobb sikertelenségéből a cél új utak és új arculat keresése volt. A legnagyobb tanulság abból adódott, hogy osztrák „belvizekre” húzódva a rend­őrség immár nem tanúsított különösebb érdeklődést a tevékenység iránt, megfigyelői az október 23-i rendezvényeken sem jelentek meg többé, így tuda­tosodott a hetvenes évek elején, hogy elveink, meg­győződésünk feladása nélkül legyünk osztrák állam­polgárságú magyarok. Erre vonatkozóan nem árt idézni az évkönyvvé átalakított integratio 1973 de­cemberében megfogalmazott előszavából: „... az adottságokban gyökerező szerepünk a mérlegelés, azaz önmagunk és környezetünk állan­dó kritikus vizsgálata. Függetleníteni kell végre törekvéseinket mindenfajta hangulattól és az egy­mást váltó divatáramlatoktól. Nekünk jutott az a hálátlan, de talán mégis érdemleges feladat osz­tályrészül, hogy múlt és jövő szakadéka fölött hidat építsünk a jelenben és ebben az elhatározásban sorsunk hasonló a pillérhez, amely helyéről soha nem mozdulhat, ellenben ereje statikus megfeszíté­sével olyan ívet alkot, amin veszély nélkül a holnap­ba gyalogolhat a jövendő nemzedék. Egészen valóságosan: a válság erőgyűjtésre, a szellemi-kulturális javak következetes megőrzésére és tudatosítására kötelezi mindnyájunkat; minden­nek bár kevés látható jele van a pillanatban, még­is, ebből magvetés - aratás is lehet." Hogyan nézett ki az elvhűség a gyakorlatban? Egyszerűen úgy, hogy nagyobb higgadtsággal visel­tük a az újabb és újabb kihívásokat, megrázkódtatá­sokat, és megalkuvás nélkül ápoltuk 1956 szel­lemét. Ez annál inkább is „könnyűnek” bizonyult, mert távlatokban kezdtünk gondolkodni; végső­fokon tudtuk, mit akarunk. Ténykedésünk egyik leglátványosabb megnyilvánulása volt 1956-os em­lékbizottság felállítása a harmincéves évforduló megemlékezéseinek előkészítésére. Az emlékbi­zottság levélben fordult Losonczi Pálhoz, Lázár Györgyhöz és Kádár Jánoshoz, utalva arra, a nemzeti megbékélés szempontjából mennyire fon­tos volna, hogy az 1956-os forradalom halottai a te­metőkben és a hivatalos megítélésben megkapják az őket megillető helyet. Habár tértivevényesen adtuk fel a leveleket, még csak visszaigazolást sem kap­tunk, hogy a címzettek megkapták-e, mintegy oku­lásul, hogy az ú.n. reális szocializmus hatalmasaival elképzelhetetlen a párbeszéd. Bécsben október 23- án a Szt. István székesegyházban ökumenikus áhí­tatra került sor, főcelebráns D­r. László István kis­martoni megyéspüspök volt. Az ünnepi megemlé­kezésre október 3­­-án került sor, november 4-én pe­dig emlékistentiszteletet tartottunk a Károly temp­lomban, amit Dr. Franz König bíboros celebrált. Onnan fáklyás felvonulás következett a Hősök teré­re. Mementót mondott a nemzetközi tekintélynek örvendő Felix Ermacora professzor, erdélyi szí­nész Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versét harsogta a megafonba, majd pedig az isme­retlen katona sírját koszorúzták meg. A Pálffy palo­tában október 23. és november 5. között 30 év Ausztriában címmel fénykép és dokumentációs ki­állítást rendeztünk, nyilvánvalóan kellőképpen kidomborítva „előéletünket”, tehát a magyar forra­dalom eseményeit. November 7-én a Concordia Presseclubban sajtókonferencián Révész László (Svájc), Schermann Rudolf (Ausztria), Gereben István (USA) Magas István (Kanada) és Hámos László (USA) nyilatkoztak az osztrák és a külföldi sajtó képviselői előtt. Az 1956-os magyar forrada­lomra természetesen Ausztria szerte emlékeztek a magyarok. Lehet, hogy ezen külsőséges megnyilvánulások­nak nem volt átütő erejük, belsőleg azonban annál inkább erősítette lelkületünket. A siker reménye nélkül erkölcsi kötelességből ébren tartottuk 1956 emlékezetét. A harmincéves évfordulónak volt egy egészen sajátságos kiegészülése. Akkorra már - legalábbis magyar körökben - ismertté vált a Ceausescu-féle falurombolási terv. Hámos Lászlóval, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány képviselőjével karöltve úgyszintén a Károly templomban ökumenikus is­tentiszteletet tartottunk, ezt követően a templom lépcsőjéről ismét Ermacora professzor szólalt fel, majd pedig a román követség elé vonult a tömeg. Egészen más keretek között ünnepeltük meg a negyvenedik évfordulót: Bécs magyarjai együtt em­lékeztek a mosonmagyaróváriakkal, koszorút he­lyezve el az ottani 1956-os emlékműnél, ezután pe­dig mintegy megismételve menekülésünket Andau­ Mosontarcsánál gyalogosan átkeltünk a határon, ahol a helybéli lakosság - mint 1956-ban - meleg teával és szendviccsel fogadott minket. Záró­aktusként kétnyelvű megemlékezés keretében kop­jafa avatásra került sor a már említett emlékoszlop mellett. Nem lenne kerek a kép a növekvő magyarorszá­gi kapcsolatok említése nélkül. Eltekintve attól, hogy Bécs változatlanul betöltötte kapu szerepét, pontosabban az Ausztriába disszidáló személyek, de a látogatók is mindenekelőtt az itteni magyarok­kal, magyar szervezetekkel keresték a kapcsolatot. Bizonyos nevek akkorra kezdtek átszivárogni a drótsövényen, így aztán a hetvenes évektől egyre másra keresték fel ezeket a személyeket olyan láto­gatók, akik nem egy esetben teljesen ártatlanul sé­táltak önnön csapdájukba, ugyanis a kötetlen be­szélgetések egyre inkább szemtágító hatással vol­tak rájuk. Egyik leglátványosabb felvilágosításnak bizonyult a magyar határ megtekintése ideátról: a kettős drótsövény, nyomsáv, őrtornyok, farkasku­tyával portyázó géppisztolyos határőrök bizony olyan elszólásra késztették a szemlélődőt, hogy Magyarország kívülről tekintve koncentrációs tá­bor. A nyomasztó bizalmatlanság ellenére egyre nyíltabb párbeszédek alakultak ki, mindamellett az érdeklődők hozzájuthattak a nyugati magyar sajtó­hoz, könyvekhez. A nyolcvanas évek végére már kikristályosodott azok köre, akik Magyaroszágon ellenzéki szerepet vállaltak. Őket hivatalos oldalról nyíltan vállalta Dr. Erhard Busek, annak idején az Osztrák Néppárt színeiben Bécs alpolgármestere. 1987-ben a szocialista polgármester Dr. Helmut Zilk a hivatalos Budapestet látta vendégül, a város­háza előtt magyar folklorisztikus fellépésre is sor került. Vele párhuzamosan Dr. Busek egyik, a városháza mögötti kávéházban tartott bemutatót a másik Magyaroszágról: akkor lépett fel többek kö­zött Rácz Sándor, Gergely András, de jelen volt Für Lajos és Kiss Gy. Csaba is. Utóbbiakkal iga­zi politikai barátság alakult ki. Érthető tehát, hogy - ha csak lélekben is - mi is jelen voltunk a lakiteleki sátorbontáson, sőt közvetlen tudósíthat­tunk róla a Bécsi Naplóban. Vele kapcsolatosan ki kell térni az ausztriai ma­gyar sajtóra, természetesen csak országos szinten, hiszen átmenetileg szinte valamennyi egyesület adott ki valamilyen közlönyt. A Bécsi Napló név szerinti elődje 1947-48-ban jelent meg, mígnem magyarországi tiltakozásra a szovjet megszállók szabályosan kifüstölték. Országos lap így csak 1957 januárjában indult Bécsi Magyar Híradó cím­mel. Kezdetben hetenként kétszer, majd egyszer je­lent meg, amolyan tájékoztató, menekülteket érintő lapnak szánták az Osztrák Szakszervezeti Szövet­ség égisze alatt, majd pedig Fritz Molden, a Die Presse akkori kiadója karolta fel, míg aztán önálló vállalkozásként a Bécsi Magyar Újságírók Köre gondozásában jelent meg Magyar Híradó névvel havilapként 1979 decemberéig, ill. a főszerkesztő Klamár Gyula hirtelen halála után 1980 januárjá­ban még kijött egy búcsúszám. Úgyszintén 1956 végén, 1957 elején látott napvilágot, kezdetben két­hetenként a Nemzetőr, majd pedig mint havilap. Külön érdekessége volt, hogy Bécsben szerkesztet­ték, de Münchenben nyomtatták, mígnem 1963-ban a főszerkesztő Kecskési Tollas Tibor át­költözésével a szerkesztőség is Münchenbe került. A Nemzetőrnek nagyobb volt a szórása, helyeseb­ben az olvasótábora mint a (Bécsi) Magyar Híradó­nak. Többek között ebből kifolyólag is nem volt za­vartalan a kettő egymáshoz való viszonyulása, sőt, kimondottan ellenségesen viselkedett a Magyar Híradó a Nemzetőrrel szemben. Amíg ugyanis Tol­las Tibor dinamikus ember lévén az egész nyugati világot bejárta, hogy lapját népszerűsítse és előfize­tőket toborozzon, Klamár Gyula vérbeli újságíró­ként az íróasztalt tekintette működési területének; a terjesztés már kevésbé érdekelte. A lapszerkeszté­sen túlmenően nem vett részt semmiféle közösségi megmozdulásban, igaz 1966-ban még vállalkozott arra, hogy amerikai magyarok adományaiból és kí­vánságára felállíttassa Andau­ Mosontarcsa nyu­gati határában a máig meglévő emlékoszlopot. Lapja ennek ellenére eljutott tengerentúlra is, sőt, fennállása utolsó szakaszában jobbára már csak az ottani támogatásnak köszönhette létezését. A Ma­gyar Híradó mérsékelt hangnemben íródott, elem­zett és inkább tudósított, a Nemzetőr viszont a leg­többször harcias hangot ütött meg és ismételten ak­ciózott pl. tízmillió aláírás gyűjtésével az ENSZ kü­lönbizottságnak mintegy a tízmilló magyar nevé­ben a magyar kérdés napirenden tartása érdekében. A Nemzetőr mindamellett átmenetileg és időszako­san angol, francia és spanyol (néhány alkalommal orosz sőt, kínai) nyelven is megjelent, németül pe­dig Donaubote névvel havonta, majd kéthavonta. Kiadói tevékenységével kapcsolatosan érdemes ki­emelni a Füveskert címmel megjelent börtönverse­ket, a Gloria victis 1956 ill. Gloria victis 1848/1849 c. antológiát, emellett A. Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport c. munkájának magyarra fordítását és megjelentetését. Mindez természe­tesen már a müncheni időszakra esett. A Bécsi Napló 1-2. száma szinte átmenet nélkül 1980. márciusában jelent meg. Ebből sokan arra következtettek, hogy a volt Magyar Híradó egye­neságú leszármazottja. Kétségtelen, eredetileg konkrét tárgyalások folytak arról, hogy az éppen akkor megalakult Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége veszi veszi majd át. A kezdet annál inkább is biztató volt, mert az örökösök egyetértettek Hanák Tibor személyével, aki vállalta volna a főszerkesztői szerepet. Mivel a Klamár család elállt eredeti szándékától, új lapot kellett indítani, ami annál inkább is sürgetőbbé vált, mivel Amerikából Varga Béla, Kovács Imre és mások nyomatékkal azon véleményüknek adtak ki­fejezést, hogy lehetetlen állapot lenne, ha a vasfüg­göny tövében egyetlen független magyar lap sem tudósítana a magyarországi állapotokról. A lapindítás szándékát és a Bécsi Napló rendel­­tetétését Hanák Tibor világosan megfogalmazta az első számban közölt bemutatkozásban. Magyar­­ország felé üzenetként írta: „A többszínűség, a plu­ralizmus vállalásából és akarásából következik az újság viszonyulása a mai magyar államhoz. Bár a szerkesztőség kerül mindennemű polémiát és hec­­celődést, mely az osztrák-magyar államközi kap­csolatokat zavarhatná, az Ausztriában biztosított sajtószabadságot arra is felhasználja, hogy a kommunista diktatúrával szemben ellenzéki maga­tartást tanúsítson és a magyarországi viszonyokat bírálja. A szerkesztőség különös figyelmet szentel a pozitív irányú fejlődés minden jelének, a magyar­ság szabadságtörekvése és az emberjogi követelé­sek magyarországi megnyilvánulásainak. Ebben a tekintetben is a közösre, a magyarság gondjaival és kulturális gazdagodásával összekötő momentumok­ra helyezzük a nyomatékot, s elutasítjuk azt, amit a magyarság is elutasít: a diktatúra minden válto­zatát. " Ebben az értelemben részletesen foglalkoztunk a SZETA-val, később a Duna Kör jóvoltából a Bős­nagymarosi erőmű megépítése ellen létrejött, való­jában politikai indíttatású mozgalommal. Tényle­gesen kezdettől fogva elláttak minket új anyaggal, később pedig a szamizdat kiadványok (Beszélő, Demokrata stb.) rendszeresen eljutottak az újság cí­mére, vagy közvetlen Hanák Tiborhoz, aki - mint ismert - a SZER bécsi tudósítója volt. Érdekfeszítő színfoltot jelentett a Szőcs Géza, Ara Kovács At­tila és Tóth Károly Antal által összeállított Ellen­pontok. Az egyes számok általában Bécsbe jutottak el először, és innen küldtük tovább Münchenbe vagy Amerikába. Az is előfordult, hogy az osztrák sajtót is sikerült állásfoglalásra késztetni. A madri­di konferenciára készített Memorandumukat ill. Programjavaslatukat (1982. szeptember) pl. lefor­­díttattuk angolra és Dr. Bruno Kreisky kancellár kabinettjét is tájékoztattuk, kérve, emelje fel szavát a romániai magyarság helyzetének jobbítása érde­kében. Ide tartozik a Szőcs Géza letartóztatásáról befutott hír. Mindenesetre nyomban aláírásgyűjtés­be kezdtünk, majd levélben fordultunk a konduká­­torhoz, ami természetesen egész kisebbségi poli­tikáját is érintette. A levéllel és az aláírásokkal továbbbítás céljából küldöttségileg egyenesen a bé­csi román követséghez fordultunk, és hosszabb be­szélgetés után a konzulnak adtuk át azokat. Még az is megemlíthető, hogy 1984 májusában a Központi Szövetséget meghívták Straßburgba, mivel az Eu­rópa Parlament napirendre tűzte a kisebbségek meghallgatását. Kötelességünknek tartottuk, hogy éljünk a lehetőséggel s ezért nem csupán az auszt­riai magyarokról, hanem valamennyi kárpát­medencei magyar kisebbségről beszereztük a jelentéseket, amiket aztán letétbe helyeztünk Straßburgban. Az információcseréről, a rendszeressé váló ma­gyarországi látogatókról külön lehetne tudósítani, ellenben­­ élő személyekről lévén szó, nem biztos, hogy egyesek nem vennék-e zokon nevük említé­sét. Részünkről a személyes magyarországi látoga­tások helyett inkább a Bécsi Naplót juttattuk el rendszeresen Magyarországra, egyes számok ter­mészetesen eljutottak Erdélybe, Szlovákiába és Vajdaságba is. A szamizdat kiadványokkal és e­­gyes szerkesztőikkel kapcsolatosan említeni kell Kovács Kálmán nevét, aki akkortájt éppen a Cosmos nevű, francia nyelvű könyvkereskedés, majd pedig galéria tulajdonosa volt. Üzlete a ma­gyarországi disszidensek találkozóhelyének is szá­mított, nem egy kiadvány sokszorosításáról ő gondoskodott. Az emigránsnak tekinthető tevékenység két utol­só megnyilatkozása volt 1988 őszén Grósz Károly meghívásának elfogadása a bécsi magyar nagykö­vetségen. Hosszú fontolgatás után végül is úgy ha­tároztunk, hogy nem zárkózunk el, de nem statisz­tákként lépünk fel, hanem memorandumot olva­sunk fel, amiben határozottan kifejtjük álláspontun­kat, az esetleges közeledés előfeltételeként egyebek közt kérve 1956 áldozatainak rehabilitását, Nagy Imre és társainak tisztességes eltemetését. Mintegy záróaktusként ausztriai magyar delegáció indult Nagy Imre és társai temetésére. Egészen sajátságos színezetet adott ennek Kiss Gy. Csaba éppen arra az időre esett nyugati látogatása, úgyhogy Bécsből ő kísérte a küldöttséget Budapestre. A köztársaság kikiáltása, majd pedig az első sza­bad választások után válaszút elé került a nyugati magyar emigráció. Habár a Központi Szövetség alakulásától a népcsoporttá válást ill. a népcso­portként f elismerést tűzte ki célul, nem kerülhette meg a magyarországi változások által kialakult új helyzetet. Éppen ezért a nyugat-európai országos magyar szervezetek bevonásával 1990. szeptembe­rében Útkeresés a jövőbe címmel tanácskozást hir­detett Kufstein várába. Ez a vállalkozás teljesen új­szerű volt, nem csupán a tanácskozás tartalma, ha­nem a résztvevők összetétele tekintetében is. Az új magyar kormányt Entz Géza államtitkár képvi­selte, jelen voltak a szlovákiai és a vajdasági ma­gyarok képviselői is, de Erdély is hallatta szavát. Nem egészen érdektelen ehelyütt idézni a Záró­nyilatkozatból: „A Kelet-Közép-Európában végbemenő rend­szerváltás olyan új helyzetet teremtett, amelyben az emigráció fogalmának tartalma változóban van. Ennek következtében a nyugat-európai országok­ban élő magyarság a befogadó állam polgáraként, politikai és lelkiismereti fenntartás nélkül építheti kapcsolatait Magyarországgal. A nyugati magyar­ság szervezett közösségei betöltötték a II. világhá­ború után rájuk hárult faladatuk egy részét: a Ma­gyarországon pusztulásra ítélt szellemi és erkölcsi értékek megőrzését, amelyeket tovább gyarapítot­ták a nyugati polgári demokráciában szerzett ta­pasztaltaikkal. A jövőben nem lesz feladatuk a meg­bukott magyarországi diktatórikus rendszer ellen­zékének, a másként gondolkodóknak a támogatása, védelme sem. ” „A nyugati magyarság nem kötelezheti el magát egyetlen magyarországi párt vagy érdekcsoport mellett sem, csakis a magyar nemzetet illetve az egyetemes magyarságot szolgálja. Ennek megfele­lően feladatot kell vállalnia a magyarországi átala­kulás nehézségeinek leküzdésében, az új, demok­ratikus formák kialakításában s megszilárdítá­sában. " „A nyugati magyarság fokozott együttműködésre törekszik a Kárpát-medencében kisebbségi sorsban élő magyarokkal, mivel a helyzetüknél fogva ők vál­tozatlanul támogatásra szorulnak, különös tekintet­tel arra is, hogy ezekben az országokban a demok­ratikus átalakulással párhuzamosan a nacionaliz­mus erőteljes fellángolásának lehetünk tanúi. Ez súlyos veszélyt jelent az érintett országok de­mokratikus rendszerének kiépítésére. A megváltozott politikai helyzetben a magyaror­szági és Magyarországon kívül élő magyarság kö­zött új kapcsolatrendszert kell kialakítani, ami nem épülhet a Magyarok Világszövetsége eddigi gya­korlatára. Ennek elérése érdekében szükség van a nyugat-európai magyar egyesületek és szervezetek szorosabb együttműködésére is. A négy csúc­­ss­ervezet (ausztriai, németországi, svájci, svédor­szági) indítványozza ezen egyesületek és szerveze­tek konferenciájának a közeli időben történő meg­tartását. A konferencia előkészítésére a jelenlévők felkérik az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szerve­zetek Központi Szövetségét. Kufstein, 1990. IX. 23." Ebből a kezdeményezésből indult ki és vált a legjelentősebb nyugat-európai találkozóvá a „Kuf­stein Tanácskozás”, amelyre kétévenként, utoljára 2000. szeptemberében került sor 13 országból több mint kétszáz résztvevővel. A tanácskozások anyaga nyomtatásban is megjelent. DEÁK ERNŐ Cyalai István: „Ascensione" („Mennybemene­tel") sorozatból, 2001

Next